Amióta csak olvasok, előszeretettel nyúlok olyan könyvekhez, amik igaz történeteket dolgoznak fel.

Többször jött már velem szembe Instagramon az Ugyanúgy más, mint én című kötet, melynek szereplőiről ugyan korábban nem hallottam, de a szuper vélemények, és a figyelemfelkeltő fülszöveg hatására úgy éreztem, szeretném megismerni őket és az általuk bejárt utat.

FÜLSZÖVEG: Denver egy louisianai ültetvényen töltötte fiatalkorát, míg egy nap fel nem ugrott a Texasba tartó vonatra, hogy utána tizennyolc éven át hajléktalanként csavarogjon Dallas utcáin. Ron nemzetközi műkereskedő, aki otthonosan mozog az Armani öltönyös milliárdosok világában. Felesége, Deborah a hitnek és mások megsegítésének szenteli az idejét. Mindhármuk élete egy csapásra megváltozik, amikor a gondviselés egymás felé tereli őket, és új barátságra, új álmokra találnak.

Csakhogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az ember nem nyerhet semmit anélkül, hogy valami mást elveszítene. Vajon mit tartogat a jövő a furcsa trió számára? Valóra válik-e Deborah álma, és ha igen, milyen áron?

A könyvet itt találod

Ron Hall nem volt mindig sem gazdag, sem világhírű. Saját maga írja le, hogy alsó középosztálybeli vidéki fiúból lett mára a Forbes 400-as elit listájának megbecsült tagja. Két dologhoz volt jó szeme, a művészethez és a kereskedéshez. Meglátta a lehetőségeket, és volt bátorsága élni is azokkal. Befektetési bankárként kezdte pályafutását, ám az első komolyabb festmény eladás után teljes mértékben átnyergelt a kereskedéshez, ahogy fogalmaz: „A művészvilág kötéltáncosa lettem, biztosítóháló nélkül.” Feleségével galériát nyitottak, melyet egy nap a környéken hemzsegő hajléktalanok egyike kirabolt. Ron korábban sem volt túl empatikus a nehéz sorsúakkal, ez az eset pedig dupla felkiáltójellel erősítette meg előítéleteit. Ám mint tudjuk, az élet szereti a hirtelen fordulatokat, az ominózus rablás csupán az intő előszele volt valaminek, amire Ron soha nem gondolt volna, hogy bármilyen módon belekeveredik. Felesége, Debby, tényleg a jobbik fele volt, mélyen vallásos, igazi tisztaszívű asszony, aki mindig törődött másokkal, állandó célja volt segíteni a rászorulókat. Ő vette rá arra is a férfit, hogy csatlakozzanak egy misszióhoz, ahol a hajléktalanokat segítik, etetik, támogatják. Ronnak nemet mondani nem volt mersze, elkísérte hát rendszeresen asszonykáját, de igazából nem értette és nem is nagyon akarta megérteni az ottani embereket. Itt ismerték meg Denvert, a hontalan színesbőrű férfit, aki a legmarconább, legszótlanabb volt mind közül. Debby egyfajta égi sugallat hatására pillantja meg Denvert, és konokul kitart amellett, hogy össze kell barátkozniuk vele, legfőképpen Ronnak. Nem meglepő módon a férfiak nagyon rossz ötletnek tartják ezt, egyikük sem akar közeledni a másikhoz, ám egy napon minden megváltozott.

"Ez a találkozás egy kicsit elbátortalanított, ugyanakkor azt is megmutatta, hogyan érezhetnek ezek az emberek. Egy gondolat kezdett motoszkálni az agyam peremén: talán nem is az a küldetésem, hogy elemző vizsgálat alá vegyem ezeket az embereket, mint valami egzotikus fajt, hanem csak az, hogy megismerjem őket."

Mire idáig eljutottunk, a párhuzamos elbeszélésnek köszönhetően Denver életútját is megismerhettem, ami mondanom sem kell, nem volt szívderítő. A férfi 1937- ben született, napjainkban már nincs közöttünk. Valóban egy modern kori rabszolga volt, hiszen családja egy ültetvényen élt, ahol ugyan nem a rémséges korábbi módon, de mégiscsak röghöz kötötték a munkásokat. Ahogy írja: „Majd’ harminc évig dolgoztam azokon a földeken, akár egy rabszolga, bár a rabszolgaság elvileg mán a nagymamám lánykorában véget ért. (…) Kinn dolgoztam a földeken ültettem, öntöztem, szüreteltem, aztán az összes gyapotot odaadtam a földet birtokló Gazdának, mindezt fizetség nélkül. Azt se tudtam, mi fán terem a fizetség.” Milyen elképzelhetetlennek tűnik, és mégsem az. Denvernek harminc éves koráig meg sem fordult a fejében, hogy másként éljen, mint elődei. Rengeteg veszteség érte, minden szerette odalett, s már kicsi gyermekként olyan tragédiáknak volt mind szemtanúja, mind elszenvedője, ami számomra felfoghatatlan és borzasztó. Eljött azonban a perc, amikor nem akart már tovább szenvedni, felkapaszkodott az arra járó vonatra, de sajnos az élet ritkán tündérmese, sorsa nem fordult jobbra, hajléktalan lett. Nem volt véletlen tehát a zord, marcona viselkedés addigra, mire megismerkedett Ronnal és Debbyvel, találkozásuk azonban sorsszerű, ha úgy tetszik eleve elrendelt volt.

" (...) mindegy , milyen gorombának és gonosznak igyekeztem látszani a misszióban, azt a nőt egyszerűen nem tudtam lerázni. Hosszú idő óta ő volt az első ember, aki nem ijedt meg tőlem. Mintha lelki szemei lettek volna: egyenesen átlátott a bőrömön, tudta, ki lakik odabenn."

A történet további részeibe nem szívesen mennék bele, nehéz lenne spoiler nélkül. Legyen most elég annyi, hogy ennek a három embernek a találkozása mindannyiuknak sorsfordító volt, s noha nem egyik napról a másikra, de sikrült megtalálniuk az őket összekötő szálakat, legfőképpen a vallást. Igen, ez egy mélyen vallásos írás, amire én személy szerint nem igazán számítottam. Félreértés ne essék, nincs ezzel bajom, én is hívő vagyok, de a történet vége felé többször éreztem úgy, hogy nekem ez már kicsit sok. Rengeteg szenvedés, rengeteg fájdalom van ebben a könyvben, viszont jól követhetően megy át egy olyan mértékű vallási tanításba, ami ha belegondolok, az események fényében még érthető is lenne, de talán picit túlzás lett. Sokszor tapasztaltam meg a környezetemben, hogy a nagybetegek, a családi tragédiák áldozatai milyen hévvel fordulnak még intenzívebben Istenhez, s találnak enyhülésre a vallásban. Úgy érzem, ebben az esetben is ez történt/történhetett, ám abban is biztos vagyok, hogy ebben a nagy dózisban nem mindenki számára lesz befogadható. Bevallom én is ebbe a táborba tartozom, a végére bármennyire szép és megható és tanulságos is volt a történet, azt éreztem, hogy sok. 

"Mind végső stádiumban vagyunk (...), mert az életet senki sem éli túl."

Denver Moore és Ron Hall 

"Sokat aggódtam régen amiatt, hogy más vagyok, mint a többiek. (...) De aztán rájöttem, hogy mindenki különbözik - mindenki ugyanúgy más, mint én."

Felemás érzésekkel fejeztem be az olvasást, nagyon sok minden igazán megszólított és tetszett, ettől függetlenül azonban mégis az első szó, ami eszembe jut a végéről, az a hatásvadászat. Számomra a kevesebb, több lett volna, de ez teljesen szubjektív, úgy látszik az én befogadóképességem idáig terjedt. Vitathatatlanul csodálatos emberekről szól, mindannyiukat nagyon megszerettem. Az út, amit bejártak tiszteletreméltó és követendő, ismét bebizonyosodott, hogy az élet írja a legizgalmasabb forgatókönyveket. A kötet üzenete maga az elfogadás, az emberi egyenlőség csodás eszméje, amit nem lehet elégszer kiemelni, hangsúlyozni és világgá kürtölni. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a szívszorító történeteket, és vallási téren is nyitottak, mert a kötet második fele legnagyobb mértékben erről szól. 

A kötetet köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak! <3