Jane Austen örökbecsű munkásságának gyümölcsei mindig is a kedvenc klasszikusaim között voltak, az idő múlásával újabb és újabb értelmet és élményt adó történeteit előszeretettel veszem le a polcról a mai napig.

Az Értelem és érzelem békebeli lányregény a javából, ami a romantikus tartalom mellett hozza az igazi Austen-i kritikai realizmust. Minden értelem és érzelem a társadalomban elfoglalt rangok és jól kigondolt, szerencsés házasságok tengelyén mozog, hiszen akkoriban teljes mértékben ezek mozgatták az emberi kapcsolatok kusza szálait. Nem mindenki született módos, úri családba, ám ennek a veleszületett hiányosságnak leginkább a nők cipelték a terhét, már ami a kilátásba helyezhető mennyegzőket illeti. Jane Austen korának egyik legkiemelkedőbb írója volt, bár ezt az elismerést csak jóval később írták a javára, amikor is műveit a klasszikusok illusztris sorába emelték. Bár ő maga soha nem ment férjhez, előszeretettel nyúlt a témához, s talán pont a külső, pártatlan szemlélő szerepe tette ennyire éleslátóvá és humorossá. Nem először olvastam ezt a regényt, minden bizonnyal nem is utoljára, de a mostani alkalommal egyértelműen a sorok között megbúvó finom, pikírt humor volt az, ami leginkább tetszett. Valahogy az idő előrehaladtával jobban értékelem ezeket a kis játékos odamondogatásokat, apró életigazságokat, melyek akkoriban bár sokkal fájóbbak lehettek, a mai napig jelen vannak.

FÜLSZÖVEG: Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról s természetesen reményről és boldogságról mesél. Miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest a korabeli Angliáról, arról a világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat.

Ennek a regényének középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe is kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet a tartózkodó, visszafogott Elinor testesíti meg, akinek tetteit a józan ész és a megfontoltság irányítja. Vele szemben áll húga, akit az érzelmei hajtanak, könnyedén felül a romantikus szerelem, a szenvedély és a csalódás érzelmi hullámvasútjára.

Austen jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást jelentenek minden korosztály számára.

A könyvet itt találod

Aki esetleg már olvasta a Büszkeség és balítélet című másik Austen remekművet, annak igencsak ismerős lehet a történet fő váza, hiszen a kettő nagy mértékben hasonlít egymásra. Középosztálybeli családok, eladósorban lévő lányok, szomorú szemű, kevésbé tetszetős küllemű és szívtipró kérők sora. A Dashwood lányok szerető édesanyjuk szárnyai alatt nevelkedtek, édesapjuk halála után csak nők maradtak egy fedél alatt. Bár nem kellett nyomorogniuk, hitszegő bátyjuk és annak butácska, manipulatív, önző felesége miatt jóval azalatt a színvonal alatt éltek, mint ami kijárt volna nekik. Csinosak, szépek, okosak, ám anyagi helyzetük miatt nem ők voltak a legkeresettebbek a házasulandók kavargó piacán, plusz erre még rá is tettek egy lapáttal a vőlegényjelöltek szülei, rokonai, bőszen hangoztatva rosszallásukat. Bizony, akkoriban fontos szempont volt, hogy ki-mit vitt a házasságba, noha jelen esetben egy kivétellel az udvarlók sem önerőből teremtették meg jólétüket. Pont emiatt álltak elő azok a bizonyos helyzetek, amikor a pénzforrások mindenható urai a juttatásokért cserébe komoly elvárásokat és szankciókat vezettek be, ezzel akarván kizsarolni a számukra tetszetős választásokat.

"Olykor az irányít minket, amit az emberek mondanak magukról, gyakran pedig az, amit mások mondanak róluk, és nem szánjuk rá az időt, hogy magunk mérlegeljük és ítéljük meg őket."

Nehéz elvonatkoztatnom Emma Thompson és Hugh Grant nagyszerű alakításától a filmes verzióban, és Mariannet, valamint Brandon ezredest sem tudom már nem Kate Winsletként és Alan Rickmanként elképzelni, ám ez cseppet sem zavart, főleg hogy így könnyebben koncentráltam a mondanivalóra. Akkoriban az iskolázottság nem volt elvárás a nők felé, az olvasás és elméjük pallérozása sokkal inkább adott okot tréfálkozásra, gúnyra. Jobban kedvelte a társaság, ha egy hölgy - amellett persze, hogy szerfelett csinos legyen -szépen hímzett, festett, tűrhetően zongorázott és alkalomadtán ügyesen énekel és táncolt. Legfontosabb tulajdonságként a hozományt tartották szem előtt, lehetett bármilyen szép és szórakoztató a lány, a vékonyka pénztárca azonnal levont egyéb erényeiből. Sajnos a Dashwood lányok is ebben a csapdában rekedtek, vonzó személyiségük nem palástolhatta anyagi helyzetüket. A férfiak esetében sem volt azért annyira egyszerű a képlet; mind a Ferrars, mind a Willoughby vonalon szigorú matrónák tartották kezükben a gyeplőt, s nem is engedtek a szorításból egy pillanatra sem. A támogatásukért cserébe megkövetelték, hogy pártfogoltjuk minden kívánságuknak eleget téve méltó módón házasodjon, gazdag úrikisasszonyt hozzon a családba. A kötet egyik legjobb csavarja és bravúrja számomra, hogy a két teljesen más habitusú férfi főszereplő pont ellenkezően reagál az ultimátumokra, ennek megfelelően jutalmazza/bűnteti őket a karma. :) Az egyetlen önerőből jómódú lovag Brandon ezredes (imádom!), a meg nem értett hős szerelmes, aki a kezdetektől fogva az egyik legszimpatikusabb szereplő. Ebből kifolyólag nyilván sokáig nem rúg labdába szegény, pedig annyira jólelkű és tiszta lelkű, hogy néha már sajnáltam érte. XD

A Dashwood lányokat nem lehet nem szeretni, igazán jólneveltek, udvariasak, ráadásul szépek is. A sztoriban elsősorban a két idősebb nővér, Elinor és Marianne kapja a főszerepet, ők esnek szerelembe az előbb említett két jómadárral. Marianne csupán tizenöt éves, s pontosan erre az életkorra jellemző hévvel rajong Willoughbyért, aki könnyedén csavarja el a fejét. Rengeteg időt töltenek együtt, néha illetlen módon is, ám egyedül Elinorban merül fel a kétely a férfi szándékait illetően. Ő maga is szerelmes, de sokkal megfontoltabb, jólneveltebb, így nem mutatja ki érzelmeit Edward Ferrars iránt, s mint később kiderül, helyesen is tette. Mondanom sem kell, a kis rózsaszínű világ buboréka kipukkad, ki-ki a maga módján szenved a kialakult helyzet miatt. Ami nagy különbség a Büszkeség és balítélethez viszonyítva, az a két lány egymáshoz való viszonya. Míg Elisabeth és Jane jóban- rosszban megosztották egymással érzéseiket, gondolataikat, a Dashwood lányok magukba fojtották, ezzel rengeteg félreértésre adva okot. Nem szerették egymást kevésbé, sőt, ám valahogy mégis kimondatlanok maradtak a szép és a fájó élmények is egyaránt. Elinor nem csupán saját bánatát cipelte, húga összetört szívét is ő próbálta begyógyítani emberfeletti önuralommal. Igazi bástya volt a kusza események sorában, ahol mindenkiről kiderült valami kisebb-nagyobb titok, szégyenfolt, vagy akár pozitívum is. Elinor az én hősöm, Brandon ezredes mellett ő volt a másik nagy kedvencem. Spoiler nélkül csak annyit még ide, hogy a végkifejlet abszolút pozitív, mindenki megkapja méltó jutalmát és bűntetését, hőseink megtanulják a nekik szánt leckéket. Nagy meglepetés senkit nem fog érni, de szerintem az idáig vezető út mindenképpen megéri az olvasást, igazi klasszikus élmény.

"(...) heves érzelmekkel nem lehet, nyugodtakkal nem érdemes (...)"

A szerelembe esések, csalódások, és csendes szenvedések sorának csodálatos kerete a korabeli Anglia, melyet Austen különleges érzékkel fest meg. Nagyon kedvemre való, hogy a szereplők lakhelye mindig visszatükrözi az ott élők habitusát, személyiségét. Csodás tájakon barangolhatunk, miközben tiszta képet kapunk a különböző társadalmi rétegek szokásairól, viselkedéséről , mindezt néhol bosszantó, néhol megmosolyogtató események közé bújtatva. Most sem volt ez másként, teljesen kerek egész az élmény, amit az olvasó kap. Egy szó mint száz: köszönöm Miss Austen, ismét remek volt!

A kötetért hálás köszönetem a Manó Könyveknek! <3