Jonas regényére visszagondolva az első szó, ami eszembe jut: zavarbaejtő.

No nem a „pucér pasis” borító, vagy a tartalom miatt mondom ezt, hanem amiatt, amilyen gondolatokat és érzelmeket ez a történet kiváltott belőlem. Néhol úgy háborogtam, mint a tenger, néhol pedig szívesen megöleltem volna az elbeszélőt, ezzel is biztosítva arról, hogy teljesen átérzem és megértem, amiről beszél. Ez a két ellentétes pólus oldalról oldalra váltakozott bennem, s bevallom néha még szégyelltem is magam, amiért sok dologban valahol igazat adtam neki. Azt mondják a hozzáértők, hogy azok a történetek vannak ránk a legmaradandóbb hatással, amihez személyesen is tudunk kapcsolódni, s bár jelen esetben ez most nálam nem így volt, mégis meghatározó élmény volt az olvasás. A zavarbaejtő után a könyvre a második szavam a bátor, a FÜLSZÖVEG után el is mondom, hogy miért.

A ​népszerű angolirodalom-professzor szintén egyetemi oktató férjét egykori tanítványai zaklatással vádolják. A helyzetet bonyolítja, hogy a tanárnő maga is rögeszmésen vonzódni kezd fiatal, jóképű, tehetséges és nős kollégájához, Vladimirhoz.
A házaspár tagjai a hosszú évek alatt elnézték egymás kalandjait, de a felmerült vádak mindkettejük számára kínos helyzetet teremtenek.
Merész, szókimondó és szokatlanul magabiztos első regényében Julia May Jonas olyan aknamezőre viszi olvasóit, ahol az érzelemkitörések az erkölcs határaiba ütköznek. A szarkasztikus hangvételű Vladimir pontosan ábrázolja a mai világ személyes és politikai csataterét, és feltárja a hatalom és a vágy közötti szürke zóna árnyalatait.
„Aztán csak ültem, és néztem őt, ezt a nagydarab embert, a zsákmányomat, a kincsemet, az én Vladimiromat. Megszereztem. Úgy döntöttem, hogy nem döntök el semmit. A pillanat hevében fogok cselekedni. Nem akartam túl hamar kiszabadítani. Ez csak a biztonságát szolgálja, mondtam magamnak, bár tagadhatatlan gyönyörűséggel töltött el a látvány. Abban bíztam, hogy ha felébred, energiáink interakciója majd megmutatja a helyes utat.”
Julia May Jonas drámaíró, a Columbia Egyetem tanára. A Vladimir az első regénye.

A könyvet itt találod

A regény elbeszélője egy idősödő nő, aki angol irodalmat tanít az egyetemen, kifejezett hangsúlyt fektetve a női írókra és a feminizmusra. Diákjaival való remek kapcsolatát, valamint az őt övező tiszteletet és megbecsülést alapjaiban rengeti meg férje, a szintén egyetemi tanár John botránya. A férfit, aki egyben a tanszék vezetője is, el akarják távolítani pozíciójából, ennek indoka pedig az, hogy szexuális kapcsolatot tartott fenn több diákjával is. Az már a kezdetek kezdetén kiderül, hogy a nő végig tudott ezekről a kilengésekről, sőt mi több, ő maga is többször félrelépett, mondhatni nyitott házasságban éltek. Az író megdöbbentően nyílt megfogalmazásban adja a narrátor szájába az ezzel kapcsolatos gondolatokat, kimondva olyan következtetéseket, amik miatt manapság inkább pironkodni és felháborodni illik. 

"Valaha ezeket a viszonyokat konszenzuálisnak neveztük volna, mert azok voltak, és az én hallgatólagos beleegyezésemmel zajlottak. Most viszont a fiatal nők mintha elvesztették volna minden cselekvőképességüket szerelmi ügyekben. Most a férjem visszaélt a hatalmával,függetlenül attól, hogy pontosan a hatalma tette kívánatossá őt a számukra. Bármilyen állapotban legyen is a házasságom pillanatnyilag, forr a vérem a dühtől, ha erre gondolok. És nem annyira a vádakra vagyok dühös, sokkal inkább arra, hogy ezeknek a nőknek mennyire nincs önbecsülésük, mennyire hiányzik belőlük az önbizalom. Bárcsak ne úgy tekintenének magukra, mintha egy idegen világ kavarta szélben keringő levélkék lennének, hanem szexuális vonzerővel rendelkező nőként, akik nem riadnak vissza egy kis veszélytől, egy kis tabudöntögetéstől, egy kis rosszalkodástól. (...) Lehangol, hogy annyira szégyellik a férjemmel folytatott viszonyukat, hogy úgy döntöttek, a férjem kihasználta őket."

Több, mint merész mondatok ugye? Gyakorlatilag a nőben fel sem merült az, hogy a férje hibát/hibákat követett el, számára ezek az esetek csupán apró kilengések voltak, amikbe mindketten beleegyeztek azzal, hogy nem beszéltek róla. Ezzel nem is egy, hanem azonnal két tabuba botlottunk, erős indítás, nem mondom. Egyrészt manapság a házasság szent kötelékét nem helyénvaló nyitva hagyni, beengedve ezzel másokat is a kapcsolatba, az pedig végképp elképzelhetetlen sokak számára, hogy egy ilyen szövetség akár működőképes is lehet. Teljesen szubjektív, ki-mit gondol a monogámiáról, ami az egyiknek belefér, az másoknak vérlázító, így volt ez mindig is. Az már más kérdés, hogy a látszólagos beleegyezés mögött igazi elfogadás van-e, avagy sem. A regény esetében nekem sokkal inkább az volt a benyomásom, hogy az elbeszélőnk világéletében kisebbségi komplexussal küzdött, soha nem tartotta magát elég szépnek, elég csinosnak, elég szórakoztatónak. Ezzel szemben férjét felruházta ezekkel a tulajdonságokkal, s egyfajta kegynek élte meg azt, hogy együtt lehetett vele. Még saját írói ambícióit is kordában tartotta, mintha ezzel is arra kondícionálta volna magát, hogy semmiben se legyen jobb, mint a férfi. Fura, egyben üdítő  volt az a kettősség, mely egyszerre világított rá a még napjainkban is virágzó férfiközpontúságra, miközben azt is megmutatta, hogy néha a nők önként és dalolva vállalják a másodhegedűs szerepet. Narrátorunk esetében az volt a benyomásom, hogy ő az évek alatt kihűlt házasságban nem is bánta férje afférjait, a kényelmes és biztonságos életéből egyetlen egyszer próbált csupán kilépni, de a kudarc után simán visszaidomult a szerepébe. 

"Mi soha nem akarjuk egyszerre ugyanazt!”
Hosszú ideje ugyanígy éltünk Johnnal. Ha könnyedén szólt hozzám, komolyságra vágytam. Ha ünnepélyesen, az idegesített. Ha szeretettel, akkor ridegen reagáltam. Ha én alázatosan szóltam hozzá, kigúnyolt. Ha határozottan, akkor semmibe vett. Örökösen szemben álltunk egymással. Talán mert olyan kétségbeesetten védelmeztük a saját identitásunkat, a saját egónkat."

A hosszú ideje poshadó állóvizet nagyjából első látásra kavarta fel a 40-es, vonzó Vladimir, aki olyan érzéseket ébresztett hősünkben, amiket már szunnyadni vélt. Ezáltal azonban újra feléledt a vívódás is, a komplexusok újult erővel vették uralmuk alá a gondolatokat és az érzelmeket, beindítva ezzel egy olyan folyamatot, melynek bizony következményei lettek. Néha szánakozva olvastam, ahogy az öregedést elfogadni képtelen nő megszállottan bizonygatta magának, hogy még mindig szép és kívánatos, másrészt viszont borzasztóan haragudtam rá azért az ostoba önigazoló játékért, amibe belekezdett. Teljes mértékben érthető, hogy egy nő nem szűnik meg nőnek lenni csupán azért, mert eljárt felette az idő, azonban a saját önös érdekei miatt belepiszkálni egy amúgy is törékeny másik családba...Tudom, tudom, ítélkezem, de ez a rész annyira felbosszantott, főleg a végkifejlet tekintetében. Értem és szeretem is a groteszk humort, be is tudom ennek a számlájára az egész nyögvenyelős "csábítást", aminek egyetlen pozitív hozadéka a megújult, nagy hőfokú írói lendület volt. 

"Annyira túlbonyolítjuk az életünket, holott csak egy kis időre és térre volna szükségünk."

Maga Vladimir számomra teljesen érdektelen maradt, annyi tűz sem volt benne, mint egy szál gyufában. Talán nem is volt ez véletlen, hiszen az általa kiváltott hatást csupán a külseje váltotta ki, az összes többi az érte rajongó nő fantáziája volt, aki minden egyes rezdülésében azt látta, amit látni akart. Sokkal izgalmasabb karakter volt Vlad felesége, Cynthia, akiről szívesen olvastam volna többet. Egyrészt mert az ő háttértörténete bombaként robbant, másrészt pedig mert egyfajta görbe tükörként megmutatta a különbséget a narrátorunk és aközött a nő között, akivé válhatott volna. Kicsit megmutatkozott a két nő közti különbségekben a modern kor és a múlt között húzódó hosszú út is, hiszen bármennyire is szeretett volna belevaló feminista lenni a mi hősünk, valahogy mégis mindig felsült ebben a szerepben. A férjéhez való viszonya ripsz-ropsz átment utálatba, de valahogy így tudom elképzelni azt, amikor valaki a saját döntéseit akarja igazolni: előtérbe helyez minden valós vagy vélt rosszat, ami felett addig szemet hunyt. 

"(...) a dolgok azért alakultak úgy, ahogy alakultak, mert kinyitottam egy ajtót, és azután még egyet. Mert rájöttem, hogy a nyugalom talán a szabadság tágabb formája."

Julia May Jonas (Forrás: Los Angeles Times) 

A könyv tele van irodalommal, egyértelműen átsüt a szövegen, hogy az írója szenvedélyesen rajong a könyvekért. (Mondjuk ez a szereplők munkája miatt sem meglepő. :)) Rengeteg utalás, cím, idézet tarkítja az oldalakat, mesterien passzolnak a regény folyamához. Számomra a legerőteljesebb jelenet egyértelműen az ablaküvegben visszatükröződő kép volt, ami tökéletesen magába foglalja azt, ahogy az ember képes bolondjává válni egy olyan képnek, ami soha nem volt és nem is lehet valós. Hogyan lehetséges ez? Ahogy múlik az idő, idősödünk, egyre több olyan korábbi döntésünkkel kell szembesülnünk, amiket már semmilyen módon nem módosíthatunk. Halmozódnak azok a hamvukba halt álmok, amik már soha nem fognak megvalósulni, és azok a lehetőségek, amikről tudjuk, hogy már nem kopogtatnak többet az ajtónkon. A testünk változik, puhul, öregszik, akarjuk vagy sem. Elfogadni azt a tényt, hogy már sem fiatalok, sem kívánatosak nem vagyunk, elég traumatikus lehet, hiába az élet rendje. Jonas regénye számos ponton feszül neki kimondani nem illő dolgoknak, de teszi ezt olyan természetességgel és helyénvalósággal, amitől értelmet és jelentősséget kapnak a gondolatai. Nem állítom, hogy egyetértek, de megértem az elbeszélő érzéseit és tetteit, abszolút van realitásalapja az általa átélt hullámvasútnak és érzelmi viharnak (nem találtam rá jobb szót). Magam is azt éltem át olvasás közben; hol feldühített, hol megszégyenített amiatt, hogy ítélkeztem, hol pedig teljesen átadtam magam az eseményeknek. Sokat gondolkodtam rajta, hogy végső következtetésként ő maga bűnösnek találta-e a férjét az ellene felhozott vádakban, de aztán elengedtem a kérdést, mert nem volt végső következtetés. Ugyan az álláspontja kapott egy teljesen új színezetet az egyik "áldozattal" való beszélgetés után, azonban úgy hiszem azzal, ha beismerte volna, hogy korábban tévesen ítélte meg ezeket az eseteket, az egész addigi életét is meg kellett volna kérdőjeleznie, ami újabb tébolyhoz vezetett volna. A kisebb terjedelem ellenére rengeteg minden fért bele, ám ami pozitívum, a végeredmény mégsem hat soknak, töménynek, a  legnagyobb vonzereje számomra pedig abban rejlik, hogy az olvasójának értékrendjéhez és gondolkodásához mérten fogja kiváltani a hatását. Különböző könyvekkel foglalkozó oldalakon sokan kiemelték a borítót, ami a külföldi kiadásokhoz igazodva a férfitestet pozícionálja a középpontba. Ez ne tévesszen meg senkit, mert bár fontos szál a test és a szexualitás a történetben, egészen más oldalról van megközelítve ezek jelentősége. Jonas engem megvett kilóra, remélem hamarosan olvashatok tőle ismét.

A kötetért hálás köszönetem a Park Kiadónak! <3