A hosszú évezredek alatt végbement emberi öntudatra ébredés egyik legfontosabb alapköve, hogy mindannyian egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk.

Noha a tudomány jelenlegi, általunk is ismert állása szerint a test már nem feltétlenül egyedi (lásd klónozás), az elme, a gondolatok és az érzelmek végtelen számú létezése már igen. Mindenkit más hatások érnek, másképp is reagálunk ezekre, s az én olvasatomban ez az, ami utánozhatatlanná, másolhatatlanná tesz bennünket. Ezt a szövevényes, bonyolult eszenciát nevezhetjük talán léleknek, ami földi porhüvelyünket csodálatos unikummá teljesíti ki, s emel bennünket a gondolkodó és érző lények trónjára. De! Mi van akkor, ha ez mégsem így van? Mi történne akkor, ha egyszer csak kiderülne, hogy talán mégsem vagyunk annyira egyedülállóak? Azt hiszem alapjaiban rendülne meg az emberiség minden addigi tézise, s nem is véletlenül, hiszen a jelenlegi világmindenségünkhöz képest ez bizony nem lenne más, mint egy óriási anomália. Hervé Le Tellier francia író, költő, nyelvész, matematikus – elég izgalmas kombó – eddig nagyjából harminc könyvet publikált, az Anomália az első magyar nyelvre is lefordított regénye, mely 2020-ban elnyerte a Goncourt- díjat, a kritikusok és az olvasók is dicshimnuszokat zengtek róla. Bár már megjelenésekor felkeltette a figyelmemet, valahogy eddig elkerültük egymást, ám egy számomra kedves olvasótársam pozitív beszámolója után úgy éreztem itt az ideje, hogy én is elmerüljek ebben a sokak által magasztalt történetben.

FÜLSZÖVEG: 2021. március 21-én az Air France 006-os Párizs-New York járata 240 utassal a fedélzetén hatalmas viharfelhőbe kerül, egy kicsit megrongálódik, de sikeresen leszáll. Ugyanaz a Boeing-787 ugyanazokkal az utasokkal 106 nap múlva ismét leszáll.
Mi történik, ha bekövetkezik a lehetetlen? Mi történik, amikor már nem lehet titokban tartani, ami történt, bár nem történhetett meg, a világ szembesül a felfoghatatlannal, és a regény szereplői szembesülnek önnön duplikátumaikkal?
Az ezerarcú regény a gép tizenegy utasának története. Köztük van Blake, a tiszteletre méltó családapa és bérgyilkos, Slimboy, a nigériai popsztár, aki nem akar tovább hazugságban élni, Joanna, az ambiciózus ügyvédnő, akinek saját gyengeségeivel kell szembesülnie és Victor Miesel író, aki az Anomália című regényen dolgozik.
Mindannyiuk életét felkavarja a megmagyarázhatatlan esemény, amelyre mindannyian másképp reagálnak. Mindannyian azt hitték, van egy titkos életük. De egyikük sem gondolta, mennyire igaza van. Az Anomália egy virtuóz, fanyar humorral átitatott regény, amelyben megkérdőjeleződnek a valóságról alkotott bizonyosságaink.

A könyvet itt találod

Mielőtt belekezdtem az olvasásba, igyekeztem minél több interjút elolvasni az íróval, próbáltam jobban belehelyezkedni az ő látásmódjába, és a történet létrejöttének motivációjába. Már a második cikk után azt éreztem, hogy nekem ez az ember roppant szimpatikus, arról nem is beszélve, hogy iszonyatosan művelt és széles látókörű. (Mondjuk alapjáraton is sejtettem ezt a végzettségeinek és érdeklődési köreinek felsorolásából.) Ahogy ő maga kifejtette, igazából egyetlen célja volt: olyan könyvet írni, amit maga is szívesen elolvasna. Nos, elnézve az eladási statisztikákat, ez igencsak jól sikerült, hiszen az Anomáliát 45 országban adták ki, s mindenhol csinos számokat produkált.

"Lehet, hogy az életünk akkor kezdődik igazán, amikor megtudjuk, hogy nem is létezik."

Elég nehéz bármiféle spoiler nélkül megfogalmazni a gondolataimat a könyvről, igyekszem a fülszöveg adta határon belül maradni. Kezdeném azzal, hogy maga a stílus nekem nagyon bejött, igazán olvasmányosak voltak még a tudományosabb részek is. Könnyen felvettem a fonalat, sodródtam az eseményekkel, mégsem éreztem magam különösebben vezetve, egyértelműen meg volt hagyva a hely a saját magyarázataimnak és gondolataimnak. Ezt mondjuk az ilyen halmozottan morális- és filozófiai kérdéseket feszegető sztoriknál kifejezetten kedvelem, mindig örülök, ha olyan dilemmákba botlom, amik a saját tükröm elé állítanak. Mit tennék, ha egy nap beállítana a pontos testi, lelki, érzelmi másom? Első körben elájulnék, aztán sokkot kapnék, majd újra elájulnék. XD Olyan szituáció ez, amire szerintem mindannyian jelenleg elképzelhetetlen módon reagálnánk, hiszen mi, mi vagyunk, nincs belőlünk több, ugye? UGYE?

"Naivitás volt azt hinni, hogy sima ügy lesz, ha hétmilliárd ember rádöbben, hogy talán nem is létezik valóságosan."

A könyv egyik számomra legtetszetősebb tulajdonsága a globalitás, ami mégis elképesztően személyes. Tizenegy szereplő, tizenegy élet, tizenegy reakció a kialakult helyzetre. Miközben intim, személyes történeteket ismertem meg, kaptam egy komplex, világméretű képet is a lehetséges következményekről, amik számomra teljes mértékben elképzelhetőek voltak. Káosz lenne? Oh, de még mennyire! Vallás és tudomány, lehetetlen és lehetséges csapott össze, miközben végig azon gondolkodtam, hogy ez az egész nem is annyira elrugaszkodott. Persze helyenként azért túlzásnak éreztem, de ez meg csupán a saját elmém korlátja és szépen tompított rajta a karakterek személyes életútja. Talán pont ez a kettősség adta ennek a könyvnek az igazi varázsát: miközben egy számomra (jelenleg!) elképzelhetetlen világfordító esemény zajlott le, nagyon is valós emberi viselkedéssel volt kombinálva. Az izgalmas alapkoncepció mellett hőseinknek olyan „hétköznapi” problémákkal is szembe kellett néznie mint betegség, szerelmi csalódás, gyereknevelés, másság vagy akár régi traumák feldolgozása. Ide-oda pattogtatott az érzelmi skálán, egyszer túlcsordult a szívem, máskor meg sokkolódtam. Mondjuk ettől csak még szerethetőbb volt az egész, hiszen az senki számára nem újdonság, hogy vannak jó emberek és rossz emberek, a megítélésük pedig teljesen egyéni, szubjektív folyamat. Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe és a morális határa, van aki végletekben, van aki gyors megoldásokban gondolkodik és vannak azok a helyzetek, amikben csupán sodródik az ember. 

Hervé Le Tellier (Forrás: Libri Magazin)

"Hajlamosak vagyunk torzítani a valóságot, ha vesztésre állunk. A legkisebb aggodalmunkra is választ akarunk, és olyannak akarjuk látni a világot, hogy ne kelljen megkérdőjeleznünk az értékeinket, az érzéseinket, a cselekedeteinket."

Izgalmas, elgondolkodtató olvasmány volt, amely még sokáig velem marad úgy érzem. Számomra egyelőre több, mint ijesztő elgondolás az, hogy valójában talán nem is létezem, de időnként eljátszom a lehetőséggel: minden ember csupán egy anomália valaki más életében? Hinni akarom, hogy tényleg egyediek vagyunk, de egy pici kaput meghagyok annak az eshetőségnek is, hogy talán mégsem. Annyi mindent nem tudunk még, az emberiség a fejlettsége ellenére is piti hibákat vét folyamatosan. Lehet egy nap valaki megnyomja a program bezárása gombot?

A kötetért hálás köszönetem a Park Kiadónak! <3