Nagy rajongója vagyok Féder Márta borítóinak, így általában amikor tudom, hogy valamelyik könyv csinos külseje az ő munkájának gyümölcse, gyorsan bezsákolom. :)

Az Éjjeli árnyak is így került a radaromra, a betűkön átsejlő fények érdekes sztorit ígértek, a FÜLSZÖVEG pedig végképp meggyőzött, hogy nekem ezt olvasnom kell.

Amerika, mint tudjuk, a korlátlan lehetőségek országa. De mi van azokkal, akiknek nincsenek lehetőségeik, akiknek nincs választásuk? Mi történik a kiszolgáltatottakkal, a védtelenekkel?
Az Éjjeli árnyak a hatalom és korrupció hátborzongató története, amelyet valós események ihlettek: 2015-ben az oaklandi rendőrség több tagja is kihasznált és sakkban tartott egy tinédzser korú prostituáltat, majd megpróbálták eltussolni az ügyet. Leila Mottley ezen bűncselekmény nyomán írta meg első regényét, az Éjjeli árnyakat, mégpedig a kizsákmányolt, az eseményekkel örvényszerűen sodródó fiatal lány szemszögéből.Miután apja meghal, anyját pedig egy rehabilitációs intézetbe zárják, a mindössze tizenhét éves Kiara szexmunkásként kénytelen dolgozni, hogy ki tudja fizetni a lakbérhátralékot, és gondoskodni tudjon a bátyjáról és az elhagyatott szomszéd kisfiúról. Egyre mocskosabb helyzetekbe keveredik, miközben kétségbeesetten próbál ember maradni az embertelenségben. Keserűen tapasztalja meg, hogy a környezete, a családja, a barátai, a rendőrség, majd a bíróság is mind-mind igényt tart az idejére, a testére, a pénzére és a megbocsátásra való képességére.
Leila Mottley ítélkezés nélkül, mély empátiával megírt regénye örök érvényű mese a kiszolgáltatottságról, az igazságtalanságról és a legsötétebb verem mélyén is pislákoló reménysugárról. Sodró lendületű, letehetetlen könyv, mely sokáig kísérti az olvasót.

A könyvet itt találod

Természetesen azonnal rákerestem a fent említett esetre, ami teljesen ledöbbentett. 2015-ben oaklandi rendőrök egy csoportja hosszú időn át zsákmányolt ki szexuálisan egy akkor 17 éves prostituáltat. Az esetre akkor derült fény, amikor az egyik érintett rendőr öngyilkossága után belső vizsgálat indult, ami aztán elindította a lavinát. A lány a végső mélypontra jutva le akarta leplezni az ellene elkövetett gaztetteket, s mivel telefonjában számtalan bizonyíték lapult, kezdetét vette a harc az igazságért. Az eset elképesztően nagy viszhangot vert nem csak Amerikában, hanem az egész világon, mindkét oldal kapott bőven hideget, meleget. Nem meglepő módon megszámlálhatatlanul sok áldozathibázató vélemény sorjázott a média különböző platformjain, rendszeresek voltak az akkoriban prostituáltként dolgozó lányt minősítő és okoló megnyilvánulások. Mottleyt megihlették a történtek, felhasználva a valós eseményeket eljátszott a gondolattal, hogy mi vezethetett idáig a lány oldaláról. Ez a félig igaz, félig fiktív elbeszélés olyannyira jól sikerült, hogy történelmet írt vele, 19 évesen, minden idők legfiatalabb írója lett, aki felkerült a Booker-díj jelöltjeinek listájára. 

"A mama mindig azt mondogatta nekem, hogy a vér a legfontosabb kötelék, de azt hiszem, most mindannyian megtanuljuk elfelejteni ezt az érzést, és ha felhorzsoljuk a térdünket, idegeneket kérünk meg, segítsenek bekötözni."

Szerencsések azok, akik a kritikus kamaszkorban szerető, támogató szülői hátérrel rendelkeznek, van kihez fordulni segítségért, ha az élet úgy hozza. A regény főszereplőjének, Kiaranak ez nem adatott meg, édesapja halála után anyjuk összeomlott, tragikus körülmények között rehabilitációs intézetbe zárták. Bátyjával maradtak ketten a hátrahagyott lakásban, ám Marcus csak papíron vállalta a rászakadt felelősséget, valójában álmait kergetve csapongott a világban, mit sem törődve huga igényeivel és kiszolgáltatottságával. Mintha ez nem lett volna elegendő, Kiaranak gyakran kellett gondoskodnia a szomszéd kisfiúról is, akit az állandó drogmámorban úszó anyja rendszeresen magára hagyott. Iskolába járás szóba sem jöhetett, muszáj volt valahonnan pénzt előteremtenie, hogy ne kerüljenek az utcára, de mégis milyen lehetőségei vannak egy tanulatlan, gyakorlatlan, színes bőrű lánynak? Igen, jól gondoljátok: semmilyen. Néhány rendszertelenül adódó, alkalmi munkát leszámítva egyáltalán nem jutottak pénzhez, egészen könnyed kereseti forrásként bukkant fel testének áruba bocsájtásának lehetősége. 

"Mostanában csak úgy vagyok átvészelni egy éjszakát a férfiakkal, ha feleseket iszom, és megpróbálok belesüppedni a szédülésbe, hogy ne lássam, mit csinálnak, hogy a testem ne tudja egészen, mi történik, és ne féljek."

Mindig van választás. Valóban igaz ez a mondás? Anélkül, hogy hosszabb filozofálásba kezdenék erről, nehéz lenne eldönteni, de maradjunk annyiban, hogy készséggel elhiszem, hozhat az élet olyan helyzeteket, amikor egyszerűen úgy érzi valaki, hogy csak egyetlen megoldás létezik. Amikor már annyira kilátástalan minden, hogy bármire hajlandó az illető, hogy legalább egy pillanatra stabilabbnak érezze a lába alatt a talajt, legyen miért felkelni másnap reggel. Nyilvánvalóan nem a prostitúció a legmegfelelőbb megoldás, de Kiarának kapóra jött a lehetőség, elmerült az éjszaka árnyaiban. Szerencsétlenségére, az első fény, ami a homályban rávetült, egy rendőrautó villogója volt. Bár a letartóztatást megúszta, mégis azt kívánta, bár vitték volna be, mert ami ezután jött, maga volt számára a pokol. A zsaruk egy titkos, belső csoportja innentől kezdve a tulajdonaként kezelte, minden hívásukra ugrania kellett, megalázó, félelmetes helyzeteket kellett eltűrnie. Néha kifizették, néha egyszerűen elzavarták, minden alkalmat megragadtak, hogy éreztessék vele, a markukban van. Érzékeny lelkűeknek ezek a részek megrázóak lehetnek, szóval csak óvatosan!

"Soha nem akartam még annyira visszaszívni egy döntést, mint most. Nemet mondani, amikor a Zsaru a sikátorból elkérte a számomat, amikor kérte, hadd adja meg a számomat pár barátjának, amikor azok a barátok a kocsikujba invitáltak, amikor beszálltam. Múlt héten azt mondták, szeretnék, ha én szórakoztatnám őket ezen a bulin. Azt mondták, hogy szükségük van rám, hogy fizetni fognak ezért a munka utáni levezetésért, tíz zsaru az oaklandi rendőrségről, és nincs menekülés, és bárcsak mondtam volna bármit, csak azt nem, hogy oké."

Miért nem mondott nemet? A válasz egyszerű: félt. Hogyne félt volna, amikor senkire sem számíthatva, felnőttként kellett helytállnia 17 évesen, amikor a szerencsésebbek még az iskolapadot koptatják. Hogyne félt volna, amikor egy kicsi gyerek élete függött tőle, aki még maga is gyerek volt? Hogyne félt volna, amikor súlyos titkát felfedve még az az egyetlen ember is elfordult tőle, akitől szeretetet kapott? A szívem szakadt meg Kiaraért, komolyan. Annyi, de annyi jóság és kedvesség lakozott benne, annyival jobb sorsra volt érdemes. No de az élet, mint tudjuk, általában nem ezeknek az erényeknek kedvez. Szívszorító volt olvasni, ahogy a szó szerint nincstelen lány még mindig tudott remélni, bízni abban, hogy lehet jobb élete, és ami még ennél is fontosabb, őszintén tudott szeretni vérségi kötelék nélkül is. A kis Trevorral való kapcsolata felemelő volt, a két anyátlan, sérült lélek egymásban találta meg a kapaszkodót és a szebb jövő reményét.

Leila Mottley (Forrás: Oprah Daily)

"Ha hagyod, hogy utcára kerülj, az olyan, mintha megterveznéd a saját temetésedet. Nekem az utcalámpák ragyogása kellett, meg a pénz reggelente, nem a sikátorok. Nem a szirénák. De most itt vagyunk. Az utca mindig megtalál nappal is, amikor a legkevésbé számítasz rá. Az éjszaka utánam kúszik akkor is, ha süt a nap."

Azt gondolom, hogy ezt a könyvet lehetetlen gyomorgörcs nélkül olvasni, tényleg igaz a mondás, hogy az élet írja a legszomorúbb történeteket. Leila Mottley remekül kapta el azt a kilátástalanságot és védtelenséget, amit az elnyomott, peremre került kisebbségek érezhetnek, azok, akiknek nem hagynak választást, sem lehetőségeket. Mindezek ellenére a végkicsengés reményteljes, mert bár a befejezés egyszerre dühítő és elszomorító, mégis azt sugallja, hogy a remény kiírthatatlan még akkor is, ha a rendszer nem táplálja azt. Könnyen lehetett volna hatásvadász az elbeszélés, hiszen a Kiara körül összesűrűsödő események bőséggel dagonyáznak az erőszakban, rasszizmusban, szexizmusban, az összhatás mégsem mesterkélt, sokkal inkább racionális és életszagú. Az írónő tényleg empatikusan, ítélkezés nélkül alkotta meg karakterei könyvbéli útját, az olvasóra bízva azt, hogy ő miként éli meg az elétárt életekben való megmártózást. Minden szomorúsága ellenére nagyon szerettem ezt a regényt, méltán hozta meg az elismerést Leila számára, minden tiszteletem, hogy 19 évesen ilyen mély emberi érzéseket volt képes a lapokra vinni. 

Hálás köszönetem a Libri Kiadónak, hogy olvashattam! <3