Az életünk során megszámlálhatatlan ember kíséri, keresztezi utunkat, akarva-akaratlanul befolyásolva sorsunk és személyiségünk alakulását.

Az origó a család, amibe születünk, ez a kis privát kör bővül folyamatosan aztán barátokkal, ellenségekkel, munkatársakkal, szerelmekkel, exekkel és még hosszasan sorolhatnám. Az emberi interakciók megkerülhetetlenek, az egész létünk savát-borsát adják, megannyi szép és rút emlékként eltárolva őket a lelkünkben és a gondolatainkban. Harminc éves korunkra már illő kialakult világképpel, karrierrel, célokkal rendelkezni, amibe a társadalmi elvárások szerint beletartozik egy működőképes, lehetőleg házasságba torkolló kapcsolat és a gyerek(ek), vagy legalábbis a vállalására való hajlandóság. A mai napig ferde szemmel néznek azokra, akik esetleg másként képzelik a jövőjüket, nem csupán a tűzhely melege és külvárosi szuper kertesház képe lebeg a szemük előtt. Mire ezt a kort elérjük, csupán a szerencsések mondhatják el magukról, hogy stabil baráti körük van, akik teljes mellszélességgel kiállnak mellettük, hiszen az idáig vezető évek alatt annyi minden megváltozik, hihetetlen energiával lehet a teljesen más irányt vett mindennapokat összhangba hozni és egyensúlyban tartani. Dolly Alderton könyve nekem személy szerint nagyon-nagyon tetszett, szórakoztató, mégis mélységesen megindító látkép volt a 21. század kapcsolatairól, és arról a felgyorsult technikai világról, amiben élünk. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet.

Nina Dean harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.

Az új kapcsolat a legjobbkor jött – mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és, ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.

Tényleg Max lenne a megoldás?

Szellemek

A könyvet itt találod

Bevallom a fenti kis szöveg alapján teljesen másra számítottam, de sokkal jobban örültem annak, amit végül kaptam. Alderton nagyon jól elkapta a mai harmincasok életének buktatóit, s noha én már ennek a korszaknak a végét taposom, millió ponton tudtam kapcsolódni a történethez és a karakterekhez. Magába a sztoriba részletesebben nem is mennék bele, inkább annak mentén osztanék meg pár személyesebb gondolatot.

"Volt még pár barát, akikkel évente pontosan kétszer találkozom - egyszer az ő szülinapi bulijukon, egyszer az enyémen -, és volt egy kölcsönös megegyezés abban, hogy bár a barátságot nem akarjuk elengedni, azért abszolút semmi érdekünk abban, hogy ezeken az évente kétszeri találkozásokon kívül még beiktassunk továbbiakat is. Ezt a ki nem mondott egyezséget pont ugyanannyira találtam szomorúnak, mint vidámnak."

Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez mennyira igaz lehet, sokunknak tényleg egyszerűen elkopott, elvásott a baráti társasága. Kapásból fel tudnék sorolni csomó olyan régi barátnőt, havert, akikkel régen rengeteg időt töltöttünk együtt, de ma már csak futó ismerősként örülünk nagy ritkán egymásnak. Ezen alkalmakkor szinte mindig ígéretet teszünk rá, hogy ezentúl gyakrabban keressük egymást, ám már abban a pillanatban tudjuk, hogy ez nem így lesz. Vannak akikkel messze élünk egymástól, vannak akik teljesen ellentétes életritmust alakítottak ki, és persze olyanok is, akik egyszerűen csak már oly sok éve nem részei a mindennapjainknak, hogy valahogy kedvünk sincs visszacsinálni az egészet. Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy most, amikor abszolúte a technikai kommunikáció csúcsát éljük, magányosabbak vagyunk mint valaha. Bárki, bárhol elérhető egy kattintással, applikációk, szoftverek, mindenféle okos kütyük állnak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy tarthassuk a kapcsolatot másokkal. Ezzel egyenes arányban azonban teljesen elcsökevényesedett az igazi, verbális kommunikációnk, szemtől-szembe egyre nehezebben osztjuk meg egymással az érzéseinket és gondolatainkat. Amikor még nem voltak mobilok, nem volt sms, imessige, stb., talán komolyabban vettük a megbeszélt találkozókat is, hiszen nem tudtunk az utolsó percben dobni egy kihátráló üzenetet, lemondva a megbeszélt programot. Nem volt social media, nem a Facebookon és az Instagramon követtük egymás (kirakat) életét, hanem leültünk és elmeséltük egymásnak a velünk történt dolgokat. A mai napig jókat mosolygok, amikor valakitől azt hallom: "Jajj ők milyen szépen élnek, mindig látom őket a neten." :) Valahogy az emberek már nem kíváncsiak a valóságra, beérik azzal a látszattal, amit készen tálalnak nekik. Talán könnyebb befogadni, és nem nézni a csilli-villi képek mögé, ahol igenis ott vannak a tökéletlen, hétköznapi problémákkal küzdő emberek, akik egykor a valós világunk részei voltak. 

"A szerelem keresését már nem kellett beépíteni a napi rutinba, amitől annyira rettegtem - tévénézés közben is megtehettem."

Párt keresni és találni soha nem volt könnyű, ám azt gondolom manapság nehezebb, mint valaha. Olyan elképesztő mértékben ömlik ránk a tökéletesség látszata mindenhonnan, hogy az emberek nem is akarják ennél kevesebbel beérni. Tökéletes külső, tökéletes személyiség, tökéletes tökéletesség. Randi appok, netes társkeresők, minden jöhet, hiszen gyorsabb és hatékonyabbnak tűnő megoldás, ráadásul ki sem kell tennünk a lábunkat a kényelmes otthonunból. Azt hitetünk el magunkról amit csak akarunk, gondosan megválogatott tökéletes képekkel, és vonzó, érdekes bemutatkozással bárkiből lehet első számú randipartner. Senki ne értsen félre, egyáltalán semmi bajom a társkereső oldalakkal, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy mennyi csalódás és rossz élmény forrása lehet az, amikor valaki össze-vissza hazudik magáról mindent, csak hogy jobb színben tűnjön fel. Előbb-utóbb sor kerül a személyes találkozásra is, ahol aztán könnyen borul a kártyavár. Ha nem is első alkalommal, de egy idő után felszínre kerülnek a valótlanságok (nyílván nem csak az ilyen esetekben), főleg ha az illető már maga sem emlékszik miket írkált össze magáról. Tegyük fel, tök jól sikerült az első randi, a második, a harmadik is ígéretes. A pár boldog, végre társra talált. Észre sem veszik, hogy mindketten szerepet játszanak, azt a szerepet, amivel mondjuk az egyik ilyen appon érdekessé váltak egymás számára. Egy idő után valami elromlik, mégsem jó már annyira együtt lenni, valami nem stimmel. Mi lehet a baj? Működhet jól egy párkapcsolat színleléssel, legyen az akár tudatos, akár tudat alatti? Nem hiszem. 

"Úgy érezte, hogy menekülnie kell valamitől, de nem tudta, hogy mitől és hogy hová menne. Mondtam neki, hogy ezt az érzést általában felnőttkornak szokták hívni."

Felnőttnek lenni szívás. Nincs mese, felelősséget kell vállanunk a döntéseinkért és a tetteinkért, nem bújhatunk be apu és anyu háta mögé, ha valami nem úgy sült el, ahogy terveztük. Nem mindegy az sem, hogy felmenőink mennyire tekintenek bennünket valóban felnőttnek, el tudják-e fogadni önállóságunkat, támogatnak-e bennünket kritizálás és kéretlen jótanácsokok nélkül. Jó érzés úgy hazatérni a szülői házba, hogy nem gyomorgörccsel kell belépni az ajtón: élveboncolás lesz vagy egy kellemes, jó hangulatú nap.  Az élet fintora, hogy harminc után egyre jobban szembesülünk azzal, hogy a szüleink megöregedtek, nem lesznek örökké velünk. Borzalmas felismerés ez, hiszen akikben bíztunk, akik felneveltek bennünket, akik a mentsváraink voltak, a szemünk láttára épülnek le, s cserélnek helyet lassacskán a kisgyermekkori énünkkel. Egy szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolatban hihetetlenül nehéz lehet megélni ezt mindkét oldalról, amikor pedig még súlyos betegségek is tetézik az amúgy is szomorú folyamatot, az maga lehet a pokol. 

Belső jó

" Múlt héten ghostingoltak engem. (...) Amikor valaki egyszerűen csak nem beszél veled, hogy szakít, ghost lesz belőle, vagyis szellemmé válik."

Nagyon nem rajongok a manapság divatos "menő" szavakért, de ez a ghosting nagyon az elevenembe tapintott. Annyira találó, hogy az már szinte fáj. Belegondoltam, hány ilyen ember volt az életemben, aki vagy engem, vagy én őt szellemesítettem. Nem vagyok rá büszke, de igen, volt amikor én is egyszerűen nem jelentkezetm többet. Miért? Mert könnyebb volt így tenni, mint szemtől-szembe azt mondani, hogy nem tudom elviselni, nem akarok vele többet találkozni. Gyávaság, ó igen. Miért tudtam ezt megtenni? Pontosan azért, amit fentebb már említettem is. Olyannyira a kütyükre korlátozódott a kommunikációnk, hogy egyszerűen nem válaszoltam, nem jelentkeztem többet. Annyira könnyen megy ez. Hiába a sok azonnali, instant lehetőség: eltűnsz. Nem olvasod el az üzenetet, törlöd magad az adott app-ról, láthatatlanná válsz, és ami a neten nincs, az nem is létezik...

"Ez annyira fura a mi generációnknak. Az én időmben ha azt mondtad hogy ott leszel valahol, akkor ott voltál."

Óriási üres frázis, de tényleg akkorát változott a világ és benne az emberek. Már nem akarunk egymás életének részesei lenni, beérjük azzal, hogy a különböző platformokon lájkoljuk és kommenteljük az oda kitett tartalmakat. Minden csak látszat és ha a tökéletesség illúziója megrepedezik, akkor gyorsan tovább is állunk, szellemmé válunk. Mások tökéletes életének kirakata ráadásul borzalmasan frusztráló is lehet, hiszen ha elhisszük, hogy valóban az az igazság, egyre kritikusabban viszonyulhatunk saját magunkhoz és a mi sorsunk alakulásához. Ördögi kör. 

"(...) aki vagy, az csak az, amire mindennap felébredsz és amit egész nap csinálsz."

Kiből a legkönnyebb szellemet csinálni? Azt hiszem saját magunból. Gondoljunk csak bele, mennyi buktatója, nehézsége van a felnőtté válásnak, milliónyi fronton kell helytállnunk és fejlődnünk. Nem csupán nem könnyű, hanem egyenesen baromi nehéz úgy létezni a világban, hogy a külső elvárások mellett vagy éppen azok ellenére megőrizzük azt a valakit, akik igazából vagyunk. Úgy szeretni, hogy mi magunk is szerethetőek legyünk. Úgy jó barátok lenni, hogy abból mi is profitáljunk, ne csak mi támogassunk, hanem ugyanezt meg is megkapjuk. Úgy önállóvá válni, hogy a gyökereket ne szakítsuk el, de tudjunk önnön cáljaink szerint tovább menni. A legnehezebb pedig talán tényleg az, hogy ne a tökéletesség illúziójában, hanem saját tökéletlenségünk fényében keressük az igazi boldogságunkat.

Nagyon szerettem ezt a történetet, leginkább azért, mert sok olyan dolgot kimond, amikről nem illik beszélni. Többek között azt is, hogy mennyi barátság mehet tönkre azért, mert ahogy meghozzuk a saját döntéseinket, gyakran már csak azokat tartjuk általánosan elfogadhatónak. Nem kell messzire menni, elég megnézni a gyerekes és gyermektelen baráti párok, vagy azokon belül is a férfi, női szemszögeket. Tisztelet a kivételnek, az anyukákkal tényleg nem lehet másról beszélni, csak a gyerekekről. Sokáig magam is így voltam ezzel, de az első években tényleg annyira beszűkül a világ a kicsire, hogy nagyon nehéz túllátni annak a falain. Más szemszögből nézve viszont baromi rosszul eső és idegesítő lehet egy idő után folyton ezt hallgatni annak, aki mondjuk még nem tart itt, vagy egyáltalán nem is akar gyereket. Ahhoz azonban, hogy a barátság a továbbiakban is működni tudjon, óriási őszinteség kell, ami első körben szerintem 10/9 sértődéshez vezet, hiszen mindkét félnek el kell fogadnia azt, hogy már soha nem lesz olyan, mint korábban, de ez nem baj. Kellő empátiával és a másik döntéseinek elfogadásával hiszem, hogy életben tartható a szeretet, csupán alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez, és új közös kalandként felfogni. 

"A harmincas éveidben már könnyebb átvészelni, ha összetörik a szívedet, mert tudod, hogy mindegy, mennyire fájdalmas, el fog múlni. Már nem hiszek benne, hogy egy másik embernek van elég hatalma, hogy tönkretegye az életemet."

Dolly

Dolly Alderton

Dolly Alderton nagyon finoman, humorral nyúlt a témához, ám ennek ellenére igazán elgondolkodtató és realista sztori. Elképesztően jól fogja meg azt a problémát, amivel mi, a technikai világban élő emberek nap mint nap találkozunk: nem találjuk a közös hangot, mert az állandó pötyögéstől elnémultunk, nem tudunk JÓL kommunikálni. Elég nagy baj ez egy olyan fajnak, mint az ember, akinek ez a lételeme, így jutottunk el a idáig is. A működőképes kapcsolatok - legyen szó családról, barátságról, szerelemről - mind azon alapulnak, hogy akarunk és tudunk is megosztani magunból másokkal, de nem talmi képekkel az Instagramon, a Facebookon, a Tindere, stb., hanem szóban, gesztusokkal a való világban. Sok szellem kísér bennünket életünk során, néha valóban ijesztőek és rossz emlékűek. Vigyázzunk azokra, akik testben is velünk-, körülöttünk vannak, hiszen ők a mi igazi világunk! <3

A kötetért hálás köszönetem a 21.Század Kiadónak! <3