Öreg ember nem vén ember, tartja a mondás, és Richard Osman hőseit megismerve önként, dalolva írom is újfent alá, hogy bizony így van.

A brit író nagyjából egy éve robbant be a könyves piacra, s bár neve sokak számára már nem volt ismeretlen televíziós szakemberként, irodalmi berkekben A csütörtöki nyomozóklub volt az első, bemutatkozó regénye. Óriási siker övezte a megjelenést, világszerte milliós példányszámban fogyott a könyv és már a megfilmesítési jogok is elkeltek. Az ötlet, mely szerint négy, korához képest igencsak aktív és érdeklődő kedvű luxus nyugdíjas otthonban élő kis öreg nyomozásba kezd, belopta magát az olvasók szívébe és rövid idő alatt a sikerlisták élén landolt. Nagy érdeklődéssel vettem kézbe jómagam is, szerencsére csalódnom sem kellett, s noha nem voltam maximálisan elégedett a végén, igazán jó élményként könyveltem el. A gondolataimat ITT olvashatjátok az előző kötetről. Nem volt kérdés tehát, hogy mindenképpen szeretném folytatni a sorozat olvasását, szerencsére az Agave kiadó hamar kihozta nálunk is. Kíváncsian és nagy várakozással vetettem bele magam Coopers Chase legmenőbb, legagilisabb lakóinak újabb kalandjába remélve, hogy most is megtalálom azt a varázslatot, amit az előzőben.

FÜLSZÖVEG: A következő csütörtökön újra együtt a nyomozóklub.

Elizabeth levelet kapott egy régi kollégájától, aki fontos szereplő volt a nő életében. A férfi most a segítségét kéri egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyben ellopott gyémántok és egy rettegett maffiafőnök is szerepel, és ami miatt veszélyben forog az élete.

Miközben egyre nő a halottak száma, Elizabeth csatasorba állítja Joyce-t, Ibrahimot és Ront a kíméletlen gyilkos utáni hajszában. És ha még a gyémántokat is megtalálnák, az lenne csak az igazi ráadás.

Ezúttal azonban egy olyan ellenséggel néznek szembe, akinek nem jelentene különösebb gondot eltenni négy öregembert az útból. Vajon képes lesz a csütörtöki nyomozóklub elkapni a gyilkost, mielőtt ő kapná el Elizabethéket?

A könyvet itt találod

Az előző résznél is az volt a benyomásom és véleményem, hogy Osman humora zseniális, igazi fanyar brit, amit én nagyon kedvelek. Úgy ír élethelyzetekről, sorsokról, veszteségekről, hogy bár összefacsarodik az olvasó szíve, két oldallal később benyom egy annyira jó poént, vagy vicces szituációt, ami oldja a korábbiakat, és ezt végig szépen kiegyensúlyozva tartaja, nem mennek egymás rovására. Értem ezt úgy, hogy azért egyértelmű, mire ezt a kort (60-80) eléri az ember, sok mindent elvesz tőle az élet, leggyakrabban magát az élni akarást (tisztelet a kivételnek), s talán pont ezért volt szuper, egyben rizikós választás erről a korosztályról írni. Osman bevállalta, és milyen jól tette, mert sikerült neki olyan karaktereket és eseményeket papírra vetnie, amik szembe mennek minden sztereotípiával, és mindazzal, amit az idősekről gondolunk, vagy gondolni vélünk, ám nem esett át a ló túloldalára sem. Talán könnyű lett volna elcsúszni, mert én mondjuk elég rossz szájízzel olvastam volna a történetet, ha túlmisztifikált Schwarzeneggerként nyomultak volna a főszereplők az újabb rejtély megoldása felé, ám szerencsére nem ez történt, így a karakterek a kis mindennapi gondolataikkal és problémáikkal még szerethetőbbek lettek.

"-Beszélgettem egy nővel, aki a Ruskin Courtban lakik, és azt mondja, diétázik. De hisz nyolcvankét éves! – meséli Joyce, és azzal felhörpinti az utolsó korty bort a poharából.

- A járókeret slankít – jegyzi meg Ron."

Innen indultunk, s nem hazudok, ha azt mondom, ebből az egyetlen párbeszédből már tudtam, hogy ez megint jó lesz. Egyszerűen olyan volt, mintha ismerősöket hallgatnék, miközben csipkelődnek egymással, elöntött a „de jó újra itt lenni” érzés. Kicsit olyan ez a könyv nekem, mintha a kedvenc sorozatom, a Jóbarátok szereplői öregedtek volna meg és költöztek volna be a nyugdíjas faluba, ami lehet elsőre butaságnak hangzik, de mindjárt elmagyarázom miért. Ahogy ott is (na jó ott hat, itt meg csak négy XD), teljesen különböző karakterek a hőseink. Jelen esetünkben Joyce, az imádnivaló konyhatündér, akiben sokkal több van, mint elsőre látszik. Szeretett lányával való kapcsolatának boncolgatása a naplóbejegyzéseiben egyszerre szívszorító és felemelő, de a szelíd kis teremtés most egészen új arcát is megmutatja, bátran belecsap a lecsóba. Elizabeth, a csapat falkavezére, aki előtt nincs titok. Logikája és memóriája kikezdhetetlen, egyetlen apró részlet, vagy momentum sem kerüli el a figyelmét. Milyen tragikus, hogy a férje viszont demenciában szenved, elméje napról napra szűkül, szerelmük azonban nem gyengül, a nő meghatóan ragaszkodik és ápolja őt. Ron, a vagány, tetovált nagypapa, aki nem ismer lehetetlent. Laza, belevaló, örök fiatal lélek, aki bármikor kapható egy kis csínyre, legyen szó a maffiánál tett látogatásról, álruháról, de pontosan ugyanezzel a hévvel rajongja körbe egyetlen unokáját is. Végül Ibrahim, aki finom intelligenciájával, érzékenységével és empátiájával szinte maga a kötelék a kvartettben. Sajnos most kijutott neki a rosszból, hangyányit háttérbe szorultnak éreztem, de ennek ellenére éleslátása és józansága, s újonnan megtapasztalt esendősége fontos mozgatórugója volt a barátok kapcsolatának. És akkor végre megérkeztem oda, amivel kezdeni akartam: ettől olyan nekem, mint a Jóbarátok. :) Noha teljesen más személyiségek, már-már ellentétei egymásnak, mégis pont ettől válnak megbonthatatlan egységgé. Ugratják és piszkálják egymást, néha megorrolnak aztán kibékülnek, de a barátságuk szent és sérthetelen. Nagyon tetszett, hogy sokszor szavak nélkül is értették egymást, s bár nem egy emberöltőt töltöttek együtt, mégis összekovácsolta őket az életük utolsó szakaszát bearanyozó egymásra találás és a közösen megélt kalandok. 

"Meg fognak halni, de mind meghalunk. Egy szempillantás alatt letelik az élet, úgyhogy nincs mit tenni, mint élni, amíg a halálra várunk. Balhézz, sakkozz, tedd, amit a szíved diktál."

A férfi, aki kétszer halt meg nekem sokkal jobban tetszett, mint az előző rész. Kidolgozottabb, árnyaltabb, emberibb, mintha Osman belejött volna az írásba. A szereplők gondolataiba, érzéseibe sokkal nagyobb bepillantást kaptunk, tényleg olyanok lettek a végére, mint kedves, közeli barátok, akikért nagyon vérezni fog a szívem, ha itt lesz a vég. Maga a krimi rész talán most jobban tetszett, letisztultabb, követhetőbb volt. Az előzőnél nekem nagy problémám volt, hogy Osman annyira akarta hinteni a port, hogy a végére besokalltam. Ez most nem így volt, kifejezetten tetszett az ügy felgöngyölítésének menete és még meg is lepődtem párszor, szuper csavarok tetté izgalmasabbá. Összességében végig úgy éreztem, hogy kifejezetten az emberi sorsokon, személyiségeken, és legfőképpen a kapcsolatokon volt a hangsúly, s azt kell mondjam, ez is megy az írónak. Ráadásul úgy, hogy közben nem veszítette el a humorát, nem vált unalmassá vagy szájbarágóssá, hanem szépen simította egybe a mondanivalóját a történésekkel. A mellékszereplők is jóval hangsúlyosabbak lettek, azt pedig már az előzőnél elengedtem, hogy a rendőrök "bénábbak", mint a kis nyugger csoport, úgyhogy most csak sodródtam az árral. :)  

"Nincs azzal baj, ha azt mondják, "ami nem öl meg, megerősít." Csodálatra méltó. De ha az ember nyolcvan, már nem érvényes rá. Nyolcvanéves korodban ami nem öl meg, belök a következő ajtón, aztán tovább a következőn és a rákövetkezőn, míg végül az összes ajtó be nem zárul mögötted. Nem fogsz helyrerázódni. A fiatalság gravitációs ereje eltűnik, az ember csak lebeg, egyre távolabb a földtől. "

Fenntartom a véleményem, hogy idős szereplőkkel krimit írni meglehetősen bátor, merész húzás, így jár a vállveregetés kedves Mr. Osman. Azért pedig külön dícséret illeti, amiért úgy vicces, hogy nem teszi őket nevetségessé, hanem pont arra hívja fel a figyelmet, hogy az idősekben is mennyi minden van, amit ki sem nézünk belőlük. Az egy dolog, hogy a testünk megöregszik, miközben bukdácsolunk az élet rögös útjain, de belül, az elménkben nem feltétlenül történik ez így és nagyon nehéz lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy annyi mindent lehetne még, de nem enegdi a fizikális börtönünk. Az emberi kapcsolatok még fontosabbá válnak az idő múlásával, hiszen azt gondolom, az utolsó órákban senki sem szeretne magányosan, egyedül lenni. Vágyunk mások társaságára, vágyunk a barátokra, a szerelemre. Bízunk az életünk izgalmas fordulataiban, a szerencsében, a jósorsban. Miért lenne ez idősen másként? Élvezetes olvasmány volt, tele érzelemmel és a való világból hozott élethelyzetekkel, miközben roppant jól szórakoztam, rengeteget nevettem és még egy jó kis nyomozásban is elmerülhettem. Fontos üzenete a történetnek, hogy mindegy ki hány éves, hogy néz ki, honnan jött, mivel foglalkozik, többek vagyunk annál, mint pár önként, vagy önkénelenül magunkra vett címke. AZ emberek változnak, hol jó, hol rossz irányba, de senki sem egyértelműen egyik, vagy másik: a döntéseinken, és a választásainkon van a lényeg. Remek volt, nagyon várom a folytatást!

Hálásan köszönöm az Agave Könyveknek, hogy elolvashattam! <3