Patrick, Patrick! Toronymagasan megnyerted nálam az eddig olvasott könyveim legpszichopatább főhősének címét.

Az Amerikai psycho hosszú évek óta várakozott arra, hogy elolvassam, s noha nagyon kíváncsi voltam rá, kifejezetten tartottam is tőle, mert biztos voltam benne, hogy kemény menet lesz. Számos kiváló értékelést olvastam a könyvről, amik újra és újra felcsigáztak, viszont azt mindegyikben kiemelték, hogy mennyire kegyetlen és horrorisztikus, így csak tologattam várva a megfelelő (?) időre. A Helikon Kiadó által megjelent új kiadás megadta a végső lökést, összeszedtem minden bátorságom és belevágtam. Örülök, hogy elolvastam, de mindjárt az elején el kell mondanom azt is, hogy talán még életemben nem váltott ki belőlem történet akkora viszolygást és gyomorforgató rosszullétet, mint ez. Szó szerint hányingerem volt bizonyos részeknél, többször szerettem volna falhoz vágni és azonnal kitörölni az elmémből az olvasottakat. Miért folytattam mégis? Olyan élmény volt ez, mint amikor valami olyat lát az ember, amit nagyon nem szeretne, de képtelen elfordítani a fejét, mert a kíváncsisága felülírja a rossz érzéseket. Tudni akartam, hova futnak ki az események, tudni akartam, miért történt minden úgy ahogy, és leginkább azt, hogy a lapokon zajló borzalmak a karakter valójában, vagy csupán az elméjében történtek-e. A végső következtetéseimet kicsit későbbre tartogatom, addig is nézzük a FÜLSZÖVEGet.

Patrick Bateman, az Amerikai psycho gazdag, fiatal és jóképű főszereplője a Wall Street-i yuppie-k gondtalan aranyéletét éli a 80-as évek végének Manhattanjében. Mindennapjainak elmaradhatatlan kellékei az elegáns ruhák és márkás luxuscikkek, a méregdrága éttermek és egzotikus ételköltemények – ám e ragyogó felszín mögött perverz vágyak és pusztító ösztönök rejlenek. Bateman valójában ugyanis pszichopata sorozatgyilkos, aki a személyisége helyén tátongó hiányt újabb és újabb orgiákkal, valamint egyre rafináltabb kínzásokkal és mészárlásokkal igyekszik kitölteni. Ám a kényszeres testi-lelki szadizmusból nem látszik kiút, Bateman egymás után hág át minden elképzelhető erkölcsi határt, még akkor is, amikor egy magánnyomozó felbukkanásával már a lebukás veszélye fenyegeti…

Bret Easton Ellis mindössze huszonhat éves volt, amikor megírta minden idők egyik legradikálisabb amerikai nagyregényét, melyet már a kezdetektől fogva szélsőséges reakciók kísértek. Eredeti kiadója a már kifizetett jelentős előlegek ellenére is inkább visszakozott az Amerikai psycho publikálásától, a regény 1991-es megjelenését követően pedig egyes kritikusai nyilvánosan követelték a regény betiltását, a szerző több halálos fenyegetést is kapott.

Mindazonáltal az Amerikai psycho sokkalta több egyszerű „botránykönyvnél”. Mesterien felépített, komplex és önironikus szöveggel van ugyanis dolgunk, mely egy egyszerre zsigerien felkavaró, sötét humorú és elgondolkodtató horrortörténetként viszi színre a társadalmi kiüresedés drámáját. Az Amerikai psycho harminc év után is változatlanul aktuális szembesítés egy perverzióval és őrülettel teli világgal, amely már nem kedvez az ártatlanoknak.

Amerikai psycho

A könyvet itt találod

A kötet megjelenését számos botrány övezte, már a kiadatása is akadályokba ütközött. Ellis leszerződött a Simon & Schuster kiadóval, a többszázezer dolláros előleget is megkapta, amikor a kiszivárgott részletek miatti óriási felháborodás dugába döntötte a folyamatot. Az író nem sokáig maradt parlagon, a Vintage kiadó kapva kapott az alkalmon, az elképesztő hírverés pedig jelentős reklámköltséget is spórolt nekik. Az első recenziók szörnyű véleményeket alkottak a könyvről, nem csupán a történetet, hanem az író képességeit is támadva, aki nem győzött eleget magyarázkodni, hogy a főhőse nem ő maga, ő csupán megalkotta. Az indulatok közepette halálos fenyegetéseket is kapott, a könyvet be akarták tiltatni, ám ahogy ez lenni szokott, ettől csak még többen akarták olvasni, az eladás csúcsokat döntött. A megfilmesítésre nem nagyon mert vállalkozni senki, mígnem végül elkeltek a jogok, sikerült rendezőt és megfelelő színészt is találni minden idők egyik „legbetegebb” történetéhez. Kis érdekesség, hogy Pat Bateman szerepe Leonardo DiCapriot is nagyon érdekelte, ám az azóta kultikussá vált Christian Bale lett végül a befutó, aki olyan tökéletesen hozta a karaktert, ami egyszerre volt zseniális és vérfagyasztó. (Igen, azóta megnéztem a filmet is, szóval most újabb 10 évig semmi vérengzés. XD)

Christian Bale

Christian Bale mint Patrick Bateman (fotó: IMDB)

Fenntartásaim bizonyítandó elmesélem, hogy az első 50-60 oldalnál annyira be voltam rezelve, hogy gyakran előre lapoztam olvasáskor, jön-e valami durva rész. Körülbelül a 200. oldalig teljesen meg voltam nyugodva, hogy nem is olyan vészes ez, hiszen igazából egy-két odaszúrt mondaton kívül nincs is semmi különleges. Patrick és cimborái tipikus újgazdag ficsúrok, akiket a márkás holmikon és a pénzen kívül csupán az érdekel, melyik menő étterembe menjenek vacsorázni, majd utána melyik felkapott klubban csapják szét magukat itallal és drogokkal. Felszínes kapcsolatok, ahol szinte senki nem tudja még a másik nevét sem, úgy cserélgetik egymás között a nőket, mint mások a fehérneműjüket. Patrick látszólag a társaság középpontja, kiválóan jártas a politikában, az öltözködési szabályokban, mindenhez hozzá tud szólni. Az már az elején világossá válik, hogy nem kicsit kényszeres, a napi rutinjában kifejezetten nem kedveli a változásokat, mintha már azzal kibillenne a józanság látszatából, ha elszalasztja valamelyik kedvenc tévéműsorát. Rengeteg időt fordít külsejére, igazi piperkőc, olyan mértékben tisztában van a kozmetikai és ruházati márkákkal, hogy már ránézésből megmondja bárkiről, hogy pontosan mi van rajta. 

" (...) felvettem egy új öltönyt (Cerrutti 1881), levágtam a lábam körmét, aztán halálra kínoztam egy kiskutyát, amit a hét elején vásároltam egy Lexington sugárúti állatkereskedésben."

Pont ahogy az idézetből is látszik, derült égből jönnek aztán a horrorisztikus elemek. Eleinte nagyon elszórtan, szinte csak elejtve, ám ahogy főhősünk elméje egyre jobban elborul, már-már állandó részesei lesznek az olvasottaknak. Ellis az elejétől fogva nagyon jól ábrázolja a gazdagok világát, noha erősen eltúlzott, azért mégis sok igazság van benne. A  léha, céltalan pénzeszsákok, akik jómódjukban már nem tudnak mihez kezdeni magukkal, mind másba fojtják létük értelmetlenségét; ki drogba, ki alkoholba, ki szexbe, ki vásárlásba, stb. Egyszerre dühítő és elszomorító, ahogy semmiségekről beszélgetnek, miközben meg sem hallják igazán, amit mondanak nekik. Erre nagyon jó példa, amikor Patrick több alkalommal is említést tesz rémséges tetteiről és gondolatairól, amik süket fülekre találnak, az égvilágon senki nem hallja, vagy nem akarja meghallani. Ez a pangás tulajdonképpen egyben is tartja Patricket, ezt szokta meg, ebben otthon érzi magát, kapocs a látszat világával. A gondok akkor kezdődnek, amikor valaki véletlenül kiesik az addigi szerepéből, nem a várt módon reagál, vagy szólal meg, mert azzal bizony elszabadítja a poklot. Igazi nárcisztikus, kényszeres személyiség, akinek az őrülete mint egy védőpajzs jön időnként elő, ezzel óvva magát minden olyan információtól és interakciótól, amivel nem képes mit kezdeni. 

" (...) keskeny repedést bámulok az öblítő karja fölött, és arra gondolok, mi lenne, ha eltűnnék benne, ha mondjuk, most hirtelen összezsugorodnék és belebújnék: valószínűleg senkinek se tűnne fel, hogy eltűntem. Senki...se...bánná. Sőt vannak, akik, ha egyáltalán feltűnik nekik az eltűnésem, még bizonyos, nehezen körülírható megkönnyebbülést is éreznének valószínűleg. És való igaz, a világ csakugyan jobb hely lenne, ha némelyek eltávoznának belőle."

A történet intenzitása egyértelműen emelkedő tendenciát mutat, a kezdeti unalmasnak tűnő részek után beindul az igazi psycho rész, amit bevallom nagyon nehezen emésztettem. Válogatott kegyetlenségek, közönségesebbnél közönségesebb szexjelenetek, amik számomra pont Patrick két énjének szélsőségességét hívattak bemutatni. Egyik oldalon a pedáns, önimádó, unalmas bróker, akinek igazából dolgoznia sem kellene kőgazdag családja miatt, míg a másik oldal az őrült bestia, akinek semmi más nem hoz kielégülést, mint a vadállatias kegyetlenkedések és mészárlások. A tökéletes külső mögött meglapuló pszichopata sorozatgyilkos, aki szemrebbenés nélkül kínoz hajléktalanokat, gyilkolja meg szexpartnereit, vagy éppen csak úgy kedvtelésből leszúr egy kisgyermeket az állatkertben. A démonai egyre jobban eluralkodnak rajta, a végére már szinte minden kapcsolatát elveszíti a valósággal, s bevallom bennem itt már igencsak az a verzió körvonalazódott, hogy a válogatott barbár események csupán Patrick fejében történtek meg.

"Az a...hajlam, ami bennem dolgozik...hogy...gyilkos cselekedeteket hajtsak végre...mégpedig nagyban, khm...úgy látszik, leküzdhetetlen. (...) De sajnos...egyszerűen nincs más módja, hogy...kifejezést adjak elfolytott...ösztöneimnek." 

Annak ellenére, hogy világa zavaros, Patrick végig tisztában van azzal, ami benne lakozik. A kényszerességgel, önmaga fényezésével sokáig kordában és titokban tartja sötét alteregóját, s ami már-már nevetségesen döbbenetes, hogy senkinek fel sem tűnik ki is ő valójában, még akkor sem, amikor nyíltan beszél róla. Ekkora lenne a közöny? Ennyire nem érdekel senkit, hogy mi történik körülötte, amíg a saját jóléte és önös érdekei ki vannak szolgálva? Félelmetes, egyben ironikus gondolat ez, bár ha abból indulunk ki, hogy sokan ma is elmennek a haldoklók mellett az utcán, nem is annyira elképzelhetetlen. Talán pont ez lehetett Ellis célja, a maga horrorisztikus, eltúlzott módján azt akarta megmutatni, hogy mennyire a látszat korát élték akkoriban, és éljük most is. A befejezés tekintetében azt gondolom, nincsenek kész válaszok. Nem tudjuk meg, teljes mértékben az olvasóra van bízva, hogy mit gondol: Pat megtette a borzalmakat, vagy a fejében játszódott minden? Számos további kérdés és lehetőség merül fel utólag és ettől jó ez a könyv minden borzalmával együtt. Bármennyire morbid és undorító sokszor, Ellis végig ügyesen táncol annak a határán, hogy már-már megsajnáltam a férfit, aki önnön és a világ kényszerétől vállára vett súly alatt megroppant. Félre ne értsetek, utáltam Patricket, a hideg kirázott tőle, az ég mentsen meg mindenkit a hozzá hasonlóktól. Mert ez az igazán ijesztő: simán járkálhatnak köztünk ilyen emberek a valóságban is. Ez azonban óriási felelősség is, hiszen meg kell tanulnunk meglátni az embereket és meghallani a segélykiáltásaikat. A közöny és a szemellenzősség számos rémet teremtett és fog is még, s bár nyílván nem lehet ezt ennyire leegyszerűsíteni, mégis hatalmas felelőssége van a társadalmaknak, és a benne élő embereknek. 

" (...) egyszer csak megsavanyodik számban az addigi morbid élvezet íze, és keservesen siratom magam, de nem lelek vigaszra, s így panaszkodom zokogva: - Én csak azt akarom, hogy szeressenek -, közben pedig elátkozom a világot meg mindent, amire szüleim és tanáraim tanítottak: az elveket, az értékeket, az erkölcsöt, a kompromisszumokat, a tudást, az egységet, az imát - mert minderről kiderült, hogy tévedés csupán és céltalan.  

Ellis

Bret Easton Ellis (Forrás: UPI)

Ellis már az igazi X generációban nőtt fel, ami jól kivehető a kötetben fellelhető számos popkultúrális utalástól. Konkrét fejezeteket szentelt számára nagyra tartott énekeseknek, zenekaroknak, mint például a Genesis, U2 (Bono, mint maga az ördög), Sting vagy Whitney Houston, de a klubokban, éttermekben, taxis rádióban szóló zenék is mind korhűek. Akkoriban óriási siker volt világszerte a Nyomorultak, ami szintén gyakori említésre kerül, nem kis áthallással a sorok között megbújó kőkemény erkölcsi és társadalmi kritikával. Az aktuális felkapott tévéműsorok, mozifilmek, a Patrick háztömbjében lakó Tom Cruize mind-mind lenyomatai a kornak, amely megalkotta és általánosan elfogadottá tette a túlfogyasztást és a lecserélhetőséget. 

"Korunk nem kedvez az ártatlanoknak."

Nehéz olvasmány volt, a horrorisztikus részekkel nagyon szenvedtem, megviseltek. Utáltam a szereplőket, haragudtam rájuk, Patricktől pedig egyenesen rosszul voltam. Azt kell mondanom azonban, hogy ha a vérengzésen túli részeket veszem figyelembe, illetve azt, amit annak létjogosultságára vonultatott fel a történetben az író, akkor ez egy nagyon jól kitalált és felépített sztori a világról, amelyben bárki el tud hitetni magáról bármit (lásd Facebook, Instagram), amig fenn tudja tartani azt a látszatot, hogy továbbra is idomul a környezetéhez és annak elvárásaihoz. Túlzó, igen, vagyis inkább nagyon szeretnék abban hinni, hogy túlzó, mert nem tudnék és nem is akarnék olyan világban élni, ahol a Patrick félék szabadon, erkölcsi határok és számonkérés nélkül szaladgálhatnának. Amellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, hogy a tükör - legyen bármily görbe is – amit Ellis ezzel a regénnyel elénk tart, roppant fájó és igaz, mert a napjainkban is hódító közöny és érdektelenség nagyon is valós probléma volt anno, és az most is. Mindenképpen erős idegzetűeknek ajánlom, durva olvasmányra számítsatok.

A kötetért hálás köszönetem a Helikon Kiadónak! <3