Tudom, tudom, már annyiszor elmondtam, de megint ugyanazzal az alapsztorival kell kezdenem: minden évben repesve várom Barack Obama kedvenc könyveinek listáját.

Ugyan hozzánk, magyar olvasókhoz nem mindegyik jut el, de ami mégis, arra bizony én vércseként csapok le, eddig még egyszer sem nyúltam mellé. A 2021-es év kedvenceinek listáján szerepelt Harris bemutatkozó regénye, melyet idén a Libri Kiadó jóvoltából volt szerencsém elolvasni, ezúton is hálás köszönetem nekik a kötetért! A fiatal írótehetség az Oregoni Egyetemen végzett, jelenleg San Fransiscoban él, mindössze 29 éves volt, amikor megírta ezt az elsöprő sikert hozó regényt. Oprah Winfrey könyvklubjából indulva feljutott a New York Times sikerlistájára, emellett pedig számtalan díjra jelölték, többek között a Bookerre is. Beváltotta-e a hozzá fűzött reményeimet? Elmondhatom, hogy szinte maradéktalanul, mert bár volt egy szál benne, amit én személy szerint nem feltétlenül éreztem nélkülözhetetlennek - legalábbis nem ebben a formában -, összességében egy kiváló első regényt olvashattam, ami teljesen magával ragadott. 

FÜLSZÖVEG: Az amerikai polgárháború alkonyán uniós katonák vonulnak át Délen, Georgia államon, hogy az ültetvények rabszolgáinak tudtára adják: immár szabadok. Ám ez a szabadság a fehérek uralta társadalom romjai között születik meg, amely forrong a haragtól, és elszántan védi felsőbbrendűségét.

Két frissen felszabadult rabszolga, Prentiss és Landry egy helyi földműves, George Walker tanyáján keres menedéket. Északra készülnek, hogy felkutassák anyjukat, de nincs pénzük, és még sosem jártak az ültetvény határain túl. A jóravaló George és felesége, Isabelle megszánja őket, és munkát ad nekik. De a köztük létrejövő szövetséget és a kölcsönös bizalmat a helyi közösség képtelen megemészteni: baljós árnyak vetülnek minden erőfeszítésükre, miközben ők egy jobb, békésebb világ megteremtésén fáradoznak…

A víz édes íze őszintén és mély együttérzéssel mutatja be a polgárháború utáni Georgiát, és azt, hogy még a rasszizmus és az erőszak sem irthatja ki az emberséget. A remény az a hajtóerő, amely feledhetetlenné teszi Nathan Harris regényét – nem véletlenül választotta az Oprah Daily, a The Washington Post, a Time és a Boston Globe is 2021 legjobb regényévé.

A könyvet itt találod

Azt mindjárt az elején elmesélném, hogy a borító kicsit belespojlerezett nálam a történetbe, azonnal arra a bizonyos nagy port kavaró filmre asszociáltam, mely két cowboy eltitkolt szerelméről szólt és az Oscar - díjat is bezsebelte. A megérzésem helyesnek bizonyult, mert bár nem elsősorban erre alapozva, de elég hangsúlyosan kapott szerepet az elbeszélésben két férfi szerelmi(?) viszonya, ami annak ellenére, hogy viszonylag gyakran és kifejezetten nagy kedvvel veszek kézbe LMBTQ könyveket, most nem igazán talált be. Persze ez teljesen szubjektív, de nekem valahogy ez most nem hiányzott ide, kicsit olyan "kötelező elemnek" éreztem, ami se nem tett hozzá, se el nem vett az élményből. Ha más oldalról közelítem meg, akkor persze értem, hogy Harris miért gondolta fontosnak ezt is megmutatni, de a regény egyéb rétegeihez mérten ez a vonal nem sikerült elég erősre, valahogy kilógott az összképből. No de lépjünk is túl ezen, mert minden mást imádtam, nagyon tehetségesnek tartom az írót, aki egy nem is olyan távoli, múltbéli Amerikába kalauzolt el. 

"Amikor az egyik verés során eltörték Landry állkapcsát, mindössze egyetlen idény kellett neki, hogy végleg felhagyjon a beszéddel. Anyjuk úgy szokta mondani, hogy Landry valaha kerek egész volt, aztán lefelezték, mígnem annyi sok darabkában végezte, hogy már az anyja sem volt képes összerakni belőlük a fiát."

Rabszolgaság. A világ történelmének egyik legsúlyosabb, legelszomorítóbb szava és fogalma, az emberi gonoszság és elnyomás borzalmas lenyomata. Mindig voltak és sajnok lesznek is olyanok, akik jobbnak, értékesebbnek, felsőbbrendűbbnek hiszik magukat másoknál, az amerikaik pedig elég előkelő helyen álltak az elnyomók listáján. Az ókortól indulva egészen a 19. század második feléig virágzott a rabszolgaság, de napjainkban sem kell messzire menni, hogy elképesztően durva, kizsákmányoló munkakörülményeket találjunk. Amerikában csupán 1865. december 6-án helyezték végérvényesen törvényen kívülre a rabszolgatartást, ha belegondolunk, alig 158 éve. A polgárháború után a gyűlölet és az előítélet nem szűnt meg, mi több, újabb elementáris erővel támadt a felszabadított rabszolgákra. Sokan nem is merték korábbi gazdáikat elhagyni, rettegteg a megtorlástól és attól, hogy szabad emberként már képtelenek lennének élni. Akik bátrabbak voltak és nekivágtak a szabad életnek, szinte mindenhol falakba ütköztek, a lenézés és kiközösítés mellett óriási agresszióval és gyűlölettel kellett szembenézniük. Munkalehetőséget nem kaptak, folyamatos vándorlásra kényszerültek, melynek során ki voltak szolgáltatva a szórakozásból szabad színesbőrűekre vadászó kegyetlenkedőknek. 

"Azelőtt annyi mindent erőltettek rájuk más emberek, hogy úgy tűnt helyesnek, ha most minden döntést megbecsülnek, hiszen mind a sajátjuk."

Harris pontosan ebbe a forrongó, veszélyekkel teli időszakba, földrajzilag Georgiába ágyazta elbeszélését, ami akkoriban az egyik legnagyobb rabszolgatartó állam volt, elsőként csatlakozott a felszabadítás elleni mozgalomhoz. A gazdagabb réteg kivétel nélkül a kizsákmányoló rendszerből tartotta fenn és gyarapította jólétét, óriási birtokaikon több száz ember élt és dolgozott állatként tartva. A kegyetlenkedések mindennaposak voltak, a regény két fontos, testvérpár szereplője, Prentiss és Landrey is ebbe született bele. Egészen apró koruktól fogva bántalmazták őket, kiváltképp a túlságosan jólelkű Landreyt, aki gazdája állandó céltáblája volt. Kettejük kapcsolata már a kezdetektől szívmelengető volt, a közösen megélt borzalmak olyan szövetséget kovácsoltak köztük, ami elszakíthatatlannak bizonyult. Legalábbis egy darabig...Soha nem szűntek meg szeretni hirtelen eltűnt édesanyjukat, a felszabadítás után csakis annak reményében vállalták a garantált nehézségekkel terhelt szabadságot, hogy őt megtalálhassák. Útjuk valamire való kilátások nélkül nem vezetett túl messzire, a környező erdőkben bújkálva, innen-onnan szerzett apróságokkal próbálták fenntartani magukat. Landrey némasága számomra egyértelműen az elmondhatatlant testesítette meg, mert bár testvére visszaemlékezéseiből ízelítőt kaptam az általuk megélt szörnyűségekről, ő maga soha nem tudta szavakba önteni a velük történteket, és azt hiszem ez nem is lett volna lehetséges. 

"A függetlenség iránti vágyuk volt az, ami összehozta őket, az a képességük, hogy a napjaik tetemes részét néma csendben töltik, mindössze egy pillantással vagy a másik hátára tett kezükkel jelezve az érzéseiket. Ez idővel megerősítette a kettőjük közti köteléket, amely bár eltéphetetlen volt, egyetlen gyenge pontja abban a csendes megilletődöttségben rejlett, hogy egyáltalán létezik – hogy két olyan személy, aki konokul hárítja a gondolatot, hogy szüksége lehet bárki másra, immár képtelen meglenni egymás nélkül."

Ez a fenti idézet volt a szívemnek egyik legkedvesebb, tökéletesen visszadja a regény másik pólusának, a házaspár George és Isabelle Walkernek kapcsolatát. Az ő életüket is tragédia árnyékolja be, egyetlen fiuk nem tért haza a háborúból. Gyászukat képtelenek a másik felé is megélni, a hosszú évek alatt annyira hozzászoktak a néma, legszükségesebb közlésekre szorítkozó kommunikációhoz, hogy még egy ilyen helyzetben sem tudnak a másik támaszai lenni. Furcsa módon, azonban még így is biztos voltam abban, hogy nagyon is szeretik egymást, csupán egy olyan kor lenyomatai, melyben a szeretet elrejtőzött, nem volt sem illő, sem kívánatos kimutatni. Mennyi szép pillanattól fosztották meg magukat...Bár mindketten hasznos tagjai voltak a közösségüknek, valahogy mindig is kívülállók voltak, amikor pedig George a fejébe vette, hogy gazdálkodni kezd és tisztességes fizetségért cserébe felvette segíteni Landreyt és Prentisst, szinte mindenki elfordult tőlük. A dolgok innentől válnak igazán izgalmassá, mindenkinek el kell döntenie, hogy a személyes érdekeiken felülkerekedve meddig hajlandóak elmenni a nagyobb jóért, mit áldoznak fel magukból azért, hogy a szeretett személyeknek jobb lehessen. 

"Talán épp ez a baj a világgal, a gonosz lelkeket messzire elkerüli a lelkiismeretfurdalás, azok még egy vihart is képesek átaludni, míg a jók, a lelkiismeretesek ébren hevernek, és ugyanaz a vihar a lelkük legmélyéig felkavarja őket."

Nathan Harris (Forrás: The Austin Chronicle)

Harris roppant érzékenyen, lassan kibontakozva építgette elbeszélését,  ahol a megpróbáltatások egymást érték, ám a történetet egyértelműen átitatja az emberekbe vetett hite, a remény és jóság. Többször is megkönnyeztem, az események ügyesen játszanak a lélek húrjain, de újra és újra rávilágítanak arra az örökérvényű igazságra, hogy a jóság, a bátorság és a szeretet még a legsötétebb időkben is összetartja azokat, akik egymáshoz rendeltettek. A kapcsolatok kibontakoztatása nem esett át a ló túloldalára, Harris szépen árnyalta még a mellékszereplőit is, akik folyamatosan változtak az események sodrában. Nem könnyű olvasmány, elég érzékletesen mutatja be a rasszizmus és úgy általában az előítéletek pusztító rombolását, s nem fukarkodik lélekfacsaró gondolatokban sem. Szépen világít rá arra, hogy egyeseknél a szeretet könnyedén árad, míg másoknál elsöprő horderejű dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy szabad utat kaphasson. A regény mondanivalójának egyértelmű vezérfonala a remény, mely még a legsötétebb időszakokban sem hagyja el az embert, a jó és a rossz dolgok örök harcában mindig lehet találni kapaszkodót, ami további küzdésre sarkall. A bátorság lassan egészen aprónak tűnő döntésekkel kezdődik, és ott mutatkozik meg, ahol a legkevésbé számítunk rá. Kifejezetten becsülendő, hogy nagy hangsúly került arra is, hogy mennyire nehéz hosszú évszázados ideológiáktól, berögződött társadalmi normáktól megszabadulni, ami nem felmentésként bukkant fel, csupán picit rávilágított a másik oldalra is. A stílus igazi szépirodalmi, választékos, finomanan megfogalmazott mondatokkal összeszőtt szöveg, melyből egy roppant tehetséges író csillan meg. Talán egy leheletnyivel többet préselt bele a kötetbe - fentebb említettem -, de összességében nagyon várom a következő művét, biztosra veszem, hogy hallunk még felőle. A víz édes íze igazán figyelemreméltó első regény, köszi Barack az ajánlást, ezúttal sem csalódtam! :)

A kötetért hálás köszönetem a Libri Kiadónak! <3