Vannak könyvek, amik egyszerűen első pillantásra megszólítanak, azt érzem, hogy el kell olvasnom, mert nekem való lesz.

Pontosan ez történt Eduardo Sacheri legújabb megjelenésű kötetével; a sejtelmes, női sorsra utaló borító erőteljesen hívott, s szerencsémre a megérzéseim most sem hagytak cserben. Az argentin szerző neve sokak számára csenghet már ismerősen, korábbi művei számos elismerést és díjat zsebeltek be, többet meg is filmesítettek. Azt mindjárt az elején leszögezném, hogy jómagam nem vagyok a romantikus könyvek rajongója, legalábbis a túlságosan mézesmázas, rózsaszín csillámpónis történetek nem tudnak magukkal ragadni. Sokkal inkább tudok azonosulni azokkal az elbeszélésekkel, amik életszerűbbek, olyan kapcsolatokat boncolgatnak, amikről mondjuk nem illő, vagy nem szokás beszélni. Most biztosan azt gondoljátok: „Ez tutira nem százas!” XD Arra akarok csak össze-vissza rávilágítani, hogy mivel az élet mint tudjuk nem habostorta, nekem jobban bejönnek azok a regények, amik az emberi kapcsolatok nehézségeit, buktatóit boncolgatják, hiszen az életünk erről szól, folyamatos interakció másokkal. Legyen szó családról, barátokról, szerelmekről, a hétköznapok rengeteg magasságot és mélységet rejtenek magukban, mi pedig csak ülünk a hullámvasúton, kapaszkodunk erősen és próbálunk  egyenesbe kerülni. Az Így szerettelek ebből a szempontból nekem tökéletes volt, nem egy habos-babos szerelmi történet, sokkal inkább egy kissé mélabús, szívfájdító olvasmány arról, hogy az élet számtalanszor hozhat bennünket olyan helyzetbe, amire egyszerűen nem lehet jól (?) reagálni. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet:

Ofelia Fernández Mollé boldog lány, aki házasodni készül, ám élete váratlanul egymással ellentétes érzelmek pókhálójává válik: az élvezet, a nyugtalanság, a boldogság, a bizonytalanság, a félelem és rengeteg bűntudat lesz a sajátja. Nagy lelki vívódások és nehéz döntések árán válik felnőtt nővé, aki sajátos módon néz szembe a körülményekkel.

Ofelia az 1950-es és 1960-as években sok nőtársához hasonlóan, látványos botránysorozat nélkül szakít a családi és a társadalmi elvárásokkal. Nem akar kizárólag háziasszony lenni, nem dolgozik az apja mellett és nem menekül el a szerelmi bonyodalmak elől sem.

Eduardo Sacheri új regényében a nemi szerepek, a szerelembe esés, a szerelem kizárólagossága, a házasság, a fájdalom, a titok, a sors és a belső szabadság kérdéseit feszegeti. Hősnője pedig méltó minden olyan korszakhoz, amikor az erkölcsi rend alapjai meglazulnak és egy újfajta nőtípus van születőben.

A könyvet itt találod

Egy letűnt korszak és annak teljesen más értékrendje elevenedett meg a lapokon, visszacsöppentünk a régivágású urak és "elnyomott" nők idejébe. A Fernández Mollé család feje megköveteli a rendet, négy leány gyermek mellett pedig főleg szigorúan veszi a kedves papa, hogy a lányok szerezzenek maguknak becsületes, jóravaló vőlegényt. 

"És mi, Fernández Mollé lányok tudjuk, mi a rend. Szigorúan születési sorrendben lettünk menyasszonyok."

Mabel, Rosa, Ofelia és Delfina. Kettő már asszony, kettő még lány. Annyira különböző személyiségek, mégis összekapcsolja őket a vérük és a család. A két idősebb lány, Mabel és Rosa nem tanulhattak, abban az időben elképzelhetetlennek tartották, hogy egy nő főiskolára, egyetemre járjon. A két fiatalabb szerencséjére közben változtak az idők, ők már sokkal nagyobb szabadságban élhettek, noha azért ők sem vonhatták ki magukat a szigorú konvenciók alól. Talán a korkülönbség, talán az eltérő gondolkodásmód miatt nem álltak mind a négyen egyformán közel, s bár gyakran összejártak, a két kisebb lány annak ellenére, hogy még egy fedél alatt is éltek, nem különösebben kötődtek egymáshoz. Ami azonban mindannyiukban közös volt, hogy ki nem állhatták a kötözködő, folyton morcos és goromba Rita nénit, aki az emeleten lakva próbálta megkeseríteni az életüket. Az ő karaktere roppant izgalmas és színes foltja volt a regénynek, hosszasan lehetne lamentálni arról, hogy miért is volt olyan, amilyen. Én szeretném egy picit a védelmembe venni, mert azt gondolom, hogy neki nagyon fájt az a magány, amire az élet kényszerítette. Se saját család, se saját lakás, gyakorlatilag a testvére jószándékának volt kiszolgáltatva. Hiszem és bízom benne, hogy nem azért csípkedte a lányokat, mert nem szerette őket, csupán óriási veszteségként élte meg, hogy neki nem adatott meg az, hogy szerettei körében öregedhessen meg. Ettől még természetesen borzasztó szőrszálhasogató, beszólogatós és gonosz volt, de szerintem megvolt ennek a lelki háttere. Ez mondjuk nem igazán volt téma az író részéről, csak az én agyszüleményem, de egyre többször kapon magam azon, hogy a rosszabb színben feltűntetett karaktereknek igyekszem megfejteni a miértjét.

"Ha nem mondja el a ember az igazat... az is hazugságnak számít?"

Az 50-es és 60-as évek Argentínája, valamint a Peron korszak adta a regény történelmi hátterét, Sacheri előszerettel hozakodott elő a különböző politikai nézetekkel úgy, hogy a férfi szereplők szájába adta azt. Kicsit tipizáltnak tűnt nekem az a családon belüli ellentét, ahol elsősorban a férfiak szinte minden találkozás alkalmával egymásnak feszültek, bizonygatván, hogy az ő verziójuk és nézetük a jobb és igazabb. Menetrendszerű vasárnapi ebéd téma volt a politika és az ország helyzete, a levegőben volt már a forradalom szikráinak illata. Ki így, ki úgy gondolkodott, ám attól függetlenül, hogy akár ölre is mentek volna a véleményükért, a férjek és vőlegények kivétel nélkül rendes pasik voltak, rajongtak szívük választottjaiért. A kis csapat lelkesen járt együtt vacsorázni, mozizni, vagy csak úgy korzózni egyet a városban, s ebbe az idilli társaságba csöppent bele Delfina szerelme és vőlegénye, Manuel. Innentől kezdve már egyértelmű volt, hogy Ofelia és Manuel között történni fog valami, s bevallom számomra pont itt kezdődött az izgalmas rész. Az olvasó és a kis társaság összes többi tagja jóval előbb látta, hogy ez a két ember bizony nagyon is egymásnak való, az ízlésük, a gondolkodásuk, a világról vallott nézetük annyira egy hullámhosszon volt, nem ritkán mondták ki egymás gondolatait.Ofelia és Mabel kapcsolata hosszú időre meg is romlott, amikor az utóbbi szembesítette hugát véleményével, mely szerint beleszeretett Manuelbe.

"Az embert biztosan érik váratlan helyzetek. Jók és rosszak is. De végül mindenhez hozzászokunk. Előbb-utóbb az összes váratlan helyzet porrá válik az életünk porzsákjában. És az élet megy tovább, továbbra is a miénk marad, és minden egyes életet a rutinszerű hétköznapok és különleges napok összessége teszi ki." 

Lehet egyszerre két emberbe szerelmesnek lenni? A regény egyértelműen egyik legfontosabb kérdése ez, ami már önmagában is millió további kérdésre sarkall bennünket. Ofelia őrlődése, érzelmi mélypontjai és hullámzásai egészen jól felvázolják a képet arról, hogy korántsem lehetetlen a dolog. Biztosan rengetegen megbontránkoznak egy ilyen helyzeten, s bevallom első körben magam is azt gondoltam, hogy ez minden nézőpontból szörnyen fest. Adott egy fiatal, csinos, ambíciózus nő, aki megtalálta a párját, tervezgetik az esküvőt és a közös életüket. Ott van a kishuga, akivel idővel szoros, szeretetteljes kapcsolat alakult ki, véd- és dacszövetségük megingathatatlan. Hogyan lehetséges akkor, hogy Ofelia beleszeret a saját testvére vőlegényébe? Mentségére szóljon, bármennyire is vívódott, eleve nem akart fájdalmat okozni senkinek, emiatt pedig ő maga kínlódott leginkább. Nem hiszem, hogy nálánál jobban elítélte volna bárki is az érzéseit, hiszen tudta ő jól, hogy mennyire nem így kellene ennek lennie. Bennem felmerült az a kérdés is, hogy ha az elején Mabel nem szembesíti azzal, amit ők kívülről láttak, akkor ő maga felismerte-e volna azt, hogy bizony beleszeretett Manuelbe? 

"Milyen lehetne...? Csodálatos, szívderítő, szép, mindennek az ellenkezője? Valójában nem jól fogalmaztam. Csodálatos, ami veled történik. De egyúttal rémes is. Ez a legszebb dolog, ami az életben történhet. És egyben a legrosszabb, ami veled megeshetett. Csak körbenézel, és nem is egy, hanem két férfi szeret. Egyesek ölni tudnának ezért. Olyanok, akik egész életükben azért kuncsorognak, hogy valakinek fontosak legyenek, te pedig nemhogy egy, de két ember számára is az vagy. Ugyanakkor bármit is teszel, valaki veszít, és valakinek szenvedni kell."

Eduardo Sacheri

Szerelmesnek lenni lehet felemelő és maga a pokol. Nem mindegy, hogy az érzéseink viszonzásra találnak, vagy elutasíttatnak. Gyakran előfordulhat azonban az is, hogy hiába viszonozzák a szerelmünket, mégis millió okból lehetetlen a beteljesülés. Mert mi van akkor, ha az illető foglalt? Mi van akkor, ha ő ugyan lépne, de mi nem tesszük meg mégsem? Mi van akkor, ha ez a szerelem annyi más életet döntene romba, hogy senki nem meri megkockáztatni? És végül mi van akkor, ha nem csupán egy embert szeretünk ilyen szerelemmel, hanem mondjuk kettőt? Lehetséges egyáltalán ugyanolyan szerelmesnek lenni két teljesen különböző emberbe? Ezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat olvasás közben, de bevallom nem lettem okosabb a végére. Azt tudom csak elmondani, hogy amennyire orroltam Ofeliára az elején, annyira megkedveltem a végére. Helyesen cselekedett? Számos szempontból nem, számos másikból viszont igen. Az élet soha nem fekete és fehér, a szivárvány minden színe árnyalja és színezi, pontosan úgy, ahogy az emberi érzelmek is kimeríthetetlenek. Sacheri finoman közelítette meg a témát, nem terelt semelyik irányba sem, hagyta hogy én magam ítéljem meg a karaktereket és cselekedeteiket. Amiért hálás vagyok neki, hogy nem állította be bugyutának, kellemetlennek, rossznak az eredeti párosokat, pont hogy inkább magasztosak, nagyszerűek voltak. Miért vágyott akkor mégis Ofelia és Manuel a másikra, ha már korábban társra találtak? Őszintén szólva fogalmam sincs, de ilyen a szerelem. :)

"(...) a szabadság egyszerre választás és lemondás. Hogy könnyű olyankor választani, ha a lehetőségeink homlokegyenest ellentétesek, mert a jó és a rossz világosan kirajzolódik. De az élet leginkább meghatározó döntéseinél általában több, egyaránt vonzó lehetőség van, és meghatározott érvek szólnak mellettük. Így kötünk ki a kételyek mocsarában."

A regény sokrétűen járja körbe a szerelem és úgy általában a szeretet támakörét, hiszen nem csupán a férfi és nő közötti vonzódást állítja porondra, hanem a testvéri kapcsolatokat, a barátságokat és egyéb kötelékeket, melyekbe egy élet során kerülhet az ember. Millió döntést és választást vázol fel, amikkel magunk is gyakran találkozhatunk, s teljesen az olvasóra van bízva, hogy a lapokon megszületett helyzeteket a saját értékrendje szerint nyugtázza. Jogosan teszi fel az író a kérdést: ki él "helyesen"? Aki magának él, vagy aki az elvárásoknak? Megteheti-e bárki, hogy a saját boldogságáért romba döntse szerettei világát? Tetszett az egyszerű elbeszélő mód, nem voltak nagy frazírok, mégis rengeteg gondolatot jelöltem meg magamnak. Nem csodálkoznék, ha ez a kötet is mozivászonra kerülne, szerintem igazán szép film készülne belőle. :) Egy igazán korhű Argentína, erős női karakterek és szimpatikus, érző férfiak. Nem az a szívmelengető, csupa öröm és boldogság történet, de mint mondtam, azokat én nem is nagyon kedvelem. Magával ragadott, szerettem olvasni!

A kötetért hálás köszönetem az Agave Kiadónak! <3