Életem egyik legnagyobb folyamatos tapasztalása és tanulási folyamata az anyaság.

A téma kimeríthetetlen tárház a művészetben, legyen szó irodalomról, zenéről, festészetről, de a pszichológia jelen állása szerint is alapjaiban határozza meg életünket az anyánkhoz fűzödő viszonyunk, érzéseink. Persze ezzel most semmi újat nem mondtam, de manapság, amikor már külön szakág foglalkozik a transzgenerációs kérdésekkel, könnyen szalad ki az emberek száján: "Jajj! Hát neki már a nagyanyja sem volt egy egyszerű eset!" A hibákat, helytelen döntéseket gyakran írják az adott ember szüleinek, konkrétan az édesanyjának a számlájára, valahogy végső következtetésként mindig ide lyukad ki a dolog. Egyértelműen óriási felelősség gyermeket vállalni, de egy dolog biztos: a gyereknevelésre senki sem tud 100%-ban felkészülni. Millió kérdés és kétség merül fel minden áldott nap, ráadásul a saját, belső bizonytalanságunk mellett gyakran a külvilág kéretlen bírálataival is meg kell küzdenünk, hiszen a mondás is úgy tartja, gyereket nevelni mindenki tud. Az egyik legkeményebb lecke az volt, amikor a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy annak ellenére, gyereket szülni és nevelni mennyire intim döntés és döntések folyamata, sokan feljogosítva érzik magukat arra, hogy kéretlenül beleszóljanak, bírálják, kritizálják azt, ahogy mások csinálják. 𝐉𝐞𝐬𝐬𝐚𝐦𝐢𝐧𝐞 𝐂𝐡𝐚𝐧 regénye a véleményeket olvasgatva elég megosztó, számomra azonban a mondanivalója miatt nagyon tetszett. Ijesztő volt olvasni, mert szerintem egyáltalán nem rugaszkodik el annyira a valóságtól, a világ jelenlegi helyzetét elnézve bármikor megnyílhat az első “jó anyák iskolája”.⁣ ⁣

FÜLSZÖVEG: Frida Liu nem boldogul. Munkahelyi előmenetele nem méltó azokhoz az áldozatokhoz, amelyeket kínai bevándorló szülei hoztak érte. Férjét nem tudja rávenni, hogy szakítson fiatalabb szeretőjével. Frida csak az anya-lánya kapcsolatban tud kiteljesedni, hozni a tőle elvárt tökéletességet. Lehet, hogy a lányán kívül nincs senkije, de neki így is megfelel.

De aztán egyszer nagyon rossz napja van. Az állam rajta tartja a szemét az olyan anyákon, mint Frida. Akik a telefonjukat nyomogatják, miközben a gyereket baleset éri a játszótéren, akik hagyják, hogy a gyerek egyedül menjen haza. Elég egy pillanatnyi kihagyás, máris állami hivatalnokok sokasága fog dönteni arról, Fridát is alá kell-e vetni a Nagy Testvér-jellegű intézmény programjának, amely megállapítja, elég odaadó-e a szóbanforgó anya.

Fridának szembe kell nézni azzal: elvehetik tőle a lányát. És be kell bizonyítania: a rossz anya is jó útra térhet. Megtanulhatja, hogyan legyen jó. 

A könyvet itt találod

A történet kiválóan reflektál arra, hogy milyen óriási kihívás mind fizikailag, mind mentálisan egy aprócska életről gondoskodni - főleg egyedül-, s bár távolról sem akarom felmenteni főhősünket a tette alól, értem azt a hosszú és sok összetevős folyamatot, ami odáig vezetett. ⁣Mielőtt azonban konkrétabban rátérnék ezek boncolgatására, szeretném jelezni, hogy kisebb spojlereket tartalmazhat a gondolatmenetem, ezért kérem, aki érzékeny ezekre, ne olvasson tovább!

"Nem fogok úgy tenni, mintha tökéletes anya lennék, de minden szülő hibázik."

A történet első része teljes mértékben Frida lelkiállapotát tárta fel, s megvallom, ezekben a fejezetekben tudtam hozzá leginkább kapcsolódni. Elég széles látókörű bemutatása volt annak, hogy milyen borzalmasan magányos lehet egy egyedülálló anya, akit a szeretett férfi, a gyermek apja, elhagyott egy másik nőért. Barátai nincsenek, a nagyszülők távol vannak, gyakorlatilag nincs kihez fordulni, amikor padlóra kerül. Frida minden tőle telhetőt megtett, erőn felül próbált teljesíteni anyaként és dolgozó nőként egyaránt, de egy zűrös időszak végén egszerűen beállt a kék halál, több órára magára hagyta imádott gyermekét. Igen, igen. Szörnyű, alávaló, önző húzás. Egyszerűen elment otthonról, becsukta maga mögött az ajtót és úgy tett, mintha rajta kívül senki más nem létezne a világon. Egyetértettem-e vele? Nem! Elítéltem érte? Igen! Mégis, ha a komplex történetvezetést nézem, és a hátteret, amit Chan adott a karakternek, akkor azt kell mondjam, el tudom képzelni azt a lelkiállapotot, amikor egyszerűen ki akart sétálni az egészből. 

"Néhány emberen egyszerűen látszik, hogy nincs minden rendben a fejében."

Fridán sajnos ezt nem látta senki, és ez az igazán szomorú. A társadalom és a mindenkori közvélemény elvárja, hogy egy anyának mindent ki kell bírni, még akkor is, ha közben atomjaira hullik szét. Persze jogosan kérdezhetnénk, miért nem kért segítséget, de akkor meg miről is szólna a könyv, nemdebár? :) Mert a csavar itt jön kérem szépen: a pár óra szabadság érzet után jött a kemény arcul csapás, valamelyik szomszéd rendőröket hívott a síró gyerekhez, akit azok magukkal is vittek. Ejnye, ejnye Frida! Megérte ez neked azért a röpke kis friss levegőért? Megérte otthon hagyni egyedül, hogy nyugodtan elkortyolgass egy kávét? Nos, én biztosan tudtam ezen a ponton, hogy nem érte meg, de neked itt még fogalmad sem volt arról, hogy milyen súlyos árat fogsz fizetni ezért a botlásért.

„Rossz anya vagyok, de megtanulom, hogyan legyek jó.”

Chan a regény további részét egy olyan szociális háló felvázolására szánta, amitől az ég mentsen meg mindenkit! Félreértés ne essék, abszolút támogatom a gyermek- és családvédelmet, de itt egy olyan színtű agymosó, elnyomó rendszer felvázolása történt, ami mellőzött mindenféle racionális és legfőképpen emocionális gondolkodást. Egyértelműen ez is volt a cél, biztos vagyok abban, hogy ezzel egyfajta groteszk görbe tükröt szándékozott állítani az írónő az ítélkezéssel teli való világnak. Jó anyák iskolája. Már az elnevezés is roppant irritáló, hiszen ki dönti el, mitől jó egy anya? Azt, hogy mitől rossz, talán könnyebb kibogozni, akadtak a szereplők között is egyértelműen ezt a tábort erősítő anyukák. De kérdem én: miért esik ugyanabba az elbírálásba egy bántalmazó és az, aki két háztömböt engedte egyedül hazasétálni a 8-9 éves gyerekét? Számomra ez volt a legfelháborítóbb az egészben, hogy Chan világában gyakorlatilag mások véleménye alapján, bizonyíték nélkül is elvették bárkinek a gyerekét. A rendszer öntelten, teljes biztossággal ragadott ki gyerekeket a családjukból, s helyezte nevelőszülökhöz őket, miközben igazi anyjuknak alá kellett vetniük magukat az egy évig tartó átnevelő programnak. 

"Egy jó anya bármire képes a gyerekéért."

Magáról az iskoláról szóló fejezetek nagyon nyomasztottak, és nem csupán a módszer és az "eszköz" miatt, amivel a résztvevőket kiképzés alá vették. Egyszerűen szörnyű volt olvasni, hogy milyen kitartóan próbálták ezeket a nőket lelkileg megtörni, mantrájukká tenni azt, hogy ők mennyire rosszak és beléjük plántálni azokat az eszméket, amik a rendszer szerint megfelelőek. Itt nem számított, sőt, kifejezetten hátrány volt az egyéniség, az egyetlen cél a teljes önfeláldozás és behódolás volt. Az iskola szemléletében csak és kizárólag az lehetett jó anya, aki önmagát teljes mértékben alárendeli a gyerekének, minden önös vágyát háttérbe szorítva csakis rá koncentrál, minden helyzetben nyugodt és hatákony, minden egyes percben készenlétben áll. Ezen elvárások megugrásának monitorozásához kifejezetten ijesztő megoldást választottak, de ennyire azért nem akarok spojlerezni, szóval nem árulom el a titkot. :) Kemény volt a tanmenet, a nem jól teljesítőktől pedig az egyetlen dolgot vonták meg bűntetésként, ami tartotta bennük a lelket, hogy legalább videótelefonon láthassák a gyerekeiket. Ha bárki feladta menet közben, azt azonnal fekete listára tették, soha többet nem találkozhatott a családjával, ám az egy év kibekkelése sem volt garancia arra, hogy ne ez történjen. Ennek fényében senyvedni végig hosszú hónapokat, ráadásként teljesíthetetlen elvárásokkal küzdeni folyamatosan...Embertelen. Frida vivódásai szívszorítóak voltak, nem csupán sajnáltam, meg is szerettem a végére, nagyon szurkoltam neki, hogy kaphasson még egy esélyt. Annak ellenére, hogy mekkorát hibázott, egy perc kétségem sem maradt a végére, hogy mennyire szerette a gyerekét.

Jessamine Chan (Forrás: Literary Hub)

"(...) összesen mennyi szeretetet kell adnia, hogy mindenkinek elég legyen?"

Nagyon megrázó olvasmány volt, ám ennek ellenére, ha szabad ilyet írnom, szerettem ezt a történetet. Minden fájdalma és sötétsége ellenére nagyon fontos mondanivalója van, mégpedig az, hogy soha nem tudhatjuk, mi zajlik éppen mások lelkében. Ítélkezéssel és tévesen levont következtetésekkel csak ártani lehet, és egyetlen botlás nem szabad, hogy meghatározzon egy egész életet. (A szélsőségektől most eltekintenék.) Igen, vannak olyan szülők, akik nem alkalmasak a gyereknevelésre. Igen, vannak olyan esetek, amikor az egyetlen megoldás az, ha kiemelik a gyereket az adott családból. DE! Csak azért, mert bizonyos dolgokkal nem értünk egyet, vagy éppen mi máshogy tartjuk jónak, elfogadhatónak, attól még a másik sem rossz, csak más. Ez egy nagyon szélsőségesre sarkított történet volt, ám ettől még teljesen jogos kérdéseket boncolgat, s teszi ezt úgy, hogy közben megvilágítja azokat a helytelen, elavult, őskori berögződéseket is, amik irracionális elvárásokat támasztanak az anyákkal szemben. Anyának lenni nehéz, azt pedig, hogy ki a jó anya lehetetlen objektíven összefoglalni, hiszen mindenkinek más a jó. Biztos vagyok abban, hogy velem együtt gyakran érzi azt minden anyatársam, hogy nem elég jó, főleg akkor, amikor kéretlen és leginkább jogtalan bírálatot kap, azt éreztetik, hogy csak azért, mert máshogy csinálja, kevesebb. A könyv legfontosabb üzenete talán az empátia és az elfogadás, valamint az, hogy mások soha nem érezhetik pontosan ugyanazt, hiszen mindannyian máshogy éljük meg az élet kihívásait, történéseit.⁣ Azzal, ha szeretjük a gyerekeinket, a tőlünk telhető legnagyobb odaadással neveljük és terelgetjük őket az életben, azzal már bőven jók vagyunk. A jó anyák iskolája maga a gyereknevelés!

A kötetért hálás köszönetem a 21.Század Kiadónak! <3