Minden évben repesve várom Barack Obama kedvenc könyveinek listáját, mert bár bánatomra kevés jelenik meg magyarul, amit sikerül elolvasnom, az mindig betalál.

Az utóbbi években rajtam nagyon is erőt vett a klímaszorongás, ám annak ellenére, hogy mennyire nyomaszt a téma, mégis gyakran veszek kézbe ilyen jellegű könyveket. Érdekel mások nézőpontja, s talán leginkább a reményt keresem bennük, hogy még nem késő, még megmenthető az egyetlen otthonunk, a Föld. Tökéletes választás volt ezen szempontok alapján A jövő minisztériuma, hiszen bekerült Obama tavalyi kedvencei közé, plusz teljes mértékben a klímaváltozással foglalkozik, így nem volt kérdéses, belevágtam. Elöljáróban mutatom is a FÜLSZÖVEGet. 

Kim Stanley Robinson, a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk.

A Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa egy új szervezetet alapít 2025-ben. Célja az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Hamarosan mindenki a Jövő Minisztériuma néven kezdi emlegetni.

A teljes egészében fiktív szemtanúk által elmesélt történet arról szól, hogy milyen hatással lesz az emberiségre a klímaváltozás a következő évtizedekben. Az egyes fejezetek nem egy kihalt, posztapokaliptikus világban játszódnak, hanem a közvetlen jövőnkben – amelyben még az is előfordulhat, hogy legyőzzük az előttünk álló rendkívüli kihívásokat.

Az olvasó egy kétségbeesett felütésű, ám reményteli üzenetekkel teli regényt tart a kezében; a legeredetibbet és legerőteljesebbet, amit valaha a klímaváltozásról írtak.

A könyvet itt találod

Egy szép, meleg délután kezdtem bele az olvasásba. Na jó, igazából egy szép, baromi meleg délután volt, még a szél se rebbent, dőlt rólam a víz. Mit ad Isten, a könyv nagyon hasonló, ám sokkal drasztikusabb látképpel indít. Indiában egy óriási hőhullám pár nap alatt végzett több tízezer emberrel, alig maradtak túlélők, s talán a lelkük mélyén ők is azt kívánták, bár vesztek volna oda a többiekkel együtt. Letaglózó, horrorisztikus kép dübörgött a fejemben az utcákat és tereket ellepő halottakról, akiknek esélyük sem volt az életben maradásra, konkrétan megfőttek az óriási melegben. Kemény indítás, nem mondom, de legnagyobb sajnálatomra kicsit sem elképzelhetetlen, ahogy az pár nap múlva be is bizonyosodott Kínában. Letaglózva hallgattam a híreket a rádióban, tényleg úgy éreztem, mintha a korábban olvasott fikció egy pillanat alatt megvalósult volna a jelenben is.

"A telefonjára nézett: 38 fok. Fahrenheitben ez 100,4 fok. A páratartalom 35 százalék. A kettő kombinációja készítette ki. Pár éve ez még a valaha mért legmagasabb wet-bulb, azaz nedves hőmérséklet lett volna. Most már csak egy átlagos szerda reggel."

A továbbiakban sem spórolt Robinson a sokkolóan életszerű képekkel, igencsak drasztikus jövőt festett le a könyvben az elkövetkező 60-80-100 évre. A történet disztópikus jellegű, de igazából meg mégsem az, hiszen ha a tudomány mai állását vesszük alapul, akkor az író csupán végigvezette azokat a lehetséges következményeket, amikre nagy valószínűséggel amúgy is számítanunk kell. A regény szerkezetileg igen sokrétű, a kialakult és jövőbeni események mellett érthetően felvázolja azt is, hogy hogyan jutott az emberiség idáig, milyen folyamatok sodorták Földünket a pusztulás küszöbére.

"A hajó süllyedőben. A parazita megöli a gazdatestet."

Számomra ez az idézet tökéletes összefoglalja azt, ami miatt ott tartunk most, ahol. Az emberiség a hosszú-hosszú évezredek alatt mindig többet, mindig jobbat akart. Leleményességünk határtalan, s azt tényleg el kell ismerni, hogy óriási utat tettünk meg a barlangokban élő őseinktől a mai modern társadalmakig. Sajnos azonban egy nagyon fontos dolgot nem vettünk figyelembe: a fejlődés során szép lassan elpusztítottuk az élőhelyünket, állatok millióit irtottuk ki, és egymást is figyelmen kívül hagyva óriási szakadékot húztunk fel a társadalmi rétegek között. Erre a három pillérre építkezik maga a sztori is, ügyesen keverve a hosszabb, tudományosabb fejezeteket az emberi oldalt bemutató részekkel.

"Elhatározásunk értelmében a Részes Felek huszonkilencedik konferenciáján felállításra kerül egy végrehajtást támogató testület, amely az Éghajlatváltozási Kormányközi Testülettel, az Egyesült Nemzetek Szervezetének összes szervével és a párizsi megállapodást aláíró kormányokkal együttműködésben jár el a világ jövőbeli állampolgárai érdekvédelmében, akiknek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában lefektetett jogai éppen olyan érvényesek, mint a mieink. Ez az új támogató testület arra is megbízást kap, hogy óvja és védelmezze a jelen és a jövő összes olyan élőlényét, akik nem tudnak felszólalni a saját érdekükben azáltal, hogy kiáll a jogaik és fizikai védelmük mellett." 

Mily nemes küldetés! Nem csupán a jelenleg élőket, hanem az utánunk következőket is megóvni, védelmezni, hogy élhető életük lehessen. Igen ám! De egy ekkora cél óriási változásokat követel, egyáltalán hogyan lehet hozzákezdeni a megvalósításhoz? A könyvben valahol elhangzik egy mondat, ami valahogy úgy szól, hogy az emberek mindig azt gondolják, katasztrófák csak másokkal történnek, amíg ők is részeseivé nem válnak egynek. Mit tehet egyetlen ember, ha mások nem változtatnak? Én olyan kicsi vagyok a világhoz képest, mit számít hogyan élek? A gond csak az, hogy túl sokan vannak ezen a véleményen, a sok kicsi pedig sokra megy, legyen szó pozitív vagy negatív változásokról. Igen, az ipar és a környezetet legnagyobb mértékben romboló óriás cégek rengeteget nyomnak a latba, no de ez is egy okozat, a kereslet növeli a kínálatot. Minden egyes ember tettei számítanak, kár és felesleges azzal áltatni magunkat, hogy ez nem így van. Robinson erre csodásan rá is mutatott, s bár néhány változáshoz morálisan megkérdőjelezhető lépések vezettek, kövezettek meg, van amikor a szép szóból nem értenek…Kifejezetten értékeltem, hogy ez az oldal is megmutatkozott a történetben, sötét idők gyakran sötét tetteket követelnek meg, és a sötétséget mindig eloszlatja a fény.

"Egyelőre elég, ha annyit tudsz, hogy nagyon félünk, és dühösek is vagyunk. Ezt a hőhullámot Európa, Amerika és Kína okozta, nem mi. Tudom, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg szenet elégettünk, de a Nyugathoz képest az semmi. Mégis aláírtuk a megállapodást, hogy megtesszük, ami tőlünk telik. És mi meg is tettük. De senki más nem teljesíti a kötelezettségeit, senki nem fizet a fejlődő országoknak, és most itt van ez a hőhullám. Sőt, akár a jövő héten is jöhet egy újabb. A körülményeink nem változnak!"

A könyv nem igazán cselekményközpontú, sokkal inkább azt járja körbe, hogy a jelenlegi világpolitika és a tudomány állása szerint mik lehetnének azok a megoldások, amikkel le lehetne lassítani a pusztulás folyamatát. Gondolom azzal nem fogok meglepni senki, hogy ezek a megoldások jelentősen megváltoztatnák a mostani felállást, olyan áldozatokat és tetteket követelnének, amihez egy bizonyos rétegnek egyáltalán nem fűlne a foga. Nem tudom, hogy azok a technikai megoldások és vívmányok, amik a kötetben felvonulnak mennyire lennének működőképesek a valóságban, de így laikusként egyáltalán nem tartom lehetetlennek például azt, ahogy az olvadó jégsapkák problémáját igyekeztek orvosolni. Pénz mozgatja a világot. Mennyire igaz ez, hiszen pontosan a vagyon, a még több pénz generálta a patthelyzetet, s az orvoslásához is erre van szükség, temérdek pénzre, illetve az ahhoz való viszonyunk gyökeres megváltoztatására. 

"Hamarosan több ezer köbkilométernyi jég érkezik a tengerbe. Most úgy tűnik, ez pár évtized alatt bekövetkezhet. A tengerszint két méterrel biztosan megemelkedik, talán még többel is (hat méterrel!), de kettő is elég. Vége az összes tengerparti városnak, strandnak, mocsárnak, korallzátonynak, sok halászterületnek is. A világ népességének tíz százaléka eltűnik."

Kim Stanley Robinson

Annak ellenére, hogy a könyv nyomasztóan szomorú jövőt tárt elém, mégis reménnyel töltött el. Nem vette el a hitemet, sőt, pontosan arra mutatott rá, hogy legyen bármilyen rossz is a helyzet, cselekedni sosem késő. Megvan a tudásunk ahhoz, hogy nem csak magunkat, de az utánunk következő generációkat is megmentsük, s talán ez sokkal inkább kötelességünk is. A Föld nem csak a mi otthonunk, elég volt a növény- és állatvilág pusztításából, ami egyenes úton vezet a mi kihalásunkhoz is. Be kell látnunk végre, hogy a halogatás ideje lejárt, nincs már egyetlen felesleges perc sem arra, hogy hárítsuk a problémát. Mindannyian a Jövő Minisztériumának tagjaként kell tekintsünk magunkra, mert a változás ott van bennem, benned és mindannyiunkban. Roppant fontos olvasmány, igazán szemléletformáló. Ne számítson senki könnyű menetre, de minden sora megéri. Történelem, politika, pénz, tudomàny, emberi érzelmek és tènyezők sokasága adja azt a komplex egységet, mely az idáig vezető utat és a lehetséges megoldásokat is magába foglalja ebben a (nem is annyira) fiktív disztópiában. Lesújtó, nagyon is valóságosnak tűnő látkép Földünk jelenlegi és jövőbeni lehetséges sorsáról, az emberiség összefogásának fontosságáról és arról, hogy néha bizony a sötét idők sötét tetteket kívánnak meg azoktól, akik meg akarnak menteni másokat. Elképesztő tudományos megoldások, lenyűgözően bátor és céltudatos emberek, és az örök katalizátor: a remény!

Hálás köszönetem az Agave Kiadónak, hogy olvashattam! <3