Olyan sokféleképpen lehet magányos az ember, ám mind közül talán az a legfájóbb, amit már a zsigereinkben hordozunk.

Horace Hoppert nagyon korán elhagyta az édesanyja, lepasszolta a nagyinak,majd mintha a fiú nem is létezett volna, új családot alapított. Apját soha nem ismerte, később hallomásból tudta csak meg, hogy jól menő üzletember. A nagyi sem volt a szeretet és odaadás mintaképe, állandó rasszista, ítélkező, mocskolódó kijelentései csak tovább sebezték Horace amúgy is vérző lelkét és identitását.  Kétségek között vergődve nőtt fel, soha nem tudta kicsoda ő igazából, csak azt tudta, hogy nem akar az lenni, aki..

FÜLSZÖVEG: Horace Hopper félig indián, félig ír, apját nem ismeri, anyját is alig, és egy rancson dolgozik, ahol a Reese házaspár a fiaként szereti. Horace kedveli ezt az életet, főként a lovakat, de közben a fehér emberek metálzenéjéért is rajong – és csábítja a város. Megszállottan edz, mert bajnok akar lenni, igazi, nagy bajnok, amilyen indián bokszoló még sohasem volt. Otthagyja hát Nevada zord hegyeit, és – mexikóinak adva ki magát – nekivág a bunyós karriernek. És győz, majd újra győz, mert olyan erősen tud ütni, mint nagyon kevesen. S aztán Las Vegasban találja magát, és már látja, hogy mocskos és kegyetlen világban kell felküzdenie magát a csúcsra…

A Ne hagyj cserben szívszorító történet egy fiúról, aki az identitását keresi, aki meg akarja mutatni: méltó rá, hogy igazán tartozzon valahová.

Willy Vlautin (sz. 1967) annak az Amerikának az írója, amelyről alig tudunk valamit. Nevadában született, ott is él, country- és rockzenét játszik a saját világában népszerű együttesével, és olyan regényeket ír, amelyek számos országban jelennek meg – mint kuriózumok, szikár, de szuggesztív híradások az amerikai földdel együtt lélegző emberek kemény, gyakran kilátástalan életéről. Eddigi hat regénye közül kettőből film is készült.

„Willy Vlautin az egyik legbátrabb író manapság. Gyilkosokat, csalókat, szadistákat, a gonosz banalitásának látványos példáit könnyű megírni; mennyivel több bátorság kell ahhoz, hogy valaki hétköznapi jó emberekről írjon regényt – olyanokról, akik soha nem kerülnek a figyelem középpontjába, de szükségük van együttérzésre, s ők maguk is tudják, hogy mi az. Mint egy szentimentalizmus nélküli Steinbeck, mint egy összetört szívű Haruf, Willy Vlautin elmondja nekünk, kik is élnek ma valójában Amerikában, a mi romos városunkban.” Ursula K. Le Guin

VlautinW NeHagyjCserben 72

A könyvet itt találod

Félvér indiánként már a mamával való együttélés sem volt könnyű, ennek ellenére hősünkből becsületes, dolgos, szorgalmas fiatal felnőtt lett. Öltözködése és extrém frizurája tükrözte ugyan háborgó lelkét, ám környezete ebből teljesen más következtetést vont le. Megítélése a külseje  alapján csak még rosszabb lett, hiszen tudjuk, hogy az emberek gyakran nem veszik a fáradtságot arra, hogy a külsőségeknél tovább is lássanak. Az idősödő Mr. Reese volt az egyetlen, aki azonnal meglátta a fiúban rejtőző igazi lehetőségeket, s nagy örömére szolgált, amikor feleségével magukhoz vehették a családi rancsra. Két vérszerinti lányuk már elhagyta a fészket, önálló életet kezdtek messze, teljesen más célokkal. Ez hagyott ugyan maga után egy kisebb karcot az öreg szülők szívén, ám Horace-ban olyan tökéletes segítségre leltek, ami  új reményt adott nekik a későbbiekre nézve. A megbecsülés és a szeretet kölcsönös volt, a fiú rengeteget tanult, erejét nem kímélve dolgozott, bizonyítani akarván, hogy megérdemli mindazt, amit kapott, leginkább a bizalmat. Hiába azonban a teljesség idilli látszata, a háttérben mindenkit emésztettek kisebb-nagyobb mértékben a saját problémái, s ezek szép lassan felszínre is kerültek.  

"Nehéz kitenni magunkat a világ elé. A legtöbb ember épp ezért nem is próbálkozik semmi olyasmivel, ami nehéz vagy félelmetes."

Horace továbbra sem akart Horace lenni, legnagyobb céljának azt tűzte ki, hogy nevet változtatva boxbajnok lesz. Megtakarított pénzecskéjével bele is vágott a kalandba, ami egyrészt óriási bátorságra vallott, másrészt viszont magában hordozta  a bukás nem csekély veszélyét is, hiszen a motiváció és az indíték ingatag lábakon állt. Hogyan lehetne sikeres egy olyan harc, ahol a múlt sebei újra és újra felszakadnak és egyre távolabb viszik attól, ami igazán fontos lenne: elfogadnia és szeretnie önmagát. Mr. Reese és felesége pont emiatt félt elengedni a fiút, ők jól látták a körülötte sötétlő démonokat, amik alig várták, hogy elragadhassák. Ennek ellenére nem akadályozhatták meg, hogy kipróbálja magát. Biztosították arról, hogy a rancs az otthona, szeretik, bármiben számíthat rájuk és visszavárják. Akaratlanul azonban ezzel még egy terhet tettek Horace vállára, aki bár elképesztően vágyott vissza a megszokott, békés helyre, mégis óriási kudarcként élte volna meg, ha álma beteljesületlen marad és vissza kell kullognia. Szegény Horace! Borzalmas érzés lehetett ennyire bezárva lenni önmaga utálatába…

ne hagyj 1

"Egyszerűen csak rajtad múlik, hogy az légy, aki vagy. Egyszerűen csak elég erősnek kell lenned hozzá, hogy önmagad legyél."

Hiába látta körülötte egy idő után már mindenki, hogy mennyire értékes és szerethető, ő képtelen volt ezt elfogadni, saját magának akart bizonyítani. Csalódásai egy darabig feltüzelték, még dacosabbá tették, ám egy idő után nem volt honnan töltődnie, hiányzott a támogató közeg. A városi egyedüllét rossz hatással volt rá, magánya csak tovább mélyült, s ennek következményei egyenes úton húzták lefelé. Mindennél jobban szégyellte volna ezt bevallani, így a legnagyobb kétségek közepette sem fordult oda segítségért, ahonnan bizton számíthatott volna rá.Azokban a hónapokban, amit a Horace és Mr. Reese egymástól távol töltött, nem csupán a fiú, hanem az öreg vívódásaiba is beavatódtam, s azt kell mondjam, ő sem volt sokkal nyugodtabb, csupán bölcsebb és koránál fogva higgadtabb. Neki sem volt könnyebb a helyzete, hiszen beteg felesége és saját megromlott egészsége mellett élete munkája volt a tét: ha Horace nem tér vissza, akkor el kell fogadnia, hogy egydül már nem képes tovább fenntartani a rancsot. Egyszerűbb lett volna mézes-mázas szavakkal, hízelgéssel és ígéretekkel ott tartani a fiút, de tudta, hogy ehhez nincsen joga, el kell engednie. Mi  mást tehetett volna, hiszen saját gyermekeit is elengedte, amikor más utatt választottak, elfogadta döntéseiket, nem nézte a saját érdekét. Mr. Reese annyira a szívemhez nőtt, a világon mindenkinek szüksége lenne gy ilyen apára vagy nagypapára, mint ő. Az a szelíd, bölcs világnézet és gondolkodás, ami őt jellemezte, egyszerűen megszólítja az olvasót, nehéz nem szeretni. Fiatalon nagyon hasonlított Horacera, talán ezért is értette meg ilyen jól a benne lakozó vívódást, s nála alkalmasabb személyt nehezen találhattak volna a „megmentésére". 

 "(…) nem kell, hogy egyvalami legyél. Veheted az összes jó dolgot, ami benned van, és lehetsz azok összessége."

A regény varázsa számomra egyértelműen a karakterekben rejlett. Nem voltak akciódús, hiper-szuper jelenetek, ám a maguk egyszerűségében és hétköznapiságában Horace és Mr. Reese személyisége nem is igényelte ezt. Kifejezetten örültem annak, hogy a boxmeccsek nem voltak annyira részletezve, mert bevallom, ez a sport nagyon távol áll tőlem. Minden tiszteletem az ezt űzőké, de én nem bírom nézni, ahogy véresre ütik-vágják egymást. Szerencsémre a regényben a lelki és a pszichés oldal kapta a nagyobb teret, Vlautin nem ment bele túlontúl a fizikai részébe. Annyit elspojlerezek, hogy nincs happy end, szívszorító a befejezés, ami egy ügyes tereléssel  számomra abszolút váratlan volt. Az író keményen beleverte az orrom abba a ténybe, hogy  jó emberekkel is történnek rossz dolgok, az élet hullámvasútján gyakran vannak olyan szakaszok, amik csak lefelé visznek. Miért ajánlom mégis? A szöveg puritánsága, Horace világrengetően egyszerű kérdései és Mr. Reese fantasztikus válaszai olyan csodás elegyet alkotnak, ami maradandó, hosszan emésztgetős élményt hagynak maguk után.  Végül mind erre vágyunk, nem? Valakire, akiről tudjuk, hogy soha nem hagyna cserben…

IMG 6994 1

A kötetért hálás köszönetem a Helikon Kiadónak! <3