Bámultátok már elmerengve a csillagokat az éjszakai égbolton, miközben azon gondolkoztatok, milyan aprócska porszemek vagyunk az univerzumban?

Én számtalanszor teszek így a mai napig is, a fényekkel pöttyözött feketeség úgy szippant magába pillanatok alatt, mint egy hipnotikus fekete lyuk. Szinte felfoghatatlan a tudat, hogy a mindenség elmondhatatlan méretű és tágasságú terében pont itt, a Föld nevű kis poros bolygón alakult ki az élet, legalábbis abban a formában, amiben mi ismerjük. Amióta csak öntudatra ébredt az emberiség, visszatérő, örök kérdés: van-e élet az univerzum bármelyik másik pontján? Léteznek-e más életformák - legyen szó az egészen mikroszkópikustól az intelligensebb fajokig -, amik meghódították a rendelkezésükre álló tereket? Azonban azt hiszem aktuálisan van egy még fontosabb kérdés: ha rajtunk kívül közel s távol sehol máshol nincs bizonyíthatóan élet és ilyen színes élővilág, akkor hogy juthattuk odáig, hogy lassan mindent elpusztítunk magunk körül??? Richard Powers amerikai író, számos regény szerzője, melyek témájául előszeretettel választotta a tudomány és a technika fejlődésének hatásait. Előző kötete, az Égig érő történet az elsöprő közönségsiker mellett bezsebelt egy Pulitzer-díjat is, ami óriási elismerés, s egyben nagy teher a következő elbeszélésre nézve. Világszerte rajongók sokasága várta a Rémület megjelenését, latolgatva, hogy sikerül-e Powersnek megismételnie a varázslatot?

FÜLSZÖVEG:Theo Byrne asztrobiológus, aki a Földön kívüli élet jeleit kutatja a világűrben, felesége halála óta egyedül neveli kilencéves fiát. A melegszívű és kedves Robin rajong a természetért, az állatokért, a növényekért, de rendkívül furcsa gyerek. Ki akarják rúgni az iskolából, mert behúzott az egyik osztálytársának. Theo nem szeretné, ha egyre zaklatottabb fiát pszichoaktív szerekkel kezelnék. Tudomást szerez egy kísérleti szakaszban lévő, neurofeedback nevű technikáról, amelynek segítségével Robin megtanulhat jobban uralkodni az érzelmein – az eljárás részben az anyja agyáról rögzített működésmintákra szoktatja a fiút.
A szárnyaló természetleírások, a távoli világok fájdalmas látomásai és a szenvedélyes szeretettel teli apa-fiú viszony ábrázolása Powers legbensőségesebb regényévé teszik a Rémületet, melyben mindvégig ott bujkál a kérdés: Hogyan mondjuk el a gyerekeinknek az igazat erről a gyönyörű, de veszélyeztetett bolygóról? 

A könyvet itt találod

Mivel én nem olvastam még Powers egyik könyvét sem, teljesen tiszta lappal indult a kapcsolatunk. Bár megvan a fent említett díjazott kötet is, valahogy eddig elmentünk egymás mellett, de ez biztosan nem marad így a jövőben. A Rémület legelőször a borítójával szólított meg, teljesen lenyűgözött a csodálatos kép, mely egyértelműen azt mintázza számomra, hogy mennyire összefüggő egységet alkotunk minden egyes élőlénnyel a földön. Mivel ez a gondolat nálam alapvető, nem volt kérdés, hogy a történettel is szerettem volna megismerkedni, ami végül az idei év egyik legjobb, egyben legszomorúbb élménye lett számomra.

"A fiam egy zsebuniverzum, amit reményem sem volt kifürkészni. Minden egyes ember kísérlet, de még azt sem sejtjük, mit vizsgál az a kísérlet."

Miután befejeztem a könyvet, csak ültem letaglózva és azt gondoltam, képtelen leszek bármit is íni vagy mondani róla. Annyi mindenről szól, de mégis olyan nehéz szavakba önteni a jelentését, legalábbis nekem. Ha nagyon muszáj lenne, akkor talán úgy tudnám jellemezni a történetet, mint egy asztrobiológiai kutatásokkal átszőtt, modern tudományos, technikai fejlesztésekkel megspékelt, extra érzelmes családregény. Fura mi? Valóban annak hangzik, de működik. Mi az, hogy működik? Tarol! 

"Robin második gyerekorvosa mindenáron egy „spektrumon” belül akarta elhelyezni a gyereket. Szerettem volna megmondani neki, hogy mindenki, aki ezen a nyavalyás bolygócskán él, rajta van a spektrumon. Hiszen ez a sokaság maga a spektrum. Meg akartam mondani neki, hogy az egész élet nem más, mint spektrumzavar, amelyben mindannyian valamelyik egyedi frekvencián rezgünk a szivárvány színeinek kontinuumában. Aztán pofán akartam vágni az illetőt. Azt hiszem, erre is létezik szakkifejezés."

Theo és Robin kapcsolata egyszerűen csodálatos volt, pedig óriási veszteségen alapult: elvesztették mindkettejük csillagrendszerének napját, Aly-t az édesanyát egy autóbalesetben. A kisfiú egészen aprócska kora óta különlegesnek számított, olyan érzékenységgel és precíz megfigyeléssel szemlélte a körülötte lévő világot, ami csak keveseknek adatik meg. A tragédia után – érthető módon - viselkedése még kiszámíthatatlanabb lett, negatív érzelmeit egyszerűen sehogy máshogy nem tudta feldolgozni, mint dührohamokban, s emiatt az iskolában zűrösnek bélyegezték. Theo számára szívszorítóan szép és egyben borzasztóan nehéz volt a szerep, amibe kényszerült, hiszen nem csupán apaként kellett helytállnia, miközben ő maga is gyászolta elveszett szerelmét, hanem az imádott nő helyén maradt űrt is meg kellett próbálnia ha nem is kitölteni, de kisebbre zsugorítani. Lehetetlen küldetés, de csodálatra méltóan próbálta kihozni a legtöbbet mind magából, mind a helyzetből, végig Robint helyezve előtérbe és középpontba, ami azért nem volt egyszerű. No de kinek az? Gyereket nevelni soha nem könnyű, még akkor sem, ha a cseperedő kis csimota nem speciális igényű. Az alábbi idézet volt számomra az egyik legkedvesebb az egész történetben, s jól megmutatja azt is, hogy hogyan is passzol össze a családregény a csillagászattal.

Saját kép

"A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés."

A saját két gyerkőcöm esetében is visszatérő viaskodásom saját magammal: mennyire lehetek őszinte velük a világ jelenlegi állapotáról? Lássuk be, a helyzet nem túl rózsás. A klímaválság, a fajok napi szintű kipusztulása, a fejlődő országokban lévő mélyszegénység, a háborúk, a járványok…soroljam még? A gyerekekben számtalan kérdés vetül fel pillanatról-pillanatra, de mennyire lehetünk velük őszinték, mert a jelenlegi helyzet valójában maga a rémület. Powers ügyesen játszott ezzel a dologgal, szépen simitotta bele a karakterekbe a kérdéseket és a lehetséges válaszokat egyaránt, azonban becsülendően tartott akkora távolságot, amitől nem lett sem szájbarágós, sem erőltetett. Robin egyértelműen a regény sztárja, rajta keresztül szinte újra rácsodálkozik az ember a világ szépségére, s döbben rá arra, hogy mennyire nem értékeljük a körülöttünk lévő milliónyi apró csodát. Extra érzékenysége olyan mértékben rezonált a szűkebb és tágabb környezetével is, ami óriási amplitudójú érzelmi hullámokat vetett, édesapjának nem volt könnyű feladata, ha lépést akart tartani vele.

"(...) Gondold végig, apu, ez bekerülhetne a rendes iskolai tanításba is. Mindenki tanulja meg, milyen érzés valami másnak lenni. Képzeld el, mennyi problémát lehetne így megoldani."

Powers nem hazudtolta meg önmagát, olyan technikai vívmánnyal spékelte meg a sztorit, ami egyszerre lenyűgöző és hajmeresztő. A fülszöveg adta keret miatt nem szeretnék én sem többet elárulni, így maradok a „kísérleti szakaszban lévő neurofeedback technika” kifejezésnél, ami nagyjából lefedi ezt a szálat spojler nélkül. Elképesztő volt olvasni ezeket a részeket, mert szinte biztosra veszem, hogy a valóságban ez már simán működik valahol, valamilyen formában, azonban nem vagyok biztos abban, hogy az emberiség nem fordítaná-e ezt a csodálatos elképzelést tömegeket befolyásoló manipulatív fegyverré. Visszatérve Robinhoz, számára nagyon is jól működött a kezelés, mert amellett, hogy megtanulta helyén és jól kezelni az érzelmeit, kicsit az édesanyjából is visszakaphatott egy keveset. Powers egy olyon jövő képét villantotta meg előttem, ahol a szélsőséges érzelmeket nem gyógyszerekkel kezelik, hanem egy teljesen új pszichés, gyakorlatilag átkalibráló módszerrel. Egyrészt szuper lehet átélni mások érzéseit, amit a gondolatai váltottak ki, másrészt viszont elég félelmetes belegondolni, hogy ez lehetségessé válhat.

"Hogyan ismerhetnénk meg a földönkívüliek? Hiszen még a madarakat se ismerjük."

Az asztrobiológus Theo szívem csücske volt, soha nem lehet eleget írni gyermekeiket egyedül nevelő apákról, minden tiszteletem az övüké. Miközben folyamatosan vívódott saját kétségeivel, mégis mindent megtett, hogy Robin számára olyan biztonságos közeget teremtsen, amilyenre csak képes volt. Megható volt, ahogy közös kis rituáléik során olyan világokat fedeztek fel, melyekben az élet új, más formái jelentek meg, ezzel is rávilágítva arra, hoy mennyire egyszeri és megismételhetetlen a miénk. Az utazások a természetbe, az erdei kalandozások, a sátorozás a csillagos égbolt alatt, mind-mind azt hivatottak számomra sugallni, hogy ebben a kaotikus, rohanó, sérült világban a legjobb amit tehetünk, hogy visszatérünk a természthez, ami új energiákkal tölt fel bennünket. 

"Négy jó dolog van, amit érdemes gyakorolni. A szeretetteli kedvesség minden élőlény iránt. A tartós kiegyensúlyozottság. Az együtt érző öröm minden olyan lénnyel, amelyik örül, bárhol legyen is. És az emlékezés arra, hogy minden szenvedés a te szenvedésed is."

Richard Powers (Forrás: Big Issue North)

Csodálatos olvasmány volt, de végig meglapult egyfajta keserédes melankólia a lapok között, ami a befejezéssel kiegészülve súlyosan ráült a lelkemre. Rémület! Tényleg rémület, hogy Powers mennyire jól összekövácsolta ezt a történetet, ám nem kímélve az olvasót a legsúlyosabb mondanivalót egy gyerek, ráadásul egy hiperérzékeny gyerek szájába adta. Őszinteség? Ösztönös éleslátás? Mindkettő jellemző a kicsikre, akik nálunk, felnőtteknél sokkal jobb megfigyelők, és olyan örökérvényű, igaz következtetéseket tudnak levonni, ami valahogy útközben kiveszik belőlünk. Fantasztikus, hogy Powers elő tudta hozni magából azt a kisfiút, aki egykor ő maga is lehetett, s rajta keresztül juttatta el az üzenetet: ÉBRESZTŐ! A természetleírások, a rengeteg felbukkanó növény és állat nüansznyi, ám fontos alkotói az egésznek, ügyesen tartják éberen a gondolatot, mely szerint nem szabad hagyni a vesztüket, mi és csakis mi menthetjük meg a sajátunknál sajnálatos módon kevesebbre tartott életeket. Kétség kívül összetörte a szívem, de valahogy nem tudok érte haragudni, mert őszintén azt gondolom, hogy a jelenlegi világban egy érzékeny, jóérzésű embernek az élet egy rémület. Nem akarok komolyabb következtetésekkel dobálózni, mert biztosan mindenkinek mást fog jelenteni a történet, de nekem igazán elementáris élmény volt, s a későbbekben írjon bármit is Richard Powers, azt én biztosan el fogom olvasni.

Hálásan köszönöm a Park Kiadónak, hogy gazdagabbá tettek ezzel a fantasztikus történettel! <3