Belegondoltatok már, hogy a Föld nevű bolygón nincs még egy olyan kiszolgáltatott faj, mint az ember?

Rajtunk kívül talán nincs is más olyan élőlény, aki ilyen hosszú ideig lenne függője a közvetlen és közvetett környezetének, mint mi. Miután megszületünk, szerencsés esetben egy szerető, gondoskodó családba, még évekig rá vagyunk szorulva a szüleinkre, szeretteinkre, rokonainkra. Manapság már a csapból is az folyik, hogy mennyire fontosak már az első hónapok és évek is, minden interakció és érzelem nyomot hagy, formálja a későbbi felnőtt lényünket. Óriási teher – legalábbis nekem – a vállamon, hogy jól szeressem a gyermekeimet, olyan stabil mentális és érzelmi alapokat adjak nekik, amikkel aztán majd megállják a helyüket az életükben, s reményeim szerint pszichoanalízisre sem kell miattam járniuk. XD Azt gondolom, minden jóérzésű ember rajongva szereti a gyerekét, a legjobbat akarja neki (legalábbis szeretném ezt hinni), ám mi van akkor, ha a személyes démonai megakadályozzák ebben, vagy olyannyira eltorzítják a világát, hogy már maga sem tud különbséget tenni a helyes és helytelen között? 

Douglas Stuart skót-amerikai író első regénye önéletrajzi ihletésű, saját életének korai szakaszát és annak eseményeit dolgozza fel. Azt hiszem nem állítok valótlant ha azt mondom, öngyógyító, terápiás folyamat is volt számára a történet megírása, mert a karakterek bizony nagyon sokat szenvedtek, mindannyian a saját terheik alatt és mellett. A kötet zsenialitását a 2020-as Booker díj elnyerése is bizonyítja, ami szerintem egy első könyves írónál mindenképpen nagy elismerés. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet.

Glasgow-nak leáldozott: a bányák és gyárak bezártak, az iparváros munka nélkül maradt. Shuggie Bain a 80-as évek Skóciájának kegyetlen, feszültségekkel terhelt világába születik, a külvárosok és a bányásztelepek tehetetlenséggel, durvasággal és alkoholizmussal teli valóságába. Douglas Stuart önéletrajzi regénye keresetlen szavakkal, kérlelhetetlen pontossággal és rengeteg szeretettel kíséri végig Shuggie életét a kamaszkor végéig. A kiközösített, meleg kisfiú és a büszke, törékeny alkoholista anya kálváriája felejthetetlen tisztelgés egy magára hagyott város és egy derékba tört élet méltósága előtt. „Nem lehetett hasznát venni a matekleckénél, és bizonyos napokon az ember inkább éhen halt, mint hogy megegye a főztjét, de ahogy Shuggie ránézett, megértette, hogy az anyja miben különleges: a sminkjével meg a frizurájával mindennap kimászik a sírjából, és magasba emeli a fejét. Amikor megszégyenítette magát az ivással, másnap fölkelt, felvette legszebb kabátját, és szembenézett a világgal. Amikor üres volt a hasa, és a gyerekei éhesek voltak, megfésülködött, és elérte, hogy a világ az ellenkezőjét gondolja.”

„A sivár otthon, a szétszabdalt, fertőzött táj, az iskolai bántalmazás és az emberi gonoszság Agnes és Shuggie nyomorúságos hétköznapjainak velejárói. De Stuart gyengéd, biztos kezű ábrázolása nyilvánvalóvá teszi, hogy anya és fia minden esendőségük ellenére sem áldozatok.” (Colm Tóibín, Bookforum)

„Douglas Stuart olyasmit adott Glasgow-nak, mint James Joyce Dublinnak. Minden városnak szüksége van egy olyan könyvre, mint a Shuggie Bain. A leírások annyira valószerűek, hogy szinte megcsapja az olvasót a kocsmafüst és a sült krumpli zsírszaga, hallja a helyi nyelv dallamát. Stuart az általa jól ismert nyomorúságos világ zugaiban is rátalál a szépségre, mely makacsul túlél a körülmények dacára.” (Eliza Gearty, Jacobin)

A könyvet itt találod

Már az első pár fejezetben belecsöppenünk a 80-as évek Skóciájának világába, pontosabban Glasgow-ba, ahol szereplőink tengetik kis életüket. Sivár, szürke hétköznapok, a gazdaság és a társadalom épp átalakulóban. A külvárosok és a várost övező falvak addig biztosnak tűnő munkahelyei a bányák sorban zárnak be, egyre kevésbé van igény kétkezi munkára. A jó munkásemberek más szórakozásuk nem lévén a kocsmákban gyűlnek össze esténként, burjánzik az alkoholizmus, mint egyfajta menekülő útvonal az egyre szűkülő világból. Az utcákon éhes, piszkos, unatkozó gyerekek, akik nem hiányoznak otthon, szüleiknek gyakran fel sem tűnik, hogy hol és merre leledzenek. Verbálisan és fizikailag is bántalmazott, lányok, nők, asszonyok, akik szegényes kis oduikban próbálnak túlélni és boldogulni a segélyekből. Agnes gyönyörű, csinos, kívánatos nő, egykor igazán szépreményű fiatalasszony volt két gyerekkel és egy szorgalmas, kedves férjjel. Vesztére beleszeretett a nagy Shug-ba, akinek viszont egyetlen célja az volt, hogy atomjaira rombolva tönkretegye a nőt, ennek érdekében mindent meg is tett: állandó hűtlenkedései, agressziója és érzelmi zsarolása  totális alkoholizmusba taszította Agnest, aki amúgy is hajlamos volt az önemésztésre.

"Azt hiszem, úgyis minden alkesz ezt akarja. (...) Szóval hogy meghaljon. Csak némelyik a lassúbb utat választja."

Szülei szeme fényeként felnőve Agnes túl hirtelen csöppent bele a sötét valóságba: bizony nem mindenki akar neki jót, sőt. Kislány korára visszatekintve csupa boldog emlék villant fel, főleg édesapja már-már túlzásokba esve kényeztette, mindene megvolt, mindent megkaphatott. Házassága békés, nyugodt volt, ám ő ezt inkább kudarcnak, csalódásnak élte meg, ő többre vágyott, izgalmat akart, s leginkább szerelmet. Felrúgva addigi életét, köszönte szépen, egy nap a gyerekeivel együtt távozott, ám nem jutott túl messzire, ismét szüleinél kötött ki az új szerelemmel, s a hamarosan megérkező kis Shuggie-val együtt. Természetesen a dolog teljességgel működésképtelennek bizonyult, nem hogy jobbra, de egyre rosszabbra fordultak a dolgok. A két nagyobb gyerek, Catherine és Leek tisztán látta a valóságot: anyjuk képtelen kikeveredni önpusztító szenvedélyéből, az egyetlen kiútjuk, ha amint tudnak, elmennek, s erre bizony sor is került idővel. A város peremére száműzve Agnes és Shuggie magukra maradtak, belesüllyedtek a kopott kerítéses, kormos falú házak gyűrűjébe, olyan emberek közé, akik vagy kihasználni, vagy bántani akarták őket.

"Agnes Bain túl rendkívüli lény ahhoz, hogy másvalaki szeresse. Úgy nem jó, ha meghagy belőle darabokat, amelyeket később valaki más összeszedegethetne és helyrehozhatna."

Elmondhatatlanul vérzett a szívem a szereplőkért, kiváltképpen a kis Shuggie-ért, de bevallom Agnes életútját is megértem, noha elfogadni nem tudom. Kegyetlenül bánt velük az élet, s talán pont azért tudta őket ennyire megtépázni, mert bennük volt a legnagyobb igény a szeretetre. Abban a korszakban a nők nem igazán törekedtek többre, mint otthon maradni, gyereket nevelni, meleg családi fészekbe várni haza a többieket. Ehhez azonban alap kellene legyen a szerető társ, akivel megosztják az életüket, közösen haladnak egyről a kettőre. Agnes ezt nem kapta meg, sőt, sikerült beleválasztania egy olyan társba, aki önbecsülése minden morzsáját felőrölte, egyetlen dolgot nem tudott elbenni tőle, a büszkeségét. Mindig felemelt fővel járt, nem volt akkora szégyene, ami után nem nézett volna egyenesen az őt bírálók szemébe. Bármennyire kínozták is a démonai, bármennyire maga alatt volt, mindig minden körülmények között ügyelt arra, hogy kifelé magabiztosságot sugározzon. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy a gyerekei iránt nem tanúsított akkora figyelmet, mint a kinézete iránt. Ők szegények rengeteget szégyenkeztek miatta, s egész gyerekkorukat megkeserítette az a nemtörődömség, amivel anyjuk alkoholizmusa miatt kellett szembesüljenek. Szerették őt, hogyne szerették volna. Viszont azt gondolom eljött az a pont, amikor már el kellett ismerniük, hogy semmi nem fog változni, saját érdekükben el kell távolodjanak ettől az egész borzalomtól. Főleg Leeknek volt nehéz dolga, aki nem csak apja helyett apja, hanem anyja helyett anyja is próbált lenni a kis Shuggie-nak, aki igencsak rá is szorult a támogatásra. 

"Érezte, hogy valami baj van. Valami mintha helytelenül volna összerakva benne. És mintha mindannyian látnák, de ő volna az egyetlen, aki nem tudja megmondani, mi az. Csak más, ezért egyszerűen rossz."

Azt hiszem „másnak” (utálom ezt a szót, nincsenek mások!) lenni még egy igazán szerető, támogató családdal is baromi nehéz, hát még akkor, ha senkire sem számíthat az ember. Shuggie apró kora óta kapta a sértéseket, a gúnyolódásokat, soha nem voltak barátai, mindenki bántotta vagy bántani akarta. Egészen kicsi volt még, amikor már zaklatták, s olyan traumákon esett túl, amiket évekkel később sem tudott igazán felfogni sem. Gyakorlatilag teljesen elvették a gyerekkorát, hiszen fordított szereposztás állt fenn, ő vigyázott édesanyjára, hogy annak esélye se legyen komolyabban kárt tenni magában. Amikor más gyerekek az utcán fogócskáztak, ő eldugdosta az éles tárgyakat. Amíg más gyerekeket meleg vacsorával vártak haza, addig ő napokig éhezett, mert édesanyja már aznap elitta az összes segélyt, amint megkapta. 

Douglas Stuart (Kép forrása: About 1)

" (...) mindig azok adják a legtöbbet, akiknek a legkevesebb van."

Jajj de nehéz szívvel olvastam ezt a könyvet. Legszívesebben megöleltem volna Shuggie-t és messzire szaladtam volna vele, hogy megmentsem mindattól, ami várt rá. Nem fogok spoilerezni, de az eddigiek alapján azt hiszem már sejtitek, hogy ez bizony nem egy boldog, happy enddel záruló történet. Néhol ordítani tudtam volna, s attól csak még inkább, hogy minden áldott nap gyerekek milliói élik meg ezeket a dolgokat. Az alkoholizmus betegség, nem válogat, ám kétségtelenül könnyebben talál áldozatokat labilisabb embereknél. A regény abszolút erőssége a karakterépítés, minden egyes szereplőnek olyan mélységei vannak, amiből tisztán érezhető, hogy az író valóban sokat merített a saját életéből, a leírtak nagy részét (vagy talán mindent?) megélte, átélte, érezte. Nem csupán a főszereplőkre igaz ez, minden egyes mellékszereplő fontos, jól megformált, fontos része az összképnek. A környezet, az utcák, az épületek, annyira valóságosak, szinte érezni a kormos levegőt, a sörszagot, hallani a dübörgő város távoli zaját. Számomra ez a történet az őszinte, mindent elsöprő és túlélő szeretet története, ez azonban nem vesz el abból, hogy mérhetetlenül szomorú. Hány és hány ember betege az alkoholnak világszerte, s a rabságból hiába próbál, nem tud szabadulni. Hány és hány kisgyerek élete megy tönkre már a kezdetekkor, mert valamelyik vagy mindkét szülője az italba menekül, s nekik támasz nélkül kell felnőniük. A kötet szívszorító látképe egy széthullott családnak, ahol az összetört álmai miatt önpusztításba menekülő anya és gyerekei szerepet cserélve küzdenek a fennmaradásért, ám a hétköznapok újra és újra lenyomják őket a sötét kilátástalanságba. Tengernyi fájdalom és küzdés bújik meg a sorok között, nem egy komfortos olvasmány, nem bizony. Csodálatos elbeszélés büszkeségről, szeretetről, útkeresésről, de vigyázat! Garantáltan összetöri az olvasó szívét. Szívből remélem és kívánom, hogy Douglas Stuart élete hátralévő részében nagyon-nagyon boldog lesz, mert ha csupán csak egy töredékét élte meg személyesen annak, amit a karaktere, már az is túl sok. Mindenesetre elsőre egy ilyen történetet megírni... Emelem a képzeletbeli kalapom, imádtam!

Köszönöm szépen a Park Kiadónak, hogy elolvashattam! <3