Könyvek terén azt hiszem mondhatom magam mindenevőnek, nem szoktam válogatni a zsánerek között, sokkal inkább a történet a fontos számomra.

A scifi ritka csemegének számít nálam, de véletlenül sem azért, mert nem szeretem, csupán a tipikus könyvmoly probléma: túl sok könyv, túl kevés idő. Simon Jimenez első regénye már a megjelenésekor megvett magának, a magyar borító pedig olyannyira bejött, hogy azonnal le is csaptam rá. Mint ahogy fentebb említettem, rajongok a jó történetekért, jelen esetben pedig jóval többet is kaptam annál, mint amire számítottam, remek élmény volt az Elveszett madarak. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet.

Egy hajó kapitánya, akit nem béklyóz az idő. Egy néma gyermek, akire elképzelhetetlen hatalom ró terhet. Egy ezeréves asszony, akit emberöltőnyi tévedések kísértenek. Közös történetük az elmúlt évek egyik legjobb sci-fi regénye.

Nia Imani hajókapitány élete sokban különbözik másokétól. Míg az ismert világokban ugyanúgy telnek az évek, számára a több évtizedet felölelő utazások nem többek néhány hónapnál. Mindenhol várja egy megöregedett barát vagy szerető; ő azonban a legtöbbször csak magányosan sodródik a hajóján, és a következő fizetést várja. Ám egy nap találkozik egy rejtélyes fiúval, aki a megtalálói szerint az égből hullott a földre.

A gyermek nem beszél, egyedül régi fafuvoláján játszott gyönyörű, keserédes zenéjén keresztül kommunikál. Niát megragadják a dalai, és a kettejük között kibomló különös kapcsolat hatására úgy dönt, magával viszi a fiút. A csillagfényes utazás évei alatt pedig a két kívülálló felfedezi a másikban azokat a dolgokat, amelyek saját magukból hiányoznak. A fiú számára ez az otthont, a szeretetet és a biztonságot jelenti. Nia számára pedig a saját világán kívüli, stabil pontot.

Csakhogy nem Nia az egyetlen, akinek felkeltette a figyelmét a fiú. Sóvárog utána a múlt, és amikor utoléri őket, azzal fenyeget, hogy mindketten elveszíthetik azt, ami a legfontosabb: egymást.

A könyvet itt találod

A zsánernek megfelelő világépítés remekül sikerült, szerteágazó, mégis könnyen megismerhető és élvezetes. Az általunk ismert Föld sötétségbe borult, aki megtehette, óriási konténerhajókon új bolygóra vagy éppen űrállomásra költözött. Aki ezt lehetővé tette, egy nagyon különleges nő, Fumiko, akit édesanyja szánt szándékkal csúnyának „alkotott” meg, hogy ennek ellensúlyozására elméjét pallérozza. Miközben egyre nagyobb sikereket ér el a tudományban, magánélete súlyos csapást kell elszenvedjen: döntenie kell a szakmai előremenetel és a szerelem között. Súlyos árat fizetett, mert bár emberek millióit mentette meg, soha többé nem találta a boldogságot, csupán annak pillanatnyi illúziójával kellett beérnie. 

"Olyan korban élünk, amikor a hajók bele tudnak siklani az univerzum átlátszatatlan hajtásaiba, majd elvitorláznak az idő peremét megülő hullámokon. Elő tudunk állítani izomszövetet, és a szálakat új végtagokká csévézhetjük. Egész kontinenseket törhetünk darabokra egyetlen […] robbanószerkezettel. Az élet megváltozott, de az értelmetlen kegyetlenségre való képességünk nem."

A számos emberek lakta bolygó között űrhajók végzik a cserekereskedelmet, egy ilyennek a kapitánya Imani, aki szoros kötelékben áll legénysége tagjaival. Nem könnyű munka az övék, hiszen a világok között utazgatva számukra teljesen máshogy telik az idő. Ami nekik pár hónap, az egyes helyeken akár 10-15 év, bárhonnan indulnak vagy éppen érkeznek, soha nem ugyanaz fogadja őket. Küzdenek ennek terhével, ki alkalmi szeretőkbe, ki féktelen tivornyázásba fojtja frusztrációját, megannyi személyes döntés súlyát cipelik magukkal. Az egyik, a kapitány számára különösen kedves bolygóról egy nap furcsa utas tart velük, egy fiú, aki nem beszél, és senki nem tudja honnan pottyant (szó szerint) közéjük. A visszaúton a bizalmatlan, félénk gyerek szép lassan megnyeri magának Imani szeretetét, így az nem is gondolkodik sokáig, amikor új küldetésként azt tűzik ki célul számára, hogy vigye el a fiút hosszabb időre a világok peremére. Legénysége új tagokkal bővül, egyetlen feladatuk a gyermek megóvása és megfigyelése, akiben Fumiko egy ritka képesség lappangását sejti.

"Eszébe jutott (...), milyen könnyű elmulasztani a lehetőségét, hogy az ember kimondja az igazán fontos dolgokat."

Magáról a sztoriról ennél többet nem is szeretnék mesélni, de őszintén mondom, engem teljesen meglepett. Talán nem is olvastam még ennyire érzelmes scifit, sokkal inkább szólt az egész a zseniálisan felépített világokban élőkről, a motivációikról és a megélt események feldolgozásáról. A karakterek összetettek voltak, ellenben nagyon is gyarlók, ami igazán szerethetővé tette őket. Szomorú felhangja a kötetnek a társadalmi rétegek között húzódó óriási szakadék, kezdve azzal, hogy a pusztulóban lévő Földet is csak azok hagyhatták el, akik anyagilag megengedhették maguknak. Az új világok sem szerveződtek másként, a gazdagok a „magasban”, a szegények a koszban és a szemétben. A legerősebb birodalom terjeszkedett, magába szippantotta, leigázta a kisebb világokat, mondvacsinált indokokkal kizsigerelték lakóival együtt. Azé volt a hatalom, aki valami nagyobbat, újabbat tudott létrehozni, az nem számított, hogy ennek hány élet és világ az ára.

"Hosszú az út, sosincs vége, köves, rögös, sajdul a láb. Dombtetőre megyek éjjel, mert a kapunál vársz te rám. Vidd hát napom, de hagyd meg az éjt. Égjen a tűz, a sört meg öntsd, mert hazatérek tehozzád, hazatérek tehozzád."

Simon Jimenez (Forrás: Penguin Random House Canada)

Miközben olvastam, az jutott eszembe, mennyire csodálatos dolog, ahogy az írók beleszövik a saját gondolataikat egy-egy történetbe. Az utóbbi években azt érzem, hogy egyre jobban simulnak össze a zsánerek, ahogy változik a való világ, úgy változnak a fiktív világok is. Mások az emberek, mások az értékrendek, máshol vannak az ingerküszöbök. Egyre több könyv (legyen az bármilyen műfaj) foglalkozik a mássággal, a sorból való kilógással, és azzal, hogy milyen sok nehézséggel kell szembenézzen az, akire rásütik ezt a bélyeget. Jimenez szereplői mind tanítók is egyben, az általuk megélt érzelmek lehetnének bármelyikünké, pont ezért könnyű azonosulni velük. Foglalkozik a család kérdésével, leginkább azzal, hogy gyakran nem az lesz a mentsvárunk, ahova születtünk, hanem sokkal inkább az, amit és akiket mi magunk választottunk. Ahro, a különleges fiú, kinek lelkében zene lakik, és semmi másra nem vágyott, mint hogy átlagos lehessen, és leginkább szabad. Erre vágyunk mind nem? Szabadon élni, szabadon dönteni, szabadon szeretni. Egy szó mint száz: remek volt. A párhuzam a valós világrenddel kifejezetten tetszett, az űrben hasonló felosztás működött, tudjátok az egyesek és a kettesek. A tudományos fejlesztések morálisan erősen megkérdőjelezhető mivolta szintén ügyes húzás volt, és legnagyobb sajnálatomra azt gondolom, hogy most sincs ez másként a valóságban sem. A befejezés talán egy hangyányit túl lett romantizálva, de üsse kő, jó volt ez így ahogy volt, főként annak tükrében, hogy ez volt Jimenez első komolyabb írása. :)

A kötetért hálás köszönetem az Agave Kiadónak! <3