Steinbeck az én egyik legkedvesebb klasszikus íróm, minden magyarul megjelent művét elolvastam. Igazi komfort olvasmányok számomra, minden újraolvasásnál ugyanazt a rajongást, csodálatot, és elégedettséget érzem, mint amikor először került a kezembe.

Az 1935-ben megjelent Kedves csirkefogók nem hosszú, ellenben tartalmas, szórakoztató és egyben szívszorító olvasmány. 

"Amikor ezt a könyvet megírtam, eszembe sem jutott, hogy a paisanók különös, furcsa, kifosztott vagy szerencsétlen emberek. Egyszerűen emberek, akiket ismerek és szeretek, emberek, akik teljesen beleolvadnak környezetükbe. Ezt nevezik általában filozófikus hajlamnak, s ez nemes dolog. Ha tudtam volna, hogy rendkívülinek ítélik meg alakjaimat és történetüket, azt hiszem, sosem írtam volna meg."

Ezeket a gondolatokat a kötet megjelenése után két évvel fogalmazta meg az író, mivel a történet nem aratott átütő sikert sem az olvasók, sem a kritikusok körében. Tévesen ítélték volna meg az eredeti szándékot? Nos, nehéz eldönteni, mert Danny és bandája tényleg elég megosztóak, személyiségük fő alkotóelemei olyan széles skálán mozognak, hogy az olvasó végig dillemában van, "illik-e" őket szeretni. Lássuk is a FÜLSZÖVEGet.

Danny és a többi monterey-i paisanó (indián-spanyol-amerikai keverék) népszerű története egyszerre derűs és megindító, naív és nagyon is rafinált. Steinbeck Kaliforniája, ahol a Kedves csirkefogók élnek, a jenki Amerika egy furcsa mediterrán szigete. Danny, a főhős házat örököl, ahová különös, vidám szubtrópusi lumpenek fészkelik be magukat, és alkotnak saját, íratlan törvényeik szerint élő közösséget. Az egyetlen embert, aki dolgozik közülük, a Kalózt azért csábították maguk közé, hogy kiforgassák a vagyonából. Végül is ők lettek a negyeddollárosokból összekuporgatott kincs védelmezői, mert új barátjuknak különös fogadalmát kell teljesítenie a pénzből. A boldog élet azonban véget ér: Danny meghal, és a közösség szétesik. A regény, amely látszólag az aranyszívű szegény emberek édenéről íródott himnusznak indul, tragédiába fordulva kérdőjelezi meg saját világképét. Alakjai azonban feledhetetlenek, hisz egzotikus maszkjuk ellenére is eleven, érző, és esendő igazi emberek. Steinbeck Kaliforniája, pontosabban: Spanyol-Amerikája azóta is vissza-visszatér az amerikai irodalomba. A regény minden olvasói szinten egyaránt élvezetes és élményadó.

A könyvet itt találod

Ez az utolsó mondat már elsőre is szöget ütött a fejembe: "minden olvasói szinten". Hány olvasói szinten lehet ezt a történetet olvasni, értelmezni, magunkévá tenni? A válasz nyílván szubjektív, hiszen ahányan olvassák (pont, mint bármelyik másik könyvet), annyi szintje lesz az eredménynek, és ez így van jól. Jelen esetben talán az lehet a kulcs, hogy milyen szemüvegen át nézzük ezt a rövidke kis prózát, milyen hangulatban vagyunk éppen mi magunk. Egyik oldalról komédia, másik oldalról tragédia, harmadik oldalról tragikomédia, negyedik oldalról kiélesített, túlzó szatíra. Én most kicsit ezeken szeretném végigvezetni a gondolataimat, mert engem ezeken a vonalakon gondolkodtatott el újra a Kedves csirkefogók. 

"Sosem volt még ilyen rendes börtönőr, mint ez a Tito Ralph. Mindent pontosan elvégzett. Egy kis hibája azonban van. Ha bort iszik, elfelejti, hogy ő a börtönőr. Megszökik, aztán kereshetik."

Parádés komédiaként nézve egy humoros, incselkedésekkel, baklövésekkel teli világba csöppenünk, ahol a betyárbecsület csak az első pohárka borig tart ki, a másodikért már komoly taktikázások folynak. Nincsenek kötelességek, nincsenek konvenciók, a lényeg az örökös jókedv és italozás bármi áron. A lakótársak csak lődörögnek, hajtják a könnyen kapható asszonyokat, délig alszanak. Időnként bajba kerülnek, de ezen sem kell egy pillanatig sem aggódniuk, hiszen valahogy mindig szerencsésen ki is kecmeregnek belőle. (Legtöbbször egy kis könnyen szerzett ital árán.) A személyes kedvencem az ajándék porszívó egy olyan asszonynak, akinek nincs bevezetve az áram a lakásába, ám ettől függetlenül lelkesen tologatja nap mint nap. XD A jóbarátok kedvét semmi nem szegheti, mindig találnak ürügyet a mulatásra, de ezen belül is a kedvenc elfoglaltságuk, amikor esténként a saját kis kuckójukban ülnek össze anekdotázva. Rengeteg vicces kalandban van részük: kincset keresnek, speciális módon szereznek halat, az udvarlási szokásaikat pedig aztán végképp nem lehet megállni nevetés nélkül. :)

Tragikomikumként rögtön azzal indulunk, hogy Dannyt részeg kábulatában besorozzák, és elviszik a háborúba. Erről ugyan nem kapunk több információt, de még ott is megússza a nehezét: harci szamarakat kell kiképeznie. Hazatértére legnagyobb bánatára két házat is örökölt nagyapja után, ám ő ennek cseppet sem örül, nem akar semmilyen felelősséget vállalni. Ő törni-zúzni akar, lopni, csalni, hazudni, hontalanul, "gondtalanul" élni.

"Pilon észrevette, hogy a birtok gondja lassan kiül Danny arcára. Ez az arc soha többé nem lesz gondtalan. Danny soha többé nem tör be ablakot, mert magának is törékeny ablakai vannak."

Az egyik házba Danny költözik be, a másikba barátja, Pilon, mint albérlő. Hiába az egyesség, kimondatlanul mindeketten tudják, hogy a cimbora soha egy fillért nem fog fizetni azért, hogy ott lakhat. Egyik havert a másik után költözteti oda, mindenki a másiktól várja a pénzt és a megélhetést, ám valahogy mindig sikerül a potyán szerzett filléreket is italra költeni. A végére már egy egész rakás naplopó ül egymás nyakán, majd Dannyén, mivel egy balul elsült eset után az albérlet leég. Furcsa módon ezzel főhősünkről legördül egy nagy kő, kicsit sem bánja, hogy mindenki nála köt ki. Mindenkinek megvan a maga kis feladata: van aki az ételt szerzi, van aki az italt, van aki a nőket hajtja, s mindezek tetején ott trónol Danny, a bandavezér. Egymás iránti lojalitásuk néha azért megbicsaklik, de ez nem lehet ok a kis kommuna felbomlására, ők kitartanak egymás mellett. Szánalmas és egyben megmosolytató, ahogy többször is felmerül a munkahely lehetősége, amiről aztán gyorsan le is beszélik magukat, hiszen folt esne a becsületükön, ha alantas dolgokat végeznének pénzért?! Szerelem? Ugyan kérem! Hiszen a nőkkel csak a baj van. Ennek szellemében meg is "mentik" egymást, nehogy véletlenül valamelyikük csapdába essen egy asszony mellett... Sokat nevettem. :)

"Ha az élet országútja két nemes ösvényre ágazik, amelyek közül csak az egyiket szabad választani, ki ítéli meg, melyik lett volna az üdvösebb?"

Volt-e választásuk? Volt bizony, ám ők minden egyes esetben a könnyebbik utat választották: nem tettek semmit. Csak ültek, ittak és elmélkedtek a lehetőségekről, amiket soha nem ragadtak meg. Elment mellettük az élet, s bár ők összetartottak a maguk furcsa módján, sokkal inkább húzták le egy mást, minthogy erősítették volna. És igen, itt a tragédia. Sztereotípia, vagy sem, pontosan azt a csoportot testesítették meg, akik igazán nem akartak semmit az élettől, csak jól érezni magukat. De valóban így volt? Vagy pont azért kellett az a rengeteg bor, hogy elnyomják vele a kilátástalan helyzetüket? Lehet-e a világot okolni saját sorsukért, amit ők soha nem vettek a kezükbe, csak sodródtak az árral, és beérték azzal, amit más becsületes emberektől kicsaltak, elloptak? Ezen a szemüvegen át nézve Danny bandája csupán egy csapat naplopó bűnöző, akik bármire képesek, akár erőszakra is. Nem a társadalmuk kényszerítette őket a perem szélére, ők onnan meg sem próbáltak beljebb kerülni, igencsak szerettek ott ücsörögni. Ha erről az oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor a történet nem szól másról, mint arról, hogy minek felnőni, minek megkomolyodni, minek felelősséget vállani, hiszen egy életen át el lehet tengődni, s majd lesz valahogy. A következményekkel azonban egyszer szembe kell nézni, s az nem kellemes. 

"Danny az élet javát három rövid hétbe zsúfolta (...), s most megcsömörlött az élvezetektől."

Bizony, bizony, a vég mindenkit elér, aki mindkét végén égeti a gyertyát, azt idő előtt. Főhősünket nem éri ez váratlanul, elébe megy sorsának, s olyan ámokfutásba kezd, amilyet nem látott még a kis Monterrey. Vicces és egyben elszomorító: mindezt bármilyen komolyabb következmény, vagy felelősségre vonás nélkül. Menekül a barátai elől, a törvény elől, de leginkább saját maga elől. Lehet, hogy valahol mégiscsak tudta, mit szalasztott és veszített el? Én úgy gondolom, hogy igen, s miután ezzel szembesült, már nem számított semmi, az utolsó halovány kis korlátokat is áttörte, s onnan már nem volt visszaút. 

"A fonál, amely összefűzött, elszakadt. A mágnes, amely összetartott, elvesztette erejét. (...) Jobb, ha a szent barátságnak ez a szent jelképe, a társaságok és verekedések, szerelem és kényelem jó hajléka meghal, ahogy Danny meghalt az istenek ellen vívott utolsó, dicsőséges, reménytelen küzdelmében."

Összességében a mostani olvasás kicsit a tragikomédia felé vitt engem, mert bár sokszor hangosan felnevettem, annál is többször haragudtam most a szereplőkre. Tudom, Steinbeck szándéka nem az ítélkezés volt, mégis annyi éles sztereotípia van a történetben, hogy nehéz melletük elmenni. Nem csodálkozom rajta, hogy anno nagy port kavart a könyvével, hiszen ha valaki komolyan veszi, akkor azt gondolja, hogy ez a kis amerikai-latin közösség csupa bűnözőből, naplopóból, és könnyen kapható nőkből áll. Mégis azt javaslom, ne így nézzük, mert ha ettől el tudunk vonatkoztatni, akkor egy igazán szórakozatató klasszikust pipálhatunk ki a listánkon.  :)

A kötetet köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak! <3