"Annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem,
mint mikor egymást értő szívvel tartja a házát
férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak,
jóakarók örömére, jeles hírére maguknak." (Odüsszeia)

Homérosz örök klasszikus műve igazi mumus volt számomra gimiben, emlékeim szerint alig vártam, hogy túl legyünk rajta és valami másba kezdjünk. Felnőtt fejjel aztán újra a kezembe került, s bár ezúttal sem nyűgözött le, teljesen másként láttam az egész mondanivalóját és értelmét. Pár évvel ezelőtt egy mitológiai regény olvasásakor találkoztam újra Odüsszeusszal, melyben a Kirké istennőhöz fűződő viszonya volt az egyik fő vonal, mely, mint tudjuk, házasságtörés volt, hisz felesége hűségesen várta otthon hosszú-hosszú évek óta. Emlékszem, hogy akkor rákerestem Pénelopeiára, róla alig tudtam valamit, csupán említés szintjén volt jelen mindenhol, mint a briliánsan éles eszű, háborús hős oldalbordája. Ennyi lett volna csupán ő? Mindössze a hűség lett volna az egyetlen erénye, mely méltóvá tette nevének fennmaradását az utókor számára? Az akkori nézet szerint mindenképpen. Mint tudjuk, akkoriban a nők nem számítottak igazán – kivéve az istennőket -, feláldozhatók, lecserélhetők voltak. Még a tehetős, uralkodó családok leánygyermekei is alárendeltek voltak előbb apjuk, majd férjük akaratának, cseppet sem számított, hogy ők maguk milyen jövőt, milyen társat szerettek volna. Nem volt ez másként hősnőnkkel, Pénelopeiával sem, akit apja, Ikarosz a tengerbe dobatott, ám megmenekülése után már-már túlzott szeretettel vett körbe. Később feleségül adta Odüsszeuszhoz, akinek nem ő volt az elsődleges választása, de hosszú távon, taktikailag mégis jobban jött ki ezzel a felállással. Nem sokkal kisfiuk születése után Odüsszeusznak Trója ellen kellett vonulnia, s gyakorlatilag az ezután következő évtizedekből szinte csak róla szól a fáma, Pénelopeia elveszett a sorok között, megmaradván a hűség mintaképének szerepében. Szerencsére azonban van nekünk egy Margaret Atwoodunk, akit nem hagyott nyugodni ez a méltatlanság, és külső források alapos tanulmányozása után megírta ezt a remek kis könyvet, mely egy lehetséges másik oldalt tár fel előttünk.

FÜLSZÖVEG: Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja?
Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.

A könyvet itt találod

"A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak a fontos embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. (...) Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halndóság: mint tűz és a sár, és mindig a tűz lesz a győztes."

Atwood a régi feljegyzéseknek azt a vonalát ragadta meg, melyek az Odüsszeusszal ellentétben nem emelték piedesztálra Pénelopeiát, sőt, egyenesen házasságtörések sokaságával, és intrikák tömkelegével vádolták meg. A dupla narratívával még inkább csavart egyet a dolgon, hiszen a kórus, mint állandó kísérő és visszatérő elem, folyton megingatta Pénelopeia vallomásnak szánt elbeszélését, megkérdőjelezve annak valóságtartalmát és létjogosultságát. Ami nagyon pozitív volt számomra, hogy ennek ellenére nem volt egyértelmű egyik oldal sem, megkaptam azt a határtalan szabadságot, hogy én magam dönthessek a végén, melyik verzió hatott rám jobban, kinek hiszek. Persze Atwood még ezen a ponton is tudott meglepetést okozni és megingatni mindenben, amit addig gondoltam.

"Tudom, hogy a céljuk nem én vagyok, Pènelopé, a kacsa. Csak az kell nekik, ami velem jár – a királyi nexus, a halom csillogó szemét. Egyetlen férfi sem ölné meg magát az én szerelmemért."

"Persze gyanítottam,hogy csúsztat, köntörfalaz, ravaszkodik, hogy – hogy is mondjam? – gátlástalan, de szemet hunytam. Befogtam a számat, és ha kinyitottam, a dícséretét zengtem. Nem mondtam neki ellent, nem állítottam kellemetlen kérdések elé, nem ástam mélyre. Akkoriban hepiendekre vágytam, és a hepiendeket leginkább az szolgálja, ha becsukjuk a megfelelő ajtókat, és aludni térünk az őrjöngések idején."

A történet onnantól lett izgalmas számomra, hogy Odüsszeusz elment a háborúba, hiszen távollétének 20 éve volt az a szakasz, ami csak róla szólt, Pénelopeiáról nem igazán tudtunk semmit azt leszámítva, hogy áhitatosan és hűségesen várta haza urát. Baromi unalmas 20 év lehetett ebben a formában. XD No de nem ebben a könyvben! Itt bizony helyt kellett állni egy királyság vezetésében, ami akkoriban nőként elképzelhetetlen volt, senki nem hitte és gondolta, hogy férfiak kivételével bárki is uralkodhatna, vezethetne. Az évek múlásával Pénelopeiának is számos új kérője akadt, akiknek a száma egyre csak nőtt, s a nőnek nem kevés energiájába és leleményességébe került menekülni az új házasság elől. Ebben a bonyolult és veszélyes taktikai játékban legfőbb segítői hű szolgálólányai, a „tizenkettek” voltak, akik az újra és újra megszólaló kórust is alkották. Őrült különbség volt a szegények és a gazdagok között, az alsóbb osztályok családjainak lányai állandó veszélynek voltak kitéve. Amiatt orroltam is Pénelopeiára, hogy a saját védelmében felhasználta őket, hiába állította, hogy gyermekeiként szereti mindegyiküket. Apropó, gyermek. A regény rövidsége ellenére számos témát felölel. Leginkább a nők közötti különböző viszonyokat boncolgatja (anya-lánya, anyós-meny, stb), de kiválóan reflektál az egyedülálló anyák nehézségeire is. Pénelopeia esetében igazán fontos gócpont ez, mert a kamasz fia igencsak próbára teszi a türelmét, apja hazatértekor pedig a lehető legrosszabb, legkegyetlenebb énje tör felszínre. Óriási kudarc lehetett ez anyaként…

"Mind a ketten -saját bevallásunk szerint- hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is. Pedig elhittük. Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak."

Margaret Atwood (Forrás: ThatsNotMyAge)

Kiváló ötlet volt Pénelopeia narrációját a jelen kor „poklába” helyezni, még élesebb a kontraszt az akkor és a most között, ám hol nevetve, hol szomorúan konstatáltam, hogy van, ami azóta sem változott. Atwood amellett, hogy erős nőként ábrázolta hősét, nyitva hagyta azt a lehetőséget is, hogy egy szó sem igaz abból, amit elmondott. A kórus részeit kifejezetten kedveltem, minden alkalommal más módon, más formában szólaltak meg, ami izgalmas adalék volt sötét, szomorú mondanivalójuk mellé. Nem tudok szó nélkül elmenni a humor mellett, ami tényleg rendkívüli módon volt jelen az oldalakon. Úgy tudott működni, hogy közben nem elbagatellizálta, hanem felerősítette azokat a hol burkoltabb, hol élesebb gondolatokat, melyek mentén Atwood építette az elbeszélését, amit bevallom nagyon olvastam volna még tovább. Pénelopeia karaktere emberi volt, számtalan gondolatával és érzésével tudtam azonosulni. Azt éreztem, hogy bár a nők helyzete azért javult, de még mindig vannak olyan vívódásaink, amik összekötnek bennünket réges-régi nőtársainkkal. Szerelem, önbizalomhiány, "munka" egyedülálló anyaként. Odüsszeuszt pedig továbbra sem kedvelem, mert hiába volt mindenki szemében egy hős, hazatértekor egy hidegvérű gyilkossá degradálta magát. Elítéltem-e Pénelopeiát a tettei következményeiért? Nos, ha Atwood szemszögénél maradok, akkor nagyjából 50-50%-ban sajnálom és orrolok rá, hiszen a véres végkifejlethez vezető útnak nem csupán aktív, hanem passzív részese is volt, mások döntéseinek következményei nagyban befolyásolták a döntéseit. Nem is ragozom tovább, igazi irodalmi csemege volt, csak ajánlani tudom!

Hálás köszönetem a Jelenkor Kiadónak, hogy olvashattam! <3