A kolibri mindig is az egyik kedvenc madaram volt, számtalan lenyűgöző természetfilmet néztem meg róluk és arról, hogy ezek az apró kis élőlények látszólag milyen játszi könnyedséggel cikáznak virágról virágra.

Elképesztő látvány, ahogy a csöpp kis állat ide-oda repked a levegőben, vagy éppen egy helyben lebeg, s ennek a magyarázata, hogy teljesen egyedülálló képességként szárnyait nem csupán fel - le, hanem körkörösen is tudja mozgatni. Nem létezik rajta kívül olyan szárnyas élőlény, amely hátfafelé is tud repülni, ennek a szuperképességnek egyedüli birtokosa. Manőverei mesterien gyorsak, a pillanat töredéke alatt vált irányt és testhelyzetet, képes akár fejjel lefelé is repülni. Szárnycsapásainak száma meghaladja a percenkénti hatvanat, ami óriási teljesítmény egy ilyen kicsi madártól, ám látszólag neki ez szinte egyáltalán nem kerül erőfeszítésébe. Miért is írtam le ezt a kis rögtönzött ornitológiai szösszenetet? Amikor a végére értem Sandro Veronesi könyvének, azonnal rákerestem a kolibrik legfőbb jellegzetességeire, mert az volt a benyomásom, hogy a könyv címe és tartalma egyértelműen visszaadja azt, amit ezekről a kis madarakról tudni lehet. A regényben többször el is hangzik ennek a párhuzamnak a miértje, valamint főhősünk beceneve is ez: Kolibri. Nem szaladok azonban ennyire előre, lássuk a FÜLSZÖVEGet.

Sandro Veronesi új regényének főszereplője Marco Carrera, a kolibri. Az élete teli van kétségekkel, végzetes véletlenekkel, kegyetlen veszteségekkel és örök szerelmekkel. De ő sosem zuhan a mélybe: szüntelen, állhatatos szárnycsapásokkal próbál helyben maradni, és amikor ez nem lehetséges, megállítani a zuhanást - mert túlélni nem azt jelenti, hogy kevésbé élni. Körülötte Veronesi felejthetetlen karaktereket épít, amelyek tökéletes regénystruktúrát alkotnak. Egy egész kis világ az idő tengerében, a hetvenes évek elejétől a komor közeljövőig, amikor feltűnik Marco Carrera kitartásának gyümölcse: egy kislány, akit, Miraijinnek hívnak, és ő lesz az Új Ember. Nagyhatású regény az élet megrázó erejéről, elvarázsol és megindít. A kötet a legrangosabb olasz irodalmi díj, a Premio Strega győztese, illetve megkapta a legjobb külföldi könyvnek járó France Inter/Le Point díjat Franciaországban. ,,Te egy kolibri vagy, mert ahogyan a kolibri, minden energiádat arra fordítod, hogy egy helyben maradj."
 

A kolibri

A könyvet itt találod

Olvasás után kíváncsiságból ránéztem Molyon az értékelésekre, valahogy éreztem, hogy ez a könyv eléggé megosztó lesz. Meg is lepődtem, meg nem is, amikor szembesültem vele, hogy sokkal több negatív élmény szerepel alatta mint pozitív. Annyira már ismerhettek, hogy 10/9 fordítva vagyok bekötve, szóval nem lesz újdonság ha azt mondom, én szerettem. Nem állítom, hogy végig eufórikus állapotban olvastam, sőt, voltak olyan részek, ahol nem igazán értettem, hogy ez hogy jön ide. Azonban tipikusan olyan kötet volt számomra, amiből beragadtak részletek, s ezek pár nap ülepedés után nagyon is tetszettek, megszólítottak. Nem állítom, hogy ez a legtökéletesebben megírt regények egyike (nem is értek ehhez, nem vagyok szakember), de számomra összességében egy nagyon megkapó, szívszorító élmény volt.

"Közismertnek kellene lennie - de nem az -, hogy az emberek közötti kapcsolatok sorsa az elején eldől, egyszer s mindenkorra , mindig, és ha tudni akarjuk, hogyan fognak végződni, elég megnézni, hogyan kezdődtek."

Valahogy mostanában az időben nem lineáris elbeszélések találnak meg, most is így volt, ám nálam ez előny szokott lenni, szeretem, ahogy szép lassan összeállnak az ok-okozati összefüggések, kialakul az összkép. Marco Carrera életútját rengeteg tragédia kísérte, kezdve azzal, hogy a szülei csupán a gyerekeik miatt tartották fenn a boldogság látszatát. Fivére és ő nem érzékeltek ebből semmit, ám érzékeny, depresszióra hajlamos nővérük nagyon is tisztában volt a valósággal, jellemének alakulása abszolút ennek a ténynek a súlya alatt senyvedett. Anyja építész, apja mérnök volt, személyiségük pedig tökéletesen ellentétes. Évekkel később visszatekintve vált világossá, hogy kapcsolatukban ugyan megmaradt valamennyi szeretet, de az is inkább csak az apa részéről, aki igazából mindig is szerelmes volt a feleségébe, aki ezt sem befogadni, sem elutasítani nem volt képes. Ennek a töredezett héjú kapcsolatnak egyenes ágú vonzatai voltak a szeretők és a munkába temetkezés, miközben gyermekeik előtt lázasan igyekeztek fenntartani a boldogság látszatát.Milyenek azonban a gyerekek? Érzékeny kis receptoraikkal az érzékelhetetlent is érzékelik, akarva-akaratlanul átvesznek és tovább visznek olyan dolgokat, ami saját sorsuk alakulásának is szerves része lesz. Marco például ugyanolyan nyughatatlan és kíváncsi lett, mint édesanyja, apja mintájából pedig a türelem és az elviselés képessége volt az, ami társául szegődött. Az a biztonságos burok, amiben felnőtt, egy csapásra hullott darabokra, amikor szembesült a valós helyzettel, ez azonban megmagyarázza azt is, hogy miért ragaszkodott annyira konokul gyermekkora színhelyeihez, és azok minden egyes tárgyához. Számára azok az idők tökéletesek voltak, s hiába hullt le később a lepel, mégis az volt az az időszak, amit talán a legboldogabban élt meg. Ennek fényében teljesen másként értékelem az a hosszú, több oldalas listát, melyben az író felsorolta a házban fellelhető tárgyakat, eszközöket. Először felhúztam a szemöldököm azt gondolván, „ez meg mi a manónak kell ide”? Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább azt éreztem, hogy ez a felsorolás talán egy búcsúlevél, ami azt a szomorú tényt hivatott meggyászolni, hogy valami olyat kellett elengednie, ami a lénye és a személyisége szerves része volt, hiszen ő abban a tudatban nőtt fel, hogy a családjában minden rendben.

kolibri

Forrás: Pinterest

"Könnyű megérteni, hogy a mozgás mögött mindig áll valamilyen ok, azt viszont nehezebb, hogy a mozdulatlanság mögött is. De ez azért van, mert a mi korunk egyre több és több értéket tulajdonít a változásnak, az öncélúnak is, így hát mindenki változást akar. Tehát nincs mit tenni, aki megmozdul, az bátor, aki helyben marad, az félénk, aki változtat, az felvilágosult, aki nem változtat, az elmaradott. Így döntött a mi korunk."

Mennyi-mennyi változás van mindannyiunk életében, gyakorlatilag minden nap, minden órában, minden percben megváltozik valami, ami után már soha többé nem lesz ugyanolyan, mint volt. Van, amit mi magunk kezdeményezünk, ám számos olyan is, ami tőlünk részben, vagy teljesen független, nem igazán van ráhatásunk, hogy megtörténik-e vagy sem. A világ változik, ráadásul őrült tempóban, s gyakorlatilag mostanra eljutottunk odáig, hogy tényleg már igényeljük is ezt, egyre kevesebben találnak szépséget az állandóságban.Marconak nem csupán a szelleme, hanem a teste is ragaszkodni akart az állanósághoz, egy idő után nem növekedett tovább, mintha megállt volna az idő. Leélni egy életet kisfiú testben, megragadni az időben ott, ahol minden állandó, minden jó, számára és édesanyja számára nem is volt olyan elképzelhetetlen. Édesapja ebben az egyetlen kérdésben állt határozottan a sarkára, ő nem akarta, hogy a fia kirekesztett legyen, mások gúnyolódásának tárgya, így olyan orvosi kezelésnek vetette alá, ami aztán az egész későbbi életére kihatott. A fiú ugyan pár hónap alatt behozta a lemaradását centikben, ám a lelke valahogy megrekedt, ösztönösen ragaszkodott ahhoz az idillhez, amiben akkor létezett, s a későbbiekben is hasonló elv alapján alakult a sorsa: ő próbált stabilan maradni, miközben az élet időnként lódított rajta egyet. 

"Innentől fogva azonban az élete mindig hasonlóképpen alakult: egy helyben állt, míg a többiek haladtak előre, aztán hirtelen egy váratlan esemény áttaszította valami újba és ismeretlenbe."

Nem árulok zsákbamacskát, A kolibri egy mélységesen szomorú történet, ahol a változás szinte minden egyes esetben valami tragédia, negatív fordulat. Az első szerelem, ami bár végig kíséri az egész életét, soha nem teljesedik be igazán, ráadásul fivérével való kapcsolatát is tönkreteszi. A szülei kapcsolata, mely utólag dönt romba mindent, s törli el a régvolt boldogság álomképét. A nővére tragédiája, akinek érzékenysége és depressziója örökre megváltoztat mindent, s a családi egység repedései ugyan összeforrnak, de már nem lesznek ugyanolyan erős, mint volt. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, Marco személyes sorsa sem vidámabb, sőt, hiszen időről-időre úgy tűnik, rátalál a boldogság valamilyen formában, ez az állapot mégsem tart egyszer sem sokáig. Ezek részletes taglalásába nem mennék bele, nem szeretném lelőni a fő eseményeket, annyit azonban elmondok, hogy a kötet címe pont emiatt nyeri el találó mivoltát. A férfi olyan, mint egy kis kolibri madár. Küzd a fennmaradásért, látszólag jelentéktelen mivolta óriási erőről tesz tanúbizonyságot, miközben az élet viharában hol előre, hol fejjel lefelé, hol fel, hol lefelé manőverezve igyekszik túlélni, és újra megtalálni a stabilitást. Annyi, de annyi szeretet van benne, s noha nem feltétlenül kapja meg viszont mindenkitől, a sors megadja neki azt az adományt, hogy valakinek igenis ő legyen a világ közepe. Ez azért jól hangzik ugye? :) Szomorú történet, igen, viszont annyi felemelő, megható és csodálatra méltó esemény és gondolat tarkítja a lapokat, amik által a remény újra és újra feltámad az olvasóban.

"Egy fájdalommal teli élet, kétségtelenül. De a fájdalmak sosem akadályozták meg, hogy élvezze az ilyen pillanatokat, amikor minden tökéletesnek tűnik - és ilyenekkel is teli volt az élete. Végül is kell sok hozzá: egy kellemes nap, néhány ölelés, egy csók."  

Sandro Veronesi

Sandro Veronesi

Ez a fenti idézet koronázta meg számomra végül az egészet, s egyfajta mottónak is feljegyeztem magamnak. Az élet sokszor nehéz, tragikus, és gyakran gondoljuk azt, hogy ez már soha nem lesz jobb. Azt gondolom azonban, hogy amíg meg tudjuk látni a pillanatok szépségét és megismételhetetlenségét, addig van mibe kapaszkodni. Számomra ez a könyv a küzdésről szólt és arról, hogy soha senkinek az élete sem tökéletes. Persze a szerencsések soha nem tapasztalnak meg ennyire sok rosszat az életükben, de töredékét biztosan. Nincsenek hibátlan emberek, ahogy hibátlan sorsok sem. A kérdés csupán az, ahogy a mondás is tartja: megtanulunk-e viharban repülni? Viharok mindig voltak, vannak és lesznek. Problémák jönnek és mennek. Egy valami állandó, a változás. Meg kell tanulnunk meglátni a szépet ott is, ahol nagyítóval kell keresni!

A könyvért hálás köszönetem a Partvonal Kiadónak! <3