Annak ellenére, hogy soha nem voltam egy nagy videójáték rajongó, a gyerekek előtti életben időnként leültünk a férjemmel az Xbox elé kicsit NFL-ezni, vagy autóversenyezni.

Bevallom számomra már a konzol használata is kihívást jelentett, a legnagyobb sikerélményem az volt, ha sikerült végre azt összehoznom a gombokkal, amit szerettem volna. :) Mindettől függetlenül teljes mértékben értem azokat a gamereket, akiknek ez az élete része, hiszen nekik a játék olyan, mint nekem az olvasás. Gyakorlatilag más módon ugyan, de a cél ugyanaz: kiszakadni a hétköznapokból, és más világokban, mások bőrébe bújni. Amikor megláttam, hogy az Agave Könyvek égisze alatt elindult Magnólia Kiadó elhozza magyarul a nemzetközileg óriási sikert arató Világépítőket, azonnal kívánságlistára tettem, őszintén szólva ismét sekélyes módon a borító miatt. Odavagyok a beszédes, sokatmondó külsejű könyvekért, jelen esetben pedig egy roppant ígéretes FÜLSZÖVEG is erősítette a csábítást, aminek természetesen könnyű szívvel engedtem. Mennyire jól tettem! :)

Két ​gyerek, egy kisfiú és egy kislány találkozik egy kórházban 1987-ben. A lány a leukémiában szenvedő nővérét látogatja meg, a fiú egy autóbalesetből épül fel. Közös témájuk, a videójátékok iránti rajongás – a bennük található lebilincselő világok, az izgalmas versenyek és a mindennapi élet bajai elől nyíló menekülési lehetőség – különös barátságot eredményez köztük. Mégis nyolc év telik el, mire ismét találkoznak, ám sorsuk innentől végleg összefonódik.

Sam és Sadie az egyetemi éveik alatt futnak össze újra egy zsúfolt metróállomáson. A lány a fiú kezébe nyom egy floppy lemezt, amin a legújabb játéka található, amit az MIT haladó játékfejlesztés szemináriumára készített. Samet lenyűgözi a program, és meggyőzi Sadie-t, hogy alapítsanak egy játékfejlesztő céget, hogy megvalósítsák az álmaikat: tervezzenek játékokat, amelyek világai megigézik és beszippantják a kor egyre népszerűbb szórakozási formájának szerelmeseit.

Hamarosan szupersztárok lesznek a területükön. A siker és a csillogás azonban nem várt kihívások elé állítja mindkettejüket.

Gabrielle Zevin varázslatos és meghitt regénye egyrészt óda a videójátékok aranykorához; másrészt két ember története, akik a kreativitásukon keresztül keresik önmagukat, és introvertált személyiségük korlátait leküzdve igyekeznek felfedezni a szerelem és a szeretet különböző formáit.

Világépítők

A könyvet itt találod

Ebben a könyvben mindent megtaláltam, amit én szeretek egy jó történetben: szuper karakterek, több nézőpontú elbeszélések, érzelmek és tanulságok. Kifejezetten tetszett az is, hogy a különböző nagyobb etapok stílusa és felépítése egészen más volt, amitől csak még érdekesebb és többrétűbb lett, teljesen levett a lábamról. Amikor befejeztem, az volt az első gondolatom, hogy mennyire találó lett a magyar cím, hiszen a szereplők, akárcsak mi, minden egyes nap, minden percében világot építünk. Persze ők másként is, no de ennyire meg nem akarok előre szaladni.

"Mazer, még mielőtt Mazernek kezdte volna neveztetni magát, Samson Mazer néven volt ismert, azelőtt pedig, hogy Samson Mazernek nevezték, Samson Masur volt – két betű lecserélésével egy kedves, gyaníthatóan zsidó fiúból professzionális Világépítővé vált."

Az első mondat tökéletesen lefedi az egyik főszereplőnk életútját, ami persze nem volt ilyen egyszerű, s a háttérben is gyaníthatóan előrevetített számos személyes mérföldkövet. Sam egy igazán összetett és érdekes fiú volt, akiből egy még izgalmasabb, ám annál nehezebb eset felnőtt lett. Családi háttere, származása, identitása mind-mind abban erősítették, hogy elbújjon, elrejtőzzön, ne nyisson a világra, édesanyja hiánya pedig végképp bezárta saját magába. Egy hosszú kórházban töltött időszak közepén csöppent bele az életébe Sadie, akivel végre volt közös témája: videójátékok. Az együtt töltött idő alatt barátokká váltak, viszont egy félreértés 8 évre elszakította őket egymástól. A sorsnak azonban tervei voltak velük, így újra keresztezte útjaikat, melyek a későbbiekben már nem csupán emberileg, hanem üzletileg is összeforrtak. Kapcsolatukat mindkét téren a kettősség jellemezte, hol imádták, hol utálták egymást, s őszintén szólva számomra Sam sokszor elképesztően önző és makacs volt, nem csodálkoztam azon, hogy Sadie néha besokallt. 

"Ránézett, és azt gondolta: ez az időutazás. Nézel valakit, és egyszerre látod a jelenben és a múltban. Ez az utazási mód csak azokkal működik, akiket jelentős ideje ismersz."

Sadiet illetően végig volt egy icipici hiányérzetem, mert amig barátjáról rengeteg mindent megtudtunk a múltjából, addig őt gyakorlatilag onnan követtük csak, amikor megismerkedett Sammel. Egy-két utalást leszámítva a lányt a főiskolás évei alapján kaptuk készen, igaz akkor bőségesen kijutott szegénynek. Rajta keresztül bepillantást kaptam a jétékkészítés patriarchális világába, ahol a nők számára nem igazán volt hely, ritkának számított a jelenlétük, akár a fehér holló. Hiába bizonyította be számtalanszor a tehetségét az idő haladtával, valahol mindig beárnyékolta a sikereit az, hogy másoknak, főleg férfiaknak tulajdonították azokat. Sadie egyértelműen labilisabb személy volt, annak ellenére, hogy reálisan nézve Sam sokkal több traumát élt meg, mégis ő maradt kettejük közül az erősebb. Szép párhuzam ez, s világosan rámutat arra, hogy mennyire másként veszik egyes emberek az élet kihívásait, teljesen különbözőképpen reagálunk a minket érő pozitív és negatív dolgokra. 

"Az a fajta ritka barátság volt köztük, amely teljes mértékben tiszteletben tartotta a magánszférát. Azért is lettek régen ilyen jó barátok, mert Sadie nem erőltette, hogy a fiú beavassa őt a maga szomorú történetébe pusztán azért, hogy kielégítse a kíváncsiságát."

Ez az idézet nagyon jól jellemzi a két karakter viszonyát. Sam mindig mindenről tudni akart, beszélni akart, ezzel szemben Sadie sokkal inkább magába folytotta az érzéseit, elfogadta azt a tényt, hogy van, amit nem feltétlenül kell bolygatni. Tökéletes villámhárítóként működött köztük Marx, aki lakótársból avanzsált előbb producerré, majd mindkét fiatal életének nélkülözhetetlen részévé. Számomra ő volt a legkedvesebb karakter, egyfajta békéltető tanítóként volt jelen, aki a nyugalmával, éleslátásával és őszinte szeretetével vezette a többieket. Cseppet sem volt könnyebb helyzetben, mint a többiek, apjával való kurta-furcsa viszonya őt is nyomasztotta, valahogy mégis felül tudott kerekedni a gondokon, örök optimistaként terelgette a két folyton összevitázó jómadarat.

"Miért is csinálsz bármit, ha nem hiszed, hogy nagyszerű lehet?"

Az egész könyv esszenciáját maga az alkotás adja, mely minden nehézsége ellenére fantasztikus folyamat. A semmiből csinálni valamit, amivel aztán mások életének is a részese lehetsz, azt hiszem az egyik legcsodálatosabb érzés lehet. Izgalmas és érdekes volt belepillantani egy játék létrejöttének lépcsőfokaiba, bár elég gyakran volt a Google a barátom, nem vagyok képben a gamer kifejezésekkel. Óriási munka egy-egy játékvilág megteremtése, s noha sejtettem, hogy nem egy pillanat műve, a történet szépen levezette azt, hogy tényleg az. Rögtön az elején van talán a legnagyobb próbatétel: kitalálni az alapötletet. Mit, hogyan, miért? Aztán ezután jött a java! Ha sikerült valamit létrehoznod, ami sikert aratott, meg tudod-e ugrani mégegyszer? Mennyire csinálhatsz mást? Merre veheted az irányt, ami nem azonnal a kudarcot vonzza? Annyi, de annyi kérdés merült fel az alkotásról, ami nem csupán a játékokra, de minden egyéb hasonló, teremtő tevékenységre vonatkozott. Sadie és Sam sokat vívódtak ezeken a dolgokon, kapcsolatuk dinamikájában állandó volt a hullámzás a különböző véleményeik miatt, s talán a barátságuknak sem vált előnyére az, hogy együtt dolgoztak. Hol egyikük engedett, hol a másik, de vitathatatlanul a lányban maradt több tüske, amiket becsülettel nevelgetett is magában, hogy később fegyverként használhassa Sam ellen.

"Mindannyian legfeljebb fél életet élünk, gondolta. Van az az élet, amit élünk, ami a döntéseinkből áll. Aztán ott volt a másik élet olyan dolgokból, amiket nem mi választottunk. És néha ez a másik élet ugyanolyan kézzelfoghatónak tűnik."

Akció és interakció, bizony ebből áll az életünk. Mindenféle események és döntések terelgetnek bennünket előre vagy éppen hátra, a későbbiek mindig annak a függvényei, hogy hogyan reagálunk. Melyik a könnyebb? Felelősséget vállalni azért, amit mi választottunk, vagy hagyni magunkat abban a hitben ringatózni, hogy a sors irányít, nem pedig mi? A történet számomra legfontosabb mozgatórugója az volt, hogy az én meglátásom szerint Sam világéletében szerelmes volt Sadiebe, akiben viszont ez a verzió soha nem fordult meg, ő tényleg csupán barátként tekintett a fiúra. Ha esetleg fel is villant benne ez az út, tudta, hogy hosszútávon úgysem működne, viszont elveszítené az egyetlen igazi barátját, aki talán önmagánál is jobban ismeri. Számos konfliktus és sértettség indult ki ebből az érzelmi ellentétből, amit ne vegyetek spoilernek, mert ebben a formában nem lett kimondva, ez teljesen az én szubjektív véleményem.

"A legsikeresebb emberek képesek leginkább arra, hogy megváltoztassák a gondolkodásmódjukat."

Nagyon szerettem ezt a könyvet, igazán megérintett mind a stílusa, mind a benne lévő szuper tartalom és mondanivaló. Az élet kiszámíthatatlan, bármennyire is azt hisszük, hogy kézben tartjuk a fonalát, sorozatban jönnek a nem várt meglepetések. Mennyivel egyszerűbb egy játék, nem igaz? Azt bármikor újra lehet kezdeni, ki lehet ismerni, be lehet gyakorolni. Ha valami nem jól megy, csak visszaugrasz az elejére és máshogy kezdesz neki, új nézőponttal, más módszerrel. Ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy ez milyen jól jönne a való életben is? Én már sokszor, de mindig ugyanoda lyukadok ki: az élet legnagyobb szépsége és nehézsége pont az, hogy többnyire kiszámíthatatlan. A kapaszkodók ebben a forgatagban a barátok, a szerelem és a szerencse, ha megtalálod azt, amit szeretsz csináni. Viharok jönnek, mennek, hol beborul, hol hosszú ideig ragyog a nap. Mindannyian magunk építjük a világunkat, ám ettől függetlenül jólesik néha elmenekülni egy másikba; legyen szó egy játékról, egy jó könyvről, vagy zenéről. Sadie és Sam története szívmelengetően mutatja meg az emberi gyarlóságokat, a szeretet erejét és azt a csodát, amit az alkotás jelent. A szerelem, a barátság, a család, mind-mind alkotás, melyben nem csupán magunkat, de a másikat is építjük, közösen hozunk létre valamit, ami több nálunk. Természetesen ehhez elengedhetetlen önmagunk fontosságának felismerése is, hiszen mindenki egyszeri és megismételhetetlen. 

Gabrielle Zevin

Gabrielle Zevin (Forrás: Harvard Magazine)

"Hogyan magyarázza el a diákjainak, hogy ami 1996-ban a munkáját előrelendítette, az önzés, a neheztelés és az önbizalomhiány elegye volt? Nagy név akart lenni, a művèszetet pedig általában nem boldog emberek alkotják."

Ezeknek a mondatoknak a fényében visszatekintve nehéz lenne megmondani, hogy Sadie és Sam boldogok voltak-e. Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindketten megtapasztaltak magasságokat és mélységeket egyaránt, mint bárki más. Felnőttek, miközben keresték önmagukat és a helyüket a világban, amihez eleinte úgy tűnt elég szeretni azt, amit csinálnak. A kapcsolatok bonyolultak, az az érzelmi kavalkád, ami összeköt minket másokkal néha elemésztőnek tűnhet. Jó és rossz dolgok követik egymást folyamatosan, mi pedig úszunk az árral, hogy valahogy végre partot érjünk, vagy valaki kihorgásszon bennünket. Annyi mindenről szólt számomra ez a könyv: kreativitás, barátság, szakmai féltékenység, család, traumafeldolgozás...és persze legfőképpen a játékok létjogosultságának mibenléte. Kinek így, kinek úgy, de néha jól esik elmenekülni a problémák elől, hogy aztán újult erővel próbáljunk felülkerekedni rajtuk. Ha úgy érzed, neked is erre lenne most szükséged, akkor vedd kézbe a Világépítőket és hagyd hogy Sadie és Sam világa magába szippantson! :)

A kötetért hálás köszönetem a Magnólia Kiadónak! <3