Azt hiszem minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az elmúlt hetek egyik legtöbbet látott és véleményezett könyve cím birtokosa a Sárga.

Óriási médiavisszhang övezte a külföldi megjelenést, nem csoda hát, hogy a Kuang rajongók (persze nem csak ők) repesve várták a hazai kiadást. Jómagam csupán egyetlen könyvet, a Bábelt olvastam az írónőtől, kíváncsi voltam, hogy egy, a fantasy világán kívüli témában mennyire mozog majd otthonosan. Kifejezetten ügyeltem rá, hogy egyetlen magyar értékeléssel se találkozzak olvasás előtt, nem akartam sem pozitív, sem negatív vélemények gondolatmorzsáit elültetni az agyamban. El kell mondjam mindjárt az elején, én ezt a könyvet viszonylag rövid időn belül kétszer is elolvastam, ráadásul második alkalommal sokkal nagyobb hatással volt rám, pedig elsőre is kifejezetten tetszett. Kuang tud írni. Ez számomra tény. Most már azt is a javára írom, hogy elég bátor is, hiszen a Sárgában nem egy, hanem több méhkas-témába nyúlt bele, amik már külön-külön is igencsak megosztóak. A második alkalom után kezdtem el véleményeket olvasgatni, s ahogy vártam is, ezek roppant visszásak voltak: vagy csalódott volt a felhang, vagy magasztaló, s alig pár a kettő között. Egyértelműen nem tetszhet és nem is kell, hogy tetszen mindenkinek egy történet, de én azt mindig pirospontként írom jóvá egy-egy könyvnél, amikor ennyi gondolatot - legyen az pozitív vagy negatív - indít el az olvasókban. Nekem ez maradt a legnagyobb erénye is a Sárgának, mert amellett, hogy nagyon is tetszett mind a történet, mind az írói stílus, számos aspektusáról gondolkodtam és gondolkodom azóta is. 

FÜLSZÖVEG: Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek. Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak. Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája, valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben. A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

A számtalan irodalmi díjjal kitüntetett R. F. Kuang legújabb regénye időszerű és tűéles képet nyújt a modern könyvkiadás kellemetlen oldaláról. A Sárga a megjelenését követően egyből a sikerlistákon nyitott, és komoly párbeszédeket generált, ismételten jelezve, hogy szerzője a kortárs irodalom egyik legerősebb hangja.

A könyvet itt találod

A kötet eredeti címe- Yellowface - egy jelenséget takar, melyet a kultúrális kisajátításra használnak az angol nyelvterületeken. Ennek során egy-egy kultúra sajátosságait, szimbólumait, tárgyait, műfajait vagy éppen rituáléit egy másik kultúra tagjai veszik át és használják. (Forrás: Wikipedia) A jelenség egyértelműen a gyarmatosítás korszakában gyökeredzik, amikor is a fehér gyarmatosítók idegen területeket fosztogattak és hajtottak az uralmuk alá. Oké, oké, azóta elég sok év telt el, de sajnos nagyon úgy tűnik, hogy van ami nem változik. Napjainkban szinte mindennapos, hogy a neten, a magazinokban, ne jönne szembe egy éppen aktuális balhé, melyben valamelyik hírességet támadják különböző etnikumok, kisebbségek, stb., amiért az adott celeb az ő frizurájukat, ruhájukat viseli. Nagyon-nagyon vékony a határ a kisajátítás és az elismerés között, hiszen nem mindegy, hogy valaki azt a bizonyos jellegzetességet valóban azért teszi magáévá, mert tetszik neki, vagy azért, mert hasznot húz belőle. Irodalmi téren is hangosak azok a bizonyos berkek, teret a diverzitásnak, de! Nem ugyanolyan kisajátítás azért pellengérre állítani valakit, mert monjuk nem kínaiként kínaiakról ír könyvet, vagy éppen fehérként feketékről? Hol van akkor az írói szabadság? Millió szempontból lehet ezt a kérdést megközelíteni, s azt hiszem kell is, amihez szuper kiindulópont lehet a Sárga.

"A legjobb regények mindegyike egyfajta elmeháborodottságból születik."

Mi lenne nagyobb elmeháborodottság annál, mint az állítólagos barátnőd haláltusájának végignézése után zsebre vágni élete művének szánt kéziratát? Nem valami szimpatikus húzás ugye? Ebben a tettben hosszú évek keserű szájíze, csalódottsága és irigysége rejlett, amit szépen fel is vezetett Kuang. June és Athena még az egyetemi évek alatt ismerkedtek össze, s bár igencsak különböző személyiségük és életük volt, időről időre összefutottak megvitatni egymás dolgait. June az igazi szürke kisegér mintapéldánya, középszerű jelleme soha nem tette népszerűvé társai körében, míg Athena mindig is feltűnést keltett, vonzotta az embereket. Az egyetem után mindketten megkapták a nagy esélyt a könyvpiacon: kiadták a könyvüket. Mondanom sem kell, kié lett sikeres. Athena fürdött a népszerűségben, a média és az irodalmi szegmens is a tenyerén hordozta, kikiáltva korának legfrissebb, legjobb hangjaként. Menő cuccok, menő lakás, menő partik, menő pasi. Még a megfilmesítési jogokat is sikerült eladnia, igazi sztár lett belőle. Ezzel szemben June-nak szinte semmi nem jutott, könyve lanyha fogadtatása után csak dagonyázott az önsajnálatban, s persze belül fortyogva próbált jó képet vágni barátnője dicsfényéhez. A könyv első negyede pontosan ezt a toxikus kapcsolatot vázolja fel, June szemszögéből kapunk rálátást arra, hogy miért is érezte úgy, semmi rosszat nem tett azzal, hogy ellopta a kézíratot. Elképesztett az a hideg, empátiamentes hozzáállás, amivel a halott lányhoz viszonyult, ezen a ponton biztosra vettem, hogy egy igazi lelkisérülthöz van szerencsém, ami tőbbé-kevésbé be is bizonyosodott. 

Saját kép

"Az ég világon semmivel sem tartozunk a halottaknak."

Igazából, ami számomra nagyon erős volt végig olvasás közben, az a kiváló lélektani háttér, melynek során June végigment egészen a lopástól a végső összeomlásig. A kezdeti eufória, ahogy belevetette magát a sztori kidolgozásába, átírásába elképesztően bosszantó volt. Nem csak hogy nem sajnálta Athena halálát, szinte már áldásként, szerencseként fogta fel, mellyel végre elérheti az áhított sikert. A plágium szó, mint olyan, teljesen kitörlődött az agyából, ő tényleg elhitte, hogy ez az ő műve, csakis miatta lehet jó. Nem számított semmi, ő konokul mantrázta magának, hogy igenis megérdemelte ezt, és a munka, amit beletett, mindent felülír. Mindezt azzal támasztotta alá, hogy a végtelenségik sorolta Athena vélt vagy valós hibáit, ezzel akarva elkendőzni saját tettének súlyát. Már olvasás közben is azon gondolkodtam, vajon elhihetem-e neki mindazt, amit Athenáról összehordott? Tényleg olyan önző és rideg volt, mint amilyennek June beállítja, vagy csupán velem is el akarja hitetni azt, hogy ennek így kellett lennie? Persze nem áltattam magam, June egy igazi ellenszenves, irritáló karakter, de a későbbiekben néhány infó árnyalta a miérteket, noha ezek sem oldozták fel tettei alól. 

"Az írás áll legközelebb az igazi varázslathoz. Az írás a semmiből teremt valamit, más világokra nyit ajtót. Az írás hatalmat kínál, hogy alakíthasd a saját világodat, ha a való világ túl sokszor rúg beléd."

Kifejezetten szántam őt, mert teljesen egyértelmű volt, hogy hiába minden igyekezete, ebből az egészből bizony csúfos bukás lesz. Valahol azonban meg tudom érteni, hogy a saját sivár valóságából mennyire vágyott a fénybe, szomjazta az elismerést. Tegye a szívére mindenki a kezét! Baromi frusztráló tud lenni, amikor a közvetlen környezetedben valakinek minden, de minden összejön, neked meg semmi. Persze sok összetevős dolog ez, de nagyon nehéz lenyelni ezt a keserű pirulát, még ha a sikertelenség oka egyértelműen bennünk rejtőzik is. June nagyon, de nagyon Athena helyébe szeretett volna lépni, s ettől még az sem riasztotta el, hogy a plágiummal elkezdte megásni saját karrierje sírját. Szemrebbenés nélkül hazudta sajátjának az elkészült regényt, aratta le az égig érő babérokat, mindenfajta rossz érzést mellőzve lakta be új életét, melynek minden ablaka a sikerre nézett. Kuang ebbe a szakaszba ügyesen belecsempészte a kiadói háttérről alkotott véleményét, ami nem véletlenül vert akkora port. Itt jön be a képbe a Yellowface jelentősége is, hiszen a történetben June fehér nőként lopta el a kínai Athena kéziratát. Ha ez még nem lett volna elég, maga a sztori is kínaiakról szólt, de ami a legsúlyosabb az az, hogy kiadói javaslatra olyan írói nevet választott, ami utalhat kínai származásra. Ez kérem szépen ebben a formában már egyértelműen kiasajátítás. Túlmutat az írói szabadságon, mert olyan színben akarja feltűntetni, ha úgy tetszik eladni az írót, mint egy célzottan, jól megmarketingelt termék, előre kiküszöbölve a lehetséges kritikus hangokat. Ha kínaiakról írsz, tégy úgy, mintha magad is az lennél. Helló yellowface!

"Az olvasók elvárásokat támasztanak – nemcsak a történet, hanem a te politikai hozzáállásod, a filozófiád, a moráli témákban mutatott kiállásod felé is. Nem a műved, hanem te vagy a termék: a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt álláspontod, amelyek amúgy a való világban az égadta világon senkit nem érdekelnek."

A sikerek csúcsán hozzácsapódik a témákhoz az online világ, a social media óriási ereje, mely egy pillanat alatt emelhet az égig vagy éppen döngöl a földbe. June függőjévé válik a virtuális világnak, kényszeresen pörgeti az oldalakat, keres rá a saját nevére, mintha szinte várna a lebukásra. Egyetlen tweet aztán el is indítja a lavinát, támadó vélemények százai jelennek meg a platformokon. MIközben a főhős azon vívódik, vajon ki állhat a dolog mögött, magával is kemény vitákat folytat, de már kevésbé tudja meggyőzni magát cselekedetei helyességéről. Retteg. Igen, ez a legjobb szó. Retteg, mert nála jobban senki sem tudja, hogy hazudott, és az annyira áhított siker tulajdonképpen csak egy délibáb, nem a valós képességeinek visszatükröződése. Retteg, mert nem akar visszatérni régi életébe, de mentális problémái máris eluralkodni látszanak felette. Retteg, mert időről időre szembe kell néznie azzal, hogy a kép, amit Athenáról festett, csupán saját irigységének és keserűségének kivetülése volt, igazából csakis miatta döcögött ez a barátság. Az egyik legbeszédesebb jelenet az volt nekem, amikor a sikereire gondolva kikristályosodott benne: az egyetlen, aki őszintén tudna örülne neki, az Athena.

R.F. Kuang (Forrás: Literary Hub)

"Egy könyv vajon amiatt fut be, mert egy ponton, bármilyen különösebb ok nélkül mindenki úgy döntött, hogy ez lesz az aktuális nagy siker?"

Sok-sok téma vonul fel a történetben, s azt hiszem számtalan módon lehet értelmezni is. Külföldi interjúkban azt olvastam, hogy Kuang sokat merített a saját tapasztalataiból, ami szerintem érződik is, de felvet egy nagy kérdést: mennyire mosta össze a valóságot a fikcióval? Ezt nagy valószínűséggel nem fogom megtudni, pedig kifejezetten érdekelne, hogy a világhírű, sikeres írónőnek milyen tapasztalatai voltak karrierje beindulása előtt. Alapvetően ügyes csavar, hogy kínai származásúként fehér szereplő szájába adja adja a sztorit, és egyfajta fordított rasszizmusként szövi az eseményeket. A kiadói világ bemutatása több mint szomorú, ebben a történetben az író csupán árucikk, nem feltétlenül -sőt! - a képességei alapján lesz sikeres, sokkal inkább egy hosszú lista kipipálandó sorainak kell megfelelnie. Jól világít rá a közösségi média őrült világára, melyben a vérre ácsingózó kommentelők és véleményvezérek ügyesen felépített stratégiával törölhetnek el bárkit, akit kipécéznek. Megannyi magas labda, amikben kifejezetten nem mélyült el az elbeszélés, ellenben továbbgondolásra sarkallt. Most is azt mondom, hogy számomra nem a pörgős tempó és a szatíra volt igazán erős - bár ezek is kifejezetten tetszettek -, hanem maga az a több szakaszos út, amiben June szembe kellett nézzen saját magával, és tetteinek, döntéseinek súlyával. Idegesítő volt? Az ám! Unszimpatikus? De még mennyire! Ettől függetlenül én egy dolgot nagyon bírtam benne: minden egyes mélypont után volt ereje felállni. Nem mentegetem, én sem csíptem, de meg kell mondanom, strapabíró egy csaj volt. Összességében én szerettem ezt a történetet, főleg az utolsó negyedét, mert az összeomlás utáni gondolatokban találtam meg a legerősebb mondanivalót: mindannyian rabjai vagyunk mások rólunk alkotott képének és elvárásainak legyen szó sikerről, középszerűségről, vagy akár bukásról. Az igazi szabadság ezek béklyóitól megszabadulva élni, létezni és persze írni. Egy biztos, Kuang remekül ír, s bár lehet kipipálták a pontokat vele kapcsolatban azon a bizonyos listán, de a tehetsége is bőven megvan a sikerhez. 

A kötetért hálás köszönetem a Magnólia Kiadónak! <3