Világéletemben küzdöttem saját magammal és a környezetemmel, mert a végtelenségig kerülöm a konfliktusokat.

Persze ezzel nem azt mondom, hogy soha semmibe nem állok bele, de amíg játszi könnyedséggel állok ki a családomért, szeretteimért, barátaimért, addig magamért ezt hajlamos vagyok nem megtenni. Fura és bevallom sokat gondolkodtam is ezen, mi lehet az oka annak, hogy magamat mindig mások mögé sororlom, igazából rájuk hagyom a dolgot, aztán csendben emésztem magam, hogy nem így kellett volna. Ezekben az ellentétekben (nem is ez a legjobb szó, de most maradjunk ennél) nagy arányban főszereplő a női mivoltom. Azok a kis általánosító, sztereotíp beszólogatások, tudjátok: a nők nem tudnak jól vezetni, nem jó főnökök, túl érzelmesek, „biztos megint menstruál”, egy nő ehhez nem ért, stb. Bár az elmúlt évszázadokban hosszú utat tettünk meg és a változás megmutatkozik, de sajnálatos módon még mindig rengeteg hátrányos megkülönböztetés éri a nőket, egyesek szerint nem érünk annyit, mint a férfiak. Andrea Owen kötete alaposan körbejárja a témát, de nem csupán feministább nézetből, hiszen kiállni magunkért nem csak a férfiakkal szemben, hanem bárkivel szemben meg kell tanulnunk. 

FÜLSZÖVEGA Hogyan állj ki magadért merész és szókimondó kézikönyv azoknak, akik a hangjukat keresik a vágyaik kifejezéséhez és ahhoz, hogy olyan életet éljenek, amilyenre szívük mélyén áhítoznak.

Nőként eléggé unalmas már állandóan azt hallgatnunk, hogy “túl ilyenek meg olyanok” vagyunk. Csak mert végre kinyitjuk a szánkat, és kiállunk önmagukért és azokért a dolgokért, amikben hiszünk, amikre vágyunk vagy amikre szükségünk van. Eljött az idő, hogy kiteljesedjünk, hogy megmutassuk, itt vagyunk mi is! Andrea Owennek, a Hogyan ne érezd magad sz*rul szerzőjének, életmód-tanácsadónak és coachnak mélységes meggyőződése, hogy mindez elérhető.

Jelen korunk egyik alapvetése, hogy a nőknek a partvonalon illik leélni az életüket, saját igényeiket és szükségleteiket mindig a háttérbe szorítva. Ezt a társadalmi kondicionálást kérdőjelezi meg és töri darabokra ez a közvetlen hangnemben megírt könyv. Megmutatja, hogyan vehetjük kezünkbe saját életünk irányítását, hogyan lehetünk végre saját magunk urai.

A Hogyan állj ki magadért azokat a beidegződéseket elemzi, amelyek a nők erejét roncsolják és ássák alá, helyettük pedig új viselkedési formákat kínál, melyek segítségével kiteljesíthetjük a vágyainkat és saját szükségleteinket. Owen nyers és őszinte iránymutatást ad a tudatos felejtés módszeréhez, mellyel leszokhatunk végre arról, hogy mindig apróra összehúzzuk magunkat, és rászokhatunk arra, hogy bízzunk az ösztöneinkben és belső bölcsességünkben. Hallassuk végre a hangunkat! Ne csak önmagunkért, hanem minden előttünk járó és utánunk jövő nőtársunkért.

Hogyan 2

A könyvet itt találod

Nem igazán volt jellemző rám az önsegítő könyvek olvasása, évente ha egy a kezembe került, az már soknak számított. Plusz, általában az az egy sem tetszett, mert mindig azt éreztem, hogy annyira általánosak és személytelenek, amiben én nem találom sem magam, sem a problémám, hogy csak felbosszantottam magam a végére. Az utóbbi időben ez a dolog megváltozott, nagyobb kedvvel és kíváncsisággal kezdek bele ilyen jellegű olvasmányokba, és ennek egyetlen oka van: anya lettem. A hat és négy éves gyerekeim előtt én vagyok a példa, nem szeretném, ha azt látnák, hogy az anyukájuk nem tud kiállni magáért. A kislányomat egyértelműen erős, önálló, független nővé szeretném nevelni, a kisfiamnak pedig ezeken felül meg kell tanítanom, hogy tisztelje, egyenrangúként kezelje a nőket. 

"Mi, emberek szeretjük, ha igazunk van. Ettől érezzük biztonságban magunkat, így uraljuk az életünket. "

Kiállni magunkért nem egyenlő azzal, hogy mindenkire ráerőltetjük a véleményünket, ezt mindjárt az elején szeretném leszögezni, és külön köszönet az írónőnek, hogy ő is ezzel kezdte a mondanivalóját. Mindenkinek joga van a véleményéhez, ám ahhoz már nincsen, hogy ezzel másokat bántson, támadjon, lenézzen. Szomorú tapasztalatom, hogy az ilyen habitusú emberek legtöbbször mindenféle tudás és megbizonyosodás nélkül, csupán másoktól hallott információkra építve erőltetik a mondanivalójukat, ha meg kellene magyarázniuk, miért gondolják így, nem tudnának semmi érdemleges indokkal szolgálni. Lássuk be, a nőkkel szembeni sztereotípiának sincs semmi alapja, csupán megszokták, megszoktuk. A férfiak és a nők a családjukból hozták, tanult mintaként, ezt viszik – és adják tovább ők is a gyermekeiknek. Ha egyenrangú jövőt szeretnénk, ezt a kört nekünk kell megtörnünk, megmutatni utódainknak, hogy nem nemében, hanem tetteikben, értékeikben kell mérni az embereket.

"Ha azt akarjuk, hogy a nők is erősek legyenek, akkor mindenekelőtt meg kell tanulnunk kérni, amit akarunk, ennyi. Ez az alap. Soha nem leszel erős, ha folyton bocsánatot kérsz, vagy abban reménykedsz és azért fohászkodsz - szigorúan magadban -, hogy minden az öledbe hulljon."

Ez volt az egyik kedvenc idézetem a kötetben, nagyon elevenembe tapintott. Életem eddigi egyik legnagyobb tanulsága, hogy ha valamit szeretnék, akkor vagy csináljam meg magam, vagy ha nem megy egyedül, akkor merjek és tudjak segítséget kérni. Nem szégyen az, ha valami nem megy, de az oda vezető utat látva segítséggel mégis eljuthatunk odáig. Ezzel is kiállunk magunkért, hiszen nem szenvedünk csendben, nyögve a terhek alatt, hanem segítséget kérve valósítjuk meg a terveinket. Ha nem szólunk, hogy valami nekünk nagyon nem jó, akkor a környezetünk nem fog ezzel törődni, azt hiszik minden rendben van velünk. Ez az élet minden területére igaz: ha nem beszélünk azokról a dolgokról, amik nehezek, emésztenek bennünket, hiányoznak, stb., akkor az olyan, mintha nem is léteznének. Az egésznek az alapja a nyílt kommunikáció. Akár igazságtalannak érzünk valamit, akár túl sok teher és elvárás van a vállunkon, az első lépés mindig az kellene legyen, hogy ki merjük ezt mondani.

"Az van, hogy a konfliktusokat senki sem szereti, vagy aki szereti, az általában igazi, nagybetűs s***fej. Ám egy dolog, hogy az ember igyekszik elkerülni a konfliktusokat, és egy nagyon másik annyira írtózni tőlük, hogy a "nem" esetleges kockázatában is a félelmetes konfliktus rémét látjuk."

andrea

Andre Owen (Forrás: a szerző saját weboldala)

A könyv egyik legnagyobb erénye számomra maga az írásmód volt, nyílt hangnemben, egyszerűen volt leírva minden, nem volt sem túlmisztifikálva, sem túlspilázva. A sorokból áradtak az érzelmek, szinte éreztem Andrea dühét, frusztráltságát vagy éppen boldogságát, miközben megosztotta a saját és mások élményeit, tapasztalatait. Nem emelte magát piedesztálra, mesélt a legnyomorúságosabb, legkiszolgáltatottabb időszakairól is, és ami a legfontosabb, nem festette rózsaszínűre az utat. Ez a kötet nem állítja azt, hogy kiállni magunkért könnyű, sem azt, hogy ezt megtenni egy-két napos tanulási folyamat. Ellenben szemfelnyitó példákkal, hétköznapi történetekkel eléri azt, hogy megszülessen bennünk az igény arra, hogy legalább megpróbáljuk. Van, aki könnyebben tanul, van, aki nehezebben. Andre a lassabb, biztosabb utat járja velünk végig, fejezetről fejezetre megtámogatva az olvasót egyszerű, ám nagyon is működő kis feladatokkal. Rávezet bennünket, hogy mi az, ami miatt rosszul érezzük magunkat és arra is, hogy hogyan tudnánk ezen változtatni. Bár elsősorban a női olvasókat szólítja meg, én azt gondolom, a benne rejlő szemlélet és életvezetési tanácsok mindenki számára hasznosak lehetnek nemektől függetlenül is. Én magam rengeteget kaptam az olvasásától, folyamatos gyakorlással, kisebb-nagyobb sikerrel napi szinten építgetem be a kis életembe. Legnagyobb sikerélményem, amikor sikerül a saját „rosszabbik énemmel” szemben kiállnom magamért. :)

Hálás köszönetem az Agave Kiadónak, hogy elolvashattam! <3