A gyermekvállalás témája mindig is darázsfészek volt, soha sem értettem, amikor vadidegen emberek az első pár perc beszélgetés után arról faggattak, mikor lesz, hány lesz, miért nincs még, stb.

Noha ez tényleg mindenkinek a legbelsőbb magánügye, sokan mégis előszeretettel csinálnak élveboncolást belőle, miközben csattogtatják a jól megszokott, monoton frázisokat, amik valahogy most sem akaródznak kikopni a köztudatból. Erőteljesen tartja magát az a nézet, hogy márpedig gyerek kell és punktum. Ez az élet értelme és rendje, a nőknek ez kell legyen a legszentebb célja és küldetése. Mi van akkor, ha valaki mégsem így gondolja? Tapasztalatom szerint legnagyobb százalékban nem is beszél róla, mert 10/9 megpróbálják meggyőzni, hogy mennyire nincs igaza, meg fogja bánni. Szívem csücske ez a téma, s bár nekem van kettő, utálom, amikor valakit meg akarnak győzni a saját igazukról. Emma Robinson regénye pontosan ezzel a felütéssel indul, ám egy teljesen más irányt vesznek az események. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet. 

Egy ​hideg péntek estén kevéssel tíz után csöngetnek Rebecca és a férje, Jack ajtajánál. Egy nő áll odakint, Cara, aki Jack exbarátnőjeként mutatkozik be. És egy reszkető, kék szemű, négyéves kislány kezét szorongatja. Aki az állítása szerint Jack lánya.

Rebeccát sokkolja a felfedezés, hogy a férjének gyermeke született az előtte való utolsó kapcsolatából – még ha erről a férfi maga sem tudott. Ugyanis a szülővé válás terve nem szerepel az életükben. Szeretik a gyerekeket, de ugyancsak szeretik a szabadságukat és azt, hogy zavartalanul tölthetik el együtt az idejüket; azt az életformát, hogy ha akarnak, egy szempillantás alatt azonnal készen állhatnak beutazni a világot.

Carának viszont szüksége van rájuk. Mert Carának van egy borzalmas titka, amit egyelőre senkivel sem oszthat meg. Még a kislányával sem. Egy olyan titok ez, aminek hatalmában áll megváltoztatni mindannyiuk életét.

Egy olyan titok, aminek következtében Rebeccának végül fel kell tennie a kérdést: rá bírja-e venni magát, hogy befogadja a férje gyermekét az otthonába és a szívébe?

Szívbe markoló regény szerelemről, barátságról és arról, mit jelent valójában szülőnek lenni. Tökéletes választás Jojo Moyes, Jodi Picoult és Kate Hewitt rajongóinak.

A férjem lánya

A könyvet itt találod

Ennél a történetnél halmozottan igaz, hogy baromi nehéz róla spoiler nélkül írni, de azért megpróbálom, mert kár lenne előre ellőni a rakétákat. Adott egy házaspár, Jack és Rebecca, akik boldogan élik az életüket. Mindketten sikeresek a munkájukban, élvezik a csodásan berendezett otthonuk kényelmét és a szabadságukat. A nő különösen előrelátó típus, szeret mindent előre megtervezni és rosszul viseli, ha valami mégsem úgy alakul, a sponteneitás kicsit sem a jelleme része. Bár mindketten szeretik a gyerekeket, sajátra egyáltalán nem vágynak, közös megegyezéssel döntöttek úgy, hogy ez az opció nem szerepel a jövőbeni terveik között. 

"Mintha ez valami vallásos kultusz lett volna. Rebeccának semmi gondja nem volt a gyerekekkel. Imádta az unokaöccseit. Nem idegenkedett a barátok gyerekeitől sem. De egyszerűen nem élt benne a vágy, hogy neki is legyen gyereke."

Egyetlen este alatt megváltozik minden, amikor Jack korábbi barátnője, Cara beállít egy négy éves kislánnyal, Sophieval, aki a régi szerelem gyümölcseként született. A kezdeti sokk ellenére azonnal befogadják az otthontalanság küszöbén álló párost, s ezzel olyan érzelmi hullámvasút veszi kezdetét mindkét oldalról, amivel egyik fél sem számolt. Megannyi kérdés kerül porondra, számtalan apró részlet kap új megvilágítást és színezetet, s az addig betonbiztosnak hitt gyermektelen élet képe hirtelen szertefoszlani látszik. 

"Egy férfit valahogy senki nem ítélt el, ha nem érdekelte, hogy gyereke legyen. De ha egy nő mondta ugyanezt, ő vagy azonnal a természet ellen cselekvő boszorkàny lett, vagy egy megtévedt lélek, aki a magányos, megbánàssal teli élet irányába tart."

Az elbeszélést a két nő, Rebecca és Cara szemszögéből követhetjük végig, akikben első ránézésre semmi közös nincsen. Az egyikük egy precíz, céltudatos, sikeres nő, míg a másik egy sodródó, mindig a peremen egyensúlyozó anya, akinek a gyereke az élete. Tudatos lehetett ez az ellentét, hiszen már az első találkozásuktól kezdve érezhető volt az az éles különbség, ami kettejüket jellemezte. Rebecca mindent elért az életben amit akart, mind érzelmileg, mind anyagilag olyan stabilitásban élt, amire az átlag azt mondaná, következő lépés a gyerek. Cara ezzel szemben örök bizonytalanságban élt, hol itt, hol ott húzta meg magát, korán önellátóvá vált, ám gyökeret vernie soha nem sikerült. Ha nagyon "megmondó" akarnék lenni, akkor ő jelképezte mindazt, amire a közvélemény azonnal rá szokta nyomni a bélyeget: nem való anyának. Eleve ennek a szöges ellentétnek a kirajzolódása is izgalmas alap volt, pluszban pedig hozzájött az, hogy ugyanaz a férfi volt számukra a nagy szerelem más-más időben. A könyv első harmadában Cara borzasztóan unszimpatikus volt, ám ez egy ügyes írói húzás volt, mert teljesen meg lettem vezetve. Egyáltalán nem számítottam az első nagyobb fordulatra, ami minden addigit megváltoztatott. Jack, aki a leginkább érintett volt az egészben, végig háttérszereplő maradt, amit egyrészt bánok, másrészt viszont a cím egyértelművé tette, hogy itt bizony a feleség oldaláról látunk bele ebbe az elképesztő szituációba. 

"Minden kapcsolat – legyen az szakmai vagy magánéleti – akkor működik a legjobban, ha a résztvevők ismerik benne a szerepüket."

Izgalmas és elgondolkodtató volt a házaspár tökéletes életébe berobbant bomba utóhatásait végigkövetni, mert ha a gyereket kivesszük a képletből, akkor maradnak ők ketten és a kapcsolatuk. Valóban szeretik egymást annyira, hogy ebben a sorsfordító helyzetben, saját elveiknek kényszerből hátat fordítva is együtt maradjanak? Mi van, ha a biztosnak hitt indokok nem is annyira biztosak? Mi van akkor, ha a férfit nem is érte annyira váratlanul ez az egész? Mennyi, mennyi "mi van, ha"...Számomra nagyon szimpatikus és szeretetreméltó volt az, ahogy Rebecca reagált az egészre. Nem igazán tudom megítélni, hogy mennyire életszerű, de mindenképpen jobb hely lenne a világ, ha egy ehhez hasonló szituban ilyen méltósággal és elfogadással tudna valaki tovább létezni. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy nem voltak fenntartásai és kételyei, ráadásul szó szerint az ő nyakába szakadt szinte minden következmény, mégis a kezdeti kötelességtudat átalakult szeretetté és felelősségtudattá. Nagyon szép folyamat volt ez, de talán kicsit idillikusabb is, mint a valóság, hiszen lássuk be, nem sokan reagálnak jól arra, ha egy nap beállít a férjük exe egy gyerekkel. (Hozzáteszem, magam sem tudom hogyan viselnék egy ilyen felállást.) 

"Hidd el, amikor szülőségről van szó, a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Valóban boldog vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy nem találom nehéznek. Hogy nem gondolok vágyakozva a gyermekmentes estékre, amikor senki semmit nem akar tőlem […]."

Carat, ahogy korábban említettem, eleinte nem kedveltem. Az egyértelmű volt, hogy a kislányát imádja, de teljesen más szándékokat feltételeztem részéről, mint ami az igazi motiváció volt. Legyen elég annyi, hogy abba kicsit belehaltam...Felmerült a kérdés, miért négy év után kereste fel az apát, miért nem jelentkezett korábban? Sokat lehetne ezen lamentálni, de a történet egészébe nagyon szépen beleillettek Cara döntései. Ostorozta ő eleget ezek miatt magát, főleg azok után, amikor szembesült vele, hogy milyen hamar kialakult Jack és Sophie között a kötődés. Ezen aztán elgondolgodtam. Mennyire szívszaggató érzés lehet az addig féltve őrzött és nevelt gyereked életébe beengedni másokat, akiket nem is ismersz? Más dolog, amikor óvodába, iskolába megy, de a közvetlen család körét bővíteni rizikós. Mi van, ha nem szeretik eléggé? Mi van, ha túlságosan is szeretik? Mi van, ha jobban szereti a gyerek őket, mint Carat? Ez a vívódás egyszerre volt szomorú és felemelő, hiszen anyaként nagyon tudtam azonosulni azzal a félelemmel, hogy -ugyan nem ebben a formában - másokra kell bíznom a gyerekeimet. Erről az oldalról tényleg nem szeretnék többet írni, mert bár milliónyi gondolatom lenne hozzá, mind-mind spoiler lenne. 

Emma Robinson

Emma Robinson (Forrás: GoodReads)

"Mindenféle formàban és méretben vannak családok, nem igaz?"

Szerettem ezt a történetet, s bár nem volt rám akkora hatással, mint amire számítottam, megérintett. Annyira szépen van felépítve, öröm volt olvasni, de néha úgy éreztem, hogy kicsit elnagyolt, túl gyorsan haladunk. Rebecca és Cara kapcsolatának alakulása volt számomra a legkedvesebb, a végére mindkettőjüket igazán megszerettem. Teljesen másként élték meg a nőiességüket, a világban elfoglalt helyük pedig a lehető legellentétesebb volt. A kezdeti ellenszenv és bizalmatlanság abszolúte helytálló és életszerű volt, nagyon dícséretes, hogy innen indultunk, enélkül számomra hiteltelen lett volna az egész. Nem tudom mennyire sztereotíp felvezetés az, hogy a gyerekek körüli döntések és áldozatok mindig a nőket érintik - tekintsünk el most a szélsőséges esetektől -, de jelen esetben ez így volt, hiszen Jack egy-két szituációt leszámítva élte tovább a mindennapjait, a következmények oroszlánrésze Rebeccát érintette. Ez egy picit azért szíven szúrt, mert nem állítom, hogy nincs alapja, de azért vannak kivételek, s nekik maximális tisztelet. Választás mindig van, legyen szó bármiről az életben. Mindenki dönthet úgy, hogy nem akar gyereket és úgy is, hogy akar. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, ráadásul szerintem ez az egyik legbelsőbb, legintimebb választás, amit meghozunk életünkben. Előfordul viszont az is - és ettől szép az élet -, hogy minden felborul és teljesen máshogy alakul, mint ahogy terveztük, de a döntés joga akkor is a miénk: hogyan tovább? Lehet szeretni igazán valaki más gyerekét a sajátodként? Egy szó mint száz, jó kis olvasmány volt, amely bőszen pengette lelkem húrjait. Ugyan szerintem kissé túl van idealizálva, de kétségkívül fontos kérdéseket vet fel kapcsolatokról, anyaságról és elfogadásról, s teszi ezt olyan események tükrében, amelyeket nem lehet nem nehéz szívvel olvasni. 

A kötetért hálás köszönetem a Könyvmolyképző Kiadónak! <3