A Menekülés a tóhoz az egyik legnyomasztóbb olvasmányom volt az utóbbi időben, melynek oka az, hogy az első 50 oldal után azt éreztem, hogy ez a valóság.

Ugyan a regény 2011-ben jelent meg, az írónő mintha a jövőbe látott volna, tökéletesen leírta a napjainkat beárnyékoló világméretű Covid járvány kezdetét. Ijesztő, elborzasztó és torokszorító volt olvasni a sorokat, hiszen egy bizonyos fokig mind megéltük ezt, kezdve az első ijedtségtől, a pandémián át, a vírus gyors terjedéséig. Ettől függetlenül a könyv remek, nagyon emberi és attól lett jó igazán, hogy teljesen hétköznapi, egyszerű dolgokból építkezik. Oroszországban gyorsanés sikeresen filmre is adaptálták, s ma már a Netflixen is megnézhető. 

FÜLSZÖVEG: Senki sem gondolta, hogy a járvány ennyire kegyetlen lesz. Hogy lezárják Moszkvát – hiszen hogyan lehetne lezárni egy tizenhárom milliós várost?

Kevesen vannak, akik megértik, csak az maradhat életben, aki minél távolabb kerül a civilizációtól, a városoktól és falvaktól – köztük Anna a férjével, a gyerekével, a férje volt feleségével és még néhány emberrel, akik csatlakoznak hozzájuk. És miközben kis konvojuk a megállíthatatlanul terjedő vírus elől menekül, egyszerre zajlik az emberiség nagy drámája és a családi dráma: a küzdelem a túlélésért, a szeretetért, az emberi érzések megőrzéséért úgy, hogy nap mint nap szembesülni kell a tömeges halállal.

Valahol messze északon, Karéliában van egy tó, abban a tóban egy lakatlan sziget, s a szigeten egy kis vadászkunyhó – ott talán biztonságban lesznek. S hogy hogyan lehet újrakezdeni ott az életet, arra egyelőre jobb nem gondolni…

„Ira azt mondta, egyeseknek nincs szerencséjük, és mindvégig öntudatuknál vannak, de hátha nekem éppen szerencsém lesz, mondjuk, elájulok a láztól, és akkor kezdődnek ezek a rohadt görcsök, úgy pedig egész biztos nem tudom visszatartani Szerjozsát, holtbiztos, hogy betöri az ajtót, akkor aztán nincs az a maszk, ami segítene, a francba, még ha szerencsém lesz is, mi a garancia, hogy nem gyávulok el, amikor tényleg rosszul leszek, és nem fogom magam behívni őt?”

Jana Vagner (sz. 1973) fiatal korától kezdve a posztapokaliptikus irodalom bűvkörében élt. 2008-ban elkezdett egy blogot egy képzelt világjárványról, amelyet nagyon gyorsan rengetegen követtek. Vírussztorija virális lett, s aztán megszületett belőle a regény (Vongozero címmel), majd a filmsorozat – s ma már Jana Vagner az orosz posztapokaliptikus irodalom nemzetközileg is jegyzett sztárja.

A könyvet itt találod

Képzeljétek el, milyen lett volna, ha a fővárosunkat egyik pillanatról a másikra lezárják, elszigetelik. Csupán annyit tudunk, hogy valamilyen halálos vírus terjed, senki sincs biztonságban, a városban rekedt szeretteinket, barátainkat lehetetlen megközelíteni, katonai kordonokkal van lezárva minden. Aztán egyszer csak elszabadul a pokol, a helyzet tarthatatlanná válik, mint patkányok a süllyedő hajón, mindenki menekülni próbál kevésbé lakott területek felé. Az életünk fenekestül felfordul, mindent, amiért addig dolgoztunk és felépítettünk, hátra kell hagyni nem tudván, hogy valaha visszatérhetünk-e egyáltalán. Össze kell csomagolni, útra kell kelni. Igen ám, de hova? Egyáltalán mit vigyünk magunkkal, mik azok a dolgok, amire feltétlenül szükségünk lehet úgy, hogy igazából fogalmunk sincs arról, mi vár ránk útközben, és egyáltalán odaérünk-e bárhová is, mielőtt a vírus végez velünk. Jana Vagner Moszkvájában bizony ez történt, s a tizenhárommilliós városból elkezd kiözönleni a nép, hogy biztonságosabb helyet keressen. Első körben ez azt jelentette, hogy a város közvetlenebb közelében lévő településeket is el kellett hagyni, hiszen a gócpontból menekülők akarva-akaratlanul erre kellett tovább álljanak. Mint minden ilyen történetben (legalábbis amiket én olvastam), gyorsan megjelentek azok az embertársak, akik a haszonszerzést látták meg a kialakult helyzetben, pozíciójukkal, vagy akár erőfölényükkel azonnal el akartak venni és vinni mindent, amit csak tudtak.

" (...) mennyi izgalmat képes egyvégtében kibírni az ember, hányszor rándul össze a szíve, akad el a lélegzete addig a pillanatig, amikor már minden mindegy lesz neki, és mindaz, ami körülötte végbemegy, értelmetlen, valószerűtlen díszletté válik?"

Annának és családjának is mennie kellett, pedig már éppen berendezkedtek álmaik otthonában, s kezdtek lecsendesedni az őket körül lengő bonyodalmak. Ahogy kivettem a szövegből, a nő mentálisan és lelkileg is elég zaklatott időszakot tudhatott a háta mögött, amire aztán rátett még egy jó nagy lapáttal a vírushelyzet, és az abból adódott veszteség. Bár házasságuk igazi szerelmen és biztonságon alapult, kapcsolatuk kezdetének viszontagságai most újra utolérték őket. Hogy értsétek mire is akarok kilyukadni: Szerjozsa a férj, előző feleségét és kicsi gyereküket hagyta hátra Anna miatt. Bár a nőt a szerelem vezérelte, mégis nagyon rosszul érintették a pletykák és az őt ért bírálatok, s most pedig arra kényszerül, hogy a férfi (számomra teljesen evidens) döntése miatt az elhagyott nővel és a gyermekkel induljon el az ismeretlenbe. Jó kis alapszitu nem? Jogosan merül fel ilyen helyzetben a kérdés: kiket akarnánk megmenteni, vagy ami nehezebb, kiket akarnánk szívből és kiket kötelességből? A múlt kitörölhetetlen, a vér kötelez, tartja a mondás, s talán jóérzésű embernek ez nem is vitás. Viszont egy alapjáraton is zűrös helyzetben újra nyakunkba venni a múlt árnyait, biztosan nem egy boldog döntés.

"Nem mertünk egymásra nézni, nem mertünk meg se szólalni, mert nyilvánvaló volt, hogy valahol egész a közelben valami nagyon rossz, rettenetes dolog fog történni; és most, ebben az új, szokatlan világban, melynek kegyetlen törvényeit menet közben kell megtanulnunk, eldobálva mindent, amiben hinni szoktunk, mindent, amire egész életünkben tanítottak bennünket (...)."

Ha ez nem lett volna elég, csatlakozik még hozzájuk a szomszéd házaspár és Szerjozsa idős édesapja is, ami tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen ezek a viszonyok sem felhőtlenek, unszimpátia és régi sérelmek árnyalják őket. Lényeg a lényeg, az összeverődött kis csapat útra kel mindazzal, ami mozdítható és szükségesnek látszik, célul pedig egy távoli tó partján lévő házat szemelnek ki. Ezen a ponton belegondoltam abba, hogy én egy ilyen helyzetben mennyire lennék képes reálisan, praktikusan gondolkodni, tervezni és döntéseket hozni. Adja az ég, hogy soha ne kelljen megtudnom, de őszintén szólva azóta számtalan verzió játszódott le a fejemben, hogy hogyan, miként, mivel és egyáltalán hová mehetnénk?! Ez az egyik számomra nagyon kiemelkedő erénye volt amúgy a regénynek, hogy az extrémebb helyzet ellenére olyan mérhetetlenül emberi és hétköznapi tudott maradni, hogy az már hátborzongató volt. Bemászott a bőröm alá, nem hagyott nyugodni, s talán pont azért, mert semmi olyan nem történt benne, ami ne lenne lehetséges a valóságban. 

"Ilyen időkben, mint a mostaniak, a megszokott erkölcsi normák elvesztik az érvényüket."

Az út természetesen számos buktatót, előre nem látható problémát rejtett magában, legfőképpen pszichésen, hiszen azt gondolom, erre képtelenség felkészülni. Menekülni valami láthatatlan elől, ami bármelyik pillanatban utolérhet, miközben az amúgy is feszült légkört valós és vélt sérelmek mérgezik, baromi megterhelő lehet. A regény keretét adó halálos járvány olyan háttere volt a történetnek, ami időről-időre kikövetelte magának a figyelmet, s tette ezt olyan megrázóan, s egyben egyszerűen, hogy az már mesteri. Vagner pillanatok alatt teremtett meg olyan képeket és helyzeteket, amik sokkolóak, emelett pedig ügyesen lavírozott a remény és annak totális elvesztése között. A kötet savát-borsát egyértelműen a karakterek és a kialakult helyzetre adott reakcióik adták, az pedig különösen tetszett, hogy az író pártatlan maradt, nem jelölt ki egyértelműen helyes és helytelen utakat és döntéseket. Ahogy a fenti idézet is rávilágít, ki dönti el azt, hogy egy ilyen extrém, életveszélyes helyzetben mi az erkölcsös? Embernek, vagyis inkább emberségesnek maradni alap. No de tegyük fel, hogy mondjuk a szerelmed, vagy a gyereked élete a tét? Mi a jó, a helyes döntés ilyenkor? 

Részlet a filmből

Annyi érzelem volt ebben a könyvben, s mind olyan szépen, a maga egyszerűségében tálalva, öröm volt olvasni. Persze nyomasztó is, de értitek. XD Olyan volt, mintha én is ott ülnék a szereplőkkel valamelyik autóban, velük együtt dideregnék a havas erdőben. Az én gyomrom is összerándult, amikor feltűnt egy autó a szemközti sávban, vagy éppen lassított, mert nem lehetett tudni, hogy jó vagy rossz szándékúak ülnek benne. Külön köszönöm az írónőnek, hogy bár voltak hátsó szándékú mellékszereplők, nem vette el a hitem az emberi jóérzésben, ritkán ugyan, de megvillant ez is. Kiváló jellemábrázolások, mindennapi, emberi dilemmák alkották ezt a remek történetet, ami bármennyire hátborzongatóan életszerű, őszintén bízom benne, hogy soha nem kell átélnünk.  A végkifejlet után azt éreztem, hogy na innen lenne megint csak izgalmas, jó lenne tudni, hogy hogyan folytatódhatott ez a kálvária (mert az volt). Ezt a részt azonban Vagner már a fantáziámra bízta, én pedig mint örök optimista mindenkinek megadtam a feloldozást. :)

A kötetért hálás köszönetem a Helikon Kiadónak! <3