Nincs nap, amikor ne mondanám el a gyerekeimnek, mennyire szerencsések. 

Ehetnek, amikor éhesek, ihatnak, amikor szomjasak. Télen meleg, nyáron hűvös szobában alhatnak, és úgy egyáltalán tető van a fejük felett. Ha betegek, orvoshoz visszük őket, szükség esetén rendelkezésre áll a megfelelő ellátás és gyógyszer. Járhatnak óvodába, iskolába, lehetőségek ezrei állnak előttük. Végül a legfontosabb: itt vagyunk nekik, szeretjük, támogatjuk, óvjuk őket. De mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek ez nem adatik meg? Akik kénytelenek éhezni, szomjazni, betegeskednk, nyomorogni, apró gyerekként egyedül boldogulni a világban, vagy akár végignézni szeretteik halálát? Mi van azokkal, akik alig megtanulnak járni, máris dolgozniuk kell, eladják őket cselédnek, szolgának vagy éppen gyerekfeleségnek…𝐌𝐚𝐠𝐠𝐢𝐞 𝐃𝐨𝐲𝐧𝐞 csupán 19 éves volt, amikor Nepálban megpillantott egy kislányt követ törni a folyóparton. Az a pillanat sorsdöntő volt, egész további életét meghatározta a szándék, hogy segítsen azokon a gyerekeken, akiket megfosztottak gyerekkoruktól. A tétova kezdetek óta időközben BlinkNow néven kiteljesedett alapítvány egy egész nemzet talpraállását segítette, fókuszba helyezve azt, hogy a gyerekekben van a jövő. No de nem szaladok ennyire előre, mutatom a FÜLSZÖVEGet.

A könyvet itt találod

Biztos nektek is ismerős néhány filmből – vagy akár a valóságból -, amikor továbbtanulás előtt álló fiatalok úgy döntenek, kihagynak egy évet és nekiindulnak a nagyvilágnak. A 19 éves Maggie Doyne is így tett, ráadásul nem a közkedvelt turista célpontokat lőtte be magának, hanem a világ hátrányosabb helyzetű országait. Bár még maga is alig hagyta hátra a gyermekkorát, az utazás és az ott átélt és megtapasztalt dolgok örökre megváltoztatták az életét. Csupán annyi időre tért haza Amerikába, hogy magához vegye a tanulmányaira félretett pénzét, amiből visszatérve Nepálba elindult azon a borzasztóan nehéz és rögös úton, melynek során eleinte "csak" gyerekeket, később feleségeket, anyákat és egész családokat emelt fel a mélyszegénységből és kiszolgáltatottságból. 

"A halasztott évem során bejártam a csendes-óceáni térséget, éltem Indiában, mégis minden egyes alkalommal érzem a nyelvem alatt a szomorúság, a félelem és a szégyen ízét, amikor ezeket az eldugott, rejtegetni próbált helyeket látom. Ahol kisgyermekek dolgoznak. Hordárok, segédmunkások építkezéseken, háztartási kisegítők, mezőgazdasági napszámosok. Megrendítő, ha dolgozni látja őket az ember. Ha közben mosolyognak is, az még megrendítőbb."

Maggie néhány felkarolt gyermekével <3 (Forrás: Time Sensitive)

"Rákeresek a háború utáni életre Nepálban, és azonnal rám szakad a rengeteg információ.
Minden huszadik gyermek árva.
A hat évnél idősebb nők mindössze fele járt egyáltalán iskolába.
A közép-nyugati Karnali zóna lakosságának hatvan százaléka szegénységben él."

Annak ellenére, hogy a szándék betonbiztosan megvolt, a kivitelezés már egyáltalán nem ment könnyedén. Egy idegen országban és kultúrában a szőke, kecses amerikai lány idegen volt, támogatói mellett számos ellenlábassal is meg kellett küzdenie. Az országban a vérengzések után rengeteg gyerek maradt árván, nem beszélve arról, hogy a családjukkal élő között is számtalan megmentésre szoruló akadt. Korán világossá vált, hogy nagyon finoman kell elkezdeni kiépíteni a rendszert, tiszteletben tartva a hagyományokat, egyben lassan kigyomlálni azokat a visszahúzó erőket, amik hátráltatták a nepáli embereket. Természetesen ehhez nem volt elég az indulótőke, folyamatos munkát és energiát igényelt a támogatók megtalálása is, Maggie-nek hosszú ideig kellett több szerepben is helytállnia. Fiatal kora és a témában való járatlansága miatt elképesztő tanulási folyamat volt ez számára is, ami az elejétől fogva adott volt, az az óriási szíve és elhivatottsága volt, ami aztán bevonzotta a hozzáértő támogatókat is.

"Nem mindig tudtam eleget ahhoz, hogy feltegyem az emberiség nagy kérdéseit, vagy megpróbáljam megérteni, miért jut néhányunknak olyan sok, másoknak meg szinte semmi; miért van az, hogy azok, akikkel én találkoztam, és akiknek tényleg olyan sok jutott, kivétel nélkül mind fehérek és szépek voltak. Ha az ember ilyen környezetben nő fel, nem kérdőjelezi meg a dolgokat. (...) Hálás voltam mindenért, amit kaptam, de összehasonlítani csak azzal lehet, ami körülötted van."

Első körben az iskola kérdése lett a legfontosabb, melyről kiderült, hogy nem ingyenes, azonban az emberek nem engedhették meg maguknak azt a 10 dollárt!!!, amibe a tandíj került. A legtöbb gyermek már 3-4 évesen dolgozni kényszerült, családjuk nem nélkülözhette azt a pár dollárnyi bevételkiesést, amit a tanulás jelentett volna. Maggie pénzéből kezdetben 6 kisgyerek került beiskolázásra, s ami a nagyobb befektetést igényelte: elkezdtek kialakítani egy saját iskolát. Egy nemzet felemeléséhez elengedhetetlen a tanulás, nem véletlen, hogy a fejlődő országokban is óriási erőkkel próbálják integrálni az elmaradott részeket. A jövő a gyerekeké, ez vitathatatlan, de ehhez minden lehetőséget meg kell teremteni számukra, ami előre viszi őket.

Kisiskolások Kopilában (Forrás: Sunfarmer)

Miközben Maggie kezdeményezése egyre tágabb kilátásokkal és nagyobb lehetőségekkel bővült, ő maga óriási átalakuláson ment át. Számtalan tragédiát látott és élt meg, gyakorlatilag egy pillanat alatt lett több tucat gyerek anyukája, eközben kortársai fősulira vagy egyetemre jártak, utazgattak, bulizgattak, élvezték a fiatal éveiket. Ő egy pillanatig sem bánta meg a döntését, de lelkileg  megviselte annak az óriási felelősségnek a terhe, amit vállalt. Nagyon szimpatikussá vált számomra azzal, hogy ő a könyvben egyáltalán nem tartotta magát sem hősnek, sem különlegesnek, őszintén leírta azt is, hogy számtalan alkalommal érezte azt, hogy nem bírja tovább. Olyan mélységeket tapasztalt meg, amivel a legtöbbünk egész élete során nem találkozik, nemhogy pár év leforgása alatt. Az erő abban mutatkozott meg, hogy ezeken felül tudott kerekedni, idővel újra és újra felfedezte magában azt, ami a kezdetekkor is elindította: a tenni akarás. Saját bevallása szerint, manapság már nem szeret a reflektorok fényében állni, sokkal szívesebben tölti az idejét saját és fogadott családjával az imádott nepáli hegyek lábánál. 

"Lehet, hogy meg kellene tanulnom elsétálni? Hogyan? Hogy lehet elsétálni, és otthagyni egy másik emberi lényt, aki segítségért könyörög, anélkül, hogy legalább megpróbálnál segíteni neki?"

Maggie férjével, Jeremyvel (Forrás: Sunny Thapa)

Megkapó, veszteségekkel és tragédiákkal, egyben felemelő momentumokkal teli memoár egy nőről, akiből annyira sok kellene ennek a világnak! Maggie igazi példakép, visszaemlékezésében őszintén vall saját kétségeiről és arról, mennyire lehet szeretni mások gyerekeit is. Minden fejezet egy-egy fogadott gyermekének szóló kis üzenettel kezdődött, amiktől nem egyszer könnybe lábadtak a szemeim. Mennyivel jobb hely lehetne a világ, ha sokkal, de sokkal többen emelnénk fel a hangunkat és lépnénk a tettek mezejére elnyomott, hátrányos helyzetű embertársaink felemeléséért. Maggie legfontosabb üzenete egyértelműen a szeretet. Senki nem tehet arról, hogy hova születik. A szerencsésebbek kényelmes házakban, szerető környezetben élhetnek, mások viszont nem kapják meg még azt sem, hogy túléljék a gyermekkorukat. A könyv nagyon nagy erénye, hogy nem hatásvadász, egy pillanatig sem érződik rajta az, hogy „pénzért kalapolna” az írója. (Olvastam már ilyet is sajnos.) Számomra Maggie története sokkal inkább terápiás írás, melyben önmagában is helyre tette azt a rengeteg kavargó érzést, amit az évek alatt megtapasztalt. Magasságok és mélységek, tragédiák és boldog pillanatok keverednek az oldalakon, a sorokat pedig áthatja az őszinteség, melyből a félelmek, a kétségek és a bizonytalanságok is világosan megmutatkoznak. Összefoglalva talán úgy írnám le, mint egy nagyon is emberi, de nem átlagemberi történet, hiszen Maggie-t mindenképpen felemeli az a mérhetetlen jószándék, amivel idővel egy egész nemzet felemelkedését alapozta meg.

Maggie vér szerinti gyermekeivel (Forrás: Kielinski Photographers)

"A szeretet nem rejtvény, amit meg lehet fejteni.
Nem kirakós, ami darabokból áll össze.
A szeretet a teljesség.
A szeretet az, ami minden mást összetart."

Csodálatos olvasmány volt, mélységesen felkavart, elszomorított, s egyben reménnyel töltött el. Vannak jó emberek a világban, olyanok, akik tenni akarnak és tesznek is másokért. Nem szabad azonban ezt a feladatot mindig csak másokra hárítanunk, az ilyen történeteknek saját magunkat is útra kell indítania, hogy segítsünk. Akár egy kisebb adománnyal, akár azzal, hogy beszélünk róla, felhívjuk rá a figyelmet, már rengeteget tehetünk. Sok Maggie Doyne kell a világnak, de gondoljunk csak arra, hogy ő is kicsiben kezdte. Meg kell tennünk, amit tudunk! Jószívvel ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szívesen olvas igaz történeteket olyan emberekről, akik jobbá teszik a világot! <3

"[…] a változás nem arról szól, hogy valami elől vagy valami felé futsz; a változás arról szól, hogy egy célért futsz. Lehetsz lassú. Lehetsz ügyetlen. Hibázhatsz. De rakd egyik lábad a másik elé! Tanulj! Tanulj többet! Aztán még többet! S egy nap, amikor körülnézel, örülhetsz, ha észreveszed, hogy már nem egyedül futsz. Meglehet, azt is látni fogod, hogy már nem te vagy az élen, de ennek is lehet örülni."

A kötetért hálás köszönetem a Partvonal Kiadónak! <3

⁣