Az írónő korábbi könyve, A boszorkány szíve belopta magát a kedvenceim sorába, így nagy elvárásokkal vettem kézbe legújabb magyarul megjelent történetét.
A jelenleg Amerikában élő Gornichec történelemből szerzett diplomája után sem hagyott fel tanulmányaival. Érdeklődésének középpontjában a vikingek, az északi mitológia, az izlandi sagák és az óészaki irodalom áll, regényeit is ezek ihlették, no meg persze az erős nők. Ahogy az előzőben, most is kivételes női főszereplőt, de ha úgy tetszik főszereplőnőket kapunk, akik a korszellemmel szöges ellentétben mernek a saját elképzeléseik szerint élni.
FÜLSZÖVEG: Oddny és Gunnhild gyerekkorukban ismerkednek meg egymással a 10. századi Norvégiában, és nem is különbözhetnének jobban egymástól. Oddny csendes, nyugodt életről álmodozik, míg Gunnhild minél nagyobb hatalomra szeretne szert tenni, és menekülni akar kegyetlen anyjától. Egy jósnő félelmetes jövendölése azonban sötét árnyékot vet Gunnhildra, Oddnyra és a nővérére, Signyre is. A három lány ezért vérszerződést köt egymással, és megfogadják, hogy mindig segíteni fogják a másikat. Amikor viking portyázók felgyújtják Oddny otthonát és elrabolják Signyt, Oddny egyre távolabb kerül attól az élettől, amelyben reménykedett. Elhatározza, hogy mindenáron megmenti nővérét, de ezalatt egyre közelebb kerül az egyik fosztogatóhoz, aki részt vett az otthona elleni támadásban. Gunnhild időközben megszökött, évekig boszorkánynak tanult a messzi északon, és kénytelen tudomásul venni, hogy a sors a gyűlöletes Erik király felé tereli, aki egy nap egész Norvégia uralkodója lesz. Bár a két nőt összekötő mágikus és érzelmi kötelék erős, amikor újra felbukkannak egymás életében, kapcsolatuknak olyan próbát kell kiállnia, amire egyáltalán nem számítottak.
Az elbeszélés egy finom Merida beütéssel indul a 10. századi Norvégiában. Gunnhild egy fejedelem lánya, merész álmai hatalomról és önállóságról szólnak, ám mérgező, szívtelenül kritikus anyja más sorsot szán neki: minél hamarabb férjhez akarja adni, hogy megszabaduljon tőle. A kornak megfelelően akkoriban nem is lehetett más célja a lányoknak, a feleség szerepén kívül nem igazán volt számukra más perspektíva. A lány két legközelebbi barátnője Oddny és Signy szintén ebben a szellemben nevelkedtek, ám őket édesanyjuk féltő, támogató szeretettel vette körbe, miközben saját tudását, a gyógyítást is igyekezett beléjük plántálni. Egy nap jós boszorkány érkezett közéjük, aki anyja tiltása ellenére is bepillantást adott Gunnhild jövőjébe, mely szorosan összefonódva két kebelbarátnőjével, sötét, veszélyes sors bekövetkezésére utalt. Akkoriban az emberek készpénznek vették ezeket a jövendöléseket, így a lányok sorsa megpecsételődött, amit ők egy vérszövetséggel még meg is erősítettek. Gunnhild, menekülve a kényszerházasság elől megszökik a boszorkánnyal, aki tanítójává és anyja helyett anyjává válik, barátnőire azonban keserű következmények várnak: pár év elteltével egy portyázó viking csapat felégeti otthonukat, lemészárolja szeretteiket, Signyt pedig elrabolják, hogy rabszolgaként eladják. Gunnhild, aki időközben maga is boszorkánnyá vált, visszatér, hogy segítsen megtalálni barátnőjét, ám ebben folyamatosan meg akarja akadályozni egy titokzatos ellenfél, akinek veszélyes, félelmetes erejű segítői akadtak.
"Az fogja meghatározni az értékét, hogy mások szerint mennyit ér.
Vajon milyen lehet, ha valakinek sem az anyja, sem a férje nem mondja meg folyton, hogy mit csináljon? […] Milyen lehet, ha egy nőt önmagáért, a saját képességeiért tisztelnek, és nem azért, akivel rokonságban áll?"
Bevallom, bár az elbeszélés világát rajongva szerettem, a karakterekkel és magával a történet kidolgozottságával akadtak problémáim. Nagyon hiányoztak például számomra azok az évek, amiket Gunnhild tanoncként töltött Heid mellett. Erre az időszakra csupán nyúlfarknyi visszatekintések voltak, pedig lett volna potenciál abban, hogyan fordította a keserűségét mágikus erővé a jószívű, nagyhatalmú mestere által. A másik, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a szerelmi szál volt. Nem kedvelem az „ellenségből szerelmesek” típusú sztorikat, főleg akkor nem, ha ennyire kiszámíthatók. Ráadásul jelen esetben annyira arrogáns, öntelt, agresszív párost kaptam, akikkel egy cseppet sem tudtam azonosulni, szó szerint idegesített, amit műveltek. Persze az írónő adott a viselkedésüknek háttértörténetet, de valahogy még ennek a fényében sem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire irracionálisan, mondhatni hülyén viselkedtek. Kicsit a két dudás egy csárdában szinoníma vitte a prímet, de ez egyik karaktert sem előre, sokkal inkább hátrafelé vitte.
"Ha az embernek fáj valami, néha olyan dolgokat mond, amiket nem gondol komolyan, mert ilyenkor a másiknak is fájdalmat akar okozni."
A könyv végén van egy remek kis összefoglaló, melyben az írónő végigveszi, hogy melyik történelmi könyvekből, mely régen élt emberek életéből inspirálódott. Gunnhildről, a királyok anyjáról számos feljegyzés maradt fenn, s azokban sem túl rózsaszín az ábrázolása. Az ellentmondásos források miatt a regény az izlandi eredettörténetre alapozott, eszerint lett varázsló, vagyis nagyhatalmú jós és boszorkány. A testvérgyilkos Erik szintén stabil szereplője az északi mondáknak, portyázásai és vérmes természete rengeteg elbeszélést szült, melyek napjainkig fennmaradtak. Ők hát a páros, akik nekem nagyon visszásak voltak, ettől függetlenül drukkoltam nekik.
"Ki mondja, hogy egy nő sorsa a körülötte lévő férfiaktól függ? A férfi rokonaitól, aztán a férjétől és a fiaitól? Ki mondja? Ki mondja, hogy egy nő nem àllhatja meg egymagában a helyét, és nem járhatja a saját útját?"
A könyv egyértelműen az erős női karakterekre alapoz, de az az igazság, hogy bármelyik másik szereplővel könnyebb volt azonosulnom, mint Gunhilddel. Ő annyira görcsösen akart nagy és hatalmas lenni, végül mégis másoknak kellett megmenteni, mert a kellő önbizalma nem volt meg a nagysághoz. Oddny ebből a szempontból százszorta szimpatikusabb és megnyerőbb volt, mert ő tényleg a vidéki parasztlányból emelkedett fel egy önálló, magabiztos, mérhetetlenül szimpatikus nő szintjére. Kicsit olyan volt ő nekem, mint Samu Frodónak, nélküle kb. a következő erdőig sem jutottak volna. Azt mondjuk egyáltalán nem értettem, hogy a borzasztóan erős menstruációja miért volt ennyire fontos, visszatérő esemény – semmi köze nem lett végül semmihez -, de üsse kő, ezen felülkerekedtem. Toronymagasan ő volt a kedvencem, mert annak ellenére, hogy eredetileg a másodhegedűs szerepét szánták neki, bebizonyította, hogy mindenkinél jobban helyén van a szíve és az esze, bátorságban pedig kenterbe vert bárkit.
"Amikor magához szólít a a védőistened, nem másokhoz fogja mérni a az erősségeidet és a gyengeségeidet, hanem saját magadhoz."
A férfi szereplők természetesen a kor elvárásainak megfelelően kemények, vérmesek, harciasak voltak, legalábbis eleinte. Idővel azért előbújtak az érzelmesebb vonások, mindenki cipelte a kis batyuját, amiből lassacskán előpotyogtak a titkok, sérelmek, viselkedésüket befolyásoló ilyen-olyan történések. Gornichec ügyesen beleszőtt a regénybe egy LMBTQ szálat is, ami még nem is lett volna baj. Az már viszont kevésbé tetszett, hogy belekeveredett a saját narratívájába, és olyan kurtán-furcsán tálalta ezt a vonalat, amitől nekem teljesen hiteltelen lett ebben a formában. Értem én, hogy miért volt ezt fontos beletenni, de egy kicsit jobban integrálva a szövegkörnyezetbe, kevésbé homályos utalásokkal és egyértelmű, határozott, következetes párbeszédekkel sokkal hatásosabb lehetett volna.
Genevieve Gornichec (Forrás: HG Literary)
"Csodával eltelve nézte az elé táruló tájat. A holdfény csillogott a sötét szoros fölött, azon túl pedig északi fény táncolt a szárazföld csipkés hegycsúcsainál."
Mivel nagy rajongója vagyok az északi világnak, így a kisebb-nagyobb ellenérzéseim sem gátoltak meg abban, hogy gyorsan haladjak az olvasással. A hangulat és a háttér nagyon is kedvemre valók voltak, szerettem a könyv világában időzni. A havas tájak, a télesti regélések, a kalandos hajóutak és persze a mágia magával ragadott és nagyon érdekelt az is, hova futnak össze végül a szálak. Bár az írónő előző könyve sokkal jobban tetszett és közelebb állt hozzám, ezúttal sem kellett csalódnom: Gornichec szeret és tud is mesélni. Könnyedén bevonja az olvasót az általa teremtett miliőbe, ám engem most nem mindig sikerült ott is tartania. Több, mint kellemes kikapcsolódás, de a témában rejlő potenciált nem sikerült annyira kiaknázni, kicsit súlytalan maradt. Hangsúlyozom: szerintem! Mindenesetre téli olvasmánynak kiváló lehet a történelmi fantasy rajongóinak, vagy bárkinek, aki egy könnyedebb hangvételű kötetet venne kézbe.
A kötetért hálás köszönetem az Agave Könyveknek! <3