Annak ellenére, hogy a történet szerint főszereplőnkre senki sem emlékszik, számomra biztosan emlékezetes marad, bezártam a szívembe. 

Korábban nem olvastam még Schwab tollából, de ez az első találkozás annyira tökéletesre és lehengerlőre sikeredett, hogy ide nekem az összes többi könyvét is. Előre szólok, dicshimnuszt fogok zengeni. Nem tudnék és nem is akarok hibákat keresni, vagy találni, nekem ez úgy ahogy volt, tökéletes. A hangulat, a stílus, a karakterépítés, a háttérvilág, mind mind annyira betalált nálam, hogy már akkor újra akartam olvasni, amikor épphogy befejeztem. A csodás küllem mellett nem tudok szó nélkül elmenni, a borító önmagában is egy műalkotás, a belső illusztrációk pedig egyszerűen fantasztikusak, ha jól tudom, csak a magyar kiadáshoz készültek. Magamhoz képest lassan haladtam vele, de azért, hogy minél tovább tartson. Szerettem volna sokáig időzni Addie keserédes világában, ahol a jó és a rossz, a fény és a sötétség vívta harcát, s bár időnként fegyverszünetet kötöttek, azt hiszem mégis az egymásnak feszülések voltak a legizgalmasabbak. Nem szaladok azért ennyire előre, mutatom a FÜLSZÖVEGet.

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.

covers 688523

A könyvet itt találod

Első pillantásra beleszerettem a névbe: Adeline LaRue. Mennyire dallamos, mennyire hangulatos, mennyire francia. Kíváncsi voltam, lehet-e valami kis mögöttes tartalma, rákerestem hát a jelentésére. Az Adeline germán eredetű lánynév, viselője csendes magába forduló típus. Szeret olvasni, elmélyülten alkotni, jobban érzi magát magányosan, mint nagy társaságban. Nincs sok barátja, ám akit megszeret, annak odaadó, hű társa. Céltudatos, kitrató, szereti a szép tárgyakat a környezetében. A LaRue jelentése utca, út, ami talán tényleg direktebb választás, hiszen hősünk folyton úton van, leginkább önmaga keresésében. Az Adeline jelentése talán igaz lehetett volna, ha az a fránya átok nem kerül képbe, no de akkor nem is lenne miről írnom most ugye? :) Szegény lánnyal nagyjából pont mindennek az ellentéte történt meg, elvették tőle a lehetőséget, hogy végül mégis gyökeret verjen valahol a világban. 

"Mindennel hadilábon áll, nem illik a többiek közé, sértés a nemére nézve, egy makacs gyermek egy női testben, ki lehajtja fejét és két kezével szorosan átöleli a rajzfüzetét, mintha egy ajtó lenne."

Addie már kisgyermekként sem volt simulékony, a lelke mélyén háborgó érzelmeket csak imádott édesapja és idős barátnője, Estele értette meg. Mindig is nagy álmai voltak, nem akart röghöz kötve élni, ám abban az időben egy lánynak nem volt választása. Hozzáadták a kiszemelt férfihoz, s onnantól kezdve nem volt más dolga, mint a családi tűzhely körül sertepertélni, és gyerekeket szülni. Addienek ez nem volt valami szimpatikus perspektíva, végső elkeseredésében alkut kötött egy sötét istennel az éjszakában, ám az csapdába csalta, megvezette a részletekkel. Ugyan megkapta amit akart, időt és szabadságot, de mindezt olyan áron, ami nemhogy magasnak, de egyenesen megfizethetetlennek tűnt. Az ördög azonban egy dologgal nem számolt: a lány jóval makacsabbnak, és kitartóbbnak bizonyult, mint amire számított. A családja köréből hirtelen kiszakadó ártatlan lánynak túl gyorsan és túl nagy szenvedések árán kellett felnőnie és szembesülnie azzal, hogy innentől kezdve megátkozóján kívül senki nem fog rá emlékezni. Elég egy lesütött szem, egy becsukódó ajtó, és belőle máris idegen lett. NIncs többé boldog viszontlátás, cinkos összekacsintás, egyedül maradt a világban. Eljuthat bárhová, megtehet bármit, de nem tud nyomot hagyni maga után, gyakorlatilag nem is létezik. Az első sokk után Addie útja Párizsba vezet, ami gondolom sejtitek, hogy az 1700-as évek elején egy egyedülálló, nincstelen nőnek nem volt valami vidám kaland. Az itt megélt dolgok szó szerint traumatikusak, a szívem szakadt meg szegény lányért, főleg azért, mert biztos voltam benne, hogy minden egyes sötét esemény és döntés az ördögi Luc intrikája és cselszövése, amivel meg akarja törni. Időről időre úgy is tűnt, mintha már Addie sem bírna együttélni önmagával és a döntése következményeivel, de valami kiírthatatlan dac és élniakarás mindig előre vitte. Apropo Luc, a sötét rosszfiú, maga az ördög. Mondanám, hogy utáltam, de hazudnék. :) Hiába volt ő a gonosz, mégis egész idő alatt az volt az érzésem, hogy pontosan a saját mását akarta megteremteni Addievel, mert társra, párra vágyott. Az már más kérdés, hogy a folyamatos játszmákkal és trükközésekkel pont az ellenkezőjét érte el, bár azt meg kell hagyni, hogy nagy játékos volt, sokáig ügyesen terelgette a lányt. Felróható-e Addienek, hogy ezek ellenére vonzódott hozzá? Szerintem egyáltalán nem, hiszen az őrület és a végső kétségbeesés határán minden gonoszsága és sötétsége ellenére ő volt az, aki összekötötte a valósággal és a groteszk realitással.

"Semmi sem maradéktalanul jó vagy rossz. Az élet ennél sokkal kuszább."

Ez az egyik legigazabb idézet a történetben, hiszen bármennyire sötét időket élt is meg, Addie rengeteg csodának is szemtanúja volt. Háromszáz év alatt látott felkeléseket, háborúkat, ipari forradalmakat. Látott életet és halált, rettegett és bízott, menekült és megbékélt. A maga módján kötődött emberekhez, bár a csalódást, amit a következő találkozás bármiféle felismerést nélkülöző pillanatai okoztak, soha nem tudta megszokni. Túl sok mindent kellett megtapasztalnia és megélnie, ám ezek mind-mind megerősítették, s egyre elszántabbá tették arra, hogy megtalálja a módját a szabadulásnak. Mint Jancsi és Juliska az erdőben, idővel ő is megtanult apró morzsákat hagyni maga után, s mi lehetne erre csodálatosabb eszköz, mint a művészet? Egy dallam, egy rím, egy szófordulat, egy furcsa alakot kiadó szeplőkupac a portrén...Adeline is művész szeretett volna lenni, de ha maga nem is tudott maradandót alkotni, rájött a módra, hogyan tudja elültetni az ihletet mások fejében, hogy aztán idővel alakot öltsenek egy festményben, szoborban, versben, dalban, regényben, vagy akár egy modern szórakozóhely kialakításában. A szereplők sem egyértelműen csak jók, vagy rosszak, mindannyian hoztak rossz döntéseket és tettek megkérdőjelezhető dolgokat. Néha a körülmények áldozatai vagyunk, az élet kikényszeríti a sötét oldalunkat a túléléshez. 

"A történetek lehetőséget kínálnak a fennmaradásra. Az emlékezésre. És a felejtésre. A történetek sokféle módon ölthetnek testet: szénrajzokban, dalokban, festményekben, versekben, filmekben. És könyvekben."

addie

A viszonylag rövid fejezetek és az időben való ide-oda ugrálás szépen simítja össze a múltat a jelennel, s egyben megmutatja azokat az ellentéteket és változásokat, amik a letűnt korokat és a jelent jellemzik. A kettő közötti kapocs maga Addie, aki megélte a régi napokat is és a jelent is, ami két annyira különböző világ, hogy néha maga sem tudja már, hogy igaz volt-e, ami megtörtént. Kicsit úgy éreztem, hogy a férfi szereplők is ezt a két végletet jelképezték. Luc a múlt, aki visszahúzza, Henry pedig a jelen, aki talán a szabadulást jelentheti, hiszen egyedül ő emlékszik rá. Luc a szigorú, taktikus harcos, aki irányítani akar, Henry a szomorú szemű méla herceg, aki annyira tud szenvedni, hogy az már tragikus. Tudom szemét vagyok, de nekem ő nem igazán volt szimpatikus, főleg azok után, hogy a döntő helyzetekben sosem tudott határozott lenni, Addie volt az erősebb. Szerelem volt ez egyáltalán? Vagy csupán mindketten meglátták a másikban a lehetőséget a feloldozásra? Én nem tudtam eldönteni, de talán jobb is így, tekintve, hogy mindketten áldozatai voltak valaminek, aminek az irányítása kicsúszott a kezükből, legalábbis Henryéből. Azért nem hagyott hidegen a kibontakozó románc, megmelengette még az én romantika ellenes szívemet is, na! :) 

"Van egy ritmusa annak, ha valaki egyedül járja a világot.
Felfedezi, mi az, ami nélkül tud élni, és mi az, ami nélkül nem."

Addie Larue háromszáz éve elképesztő történeteket rejt magában, leginkább a keserédes szó jut először eszembe, ha visszagondolok rá. Schwab úgy ültette el a fejemben a gondolatokat az élet értelmének kérdéséről és a lélek mibenlétéről, mint ahogy a főszereplő tette azt a megihletett művészeivel. Társas lények vagyunk, a legcsodálatosabb érzések megéléséhez közös történetek és emlékek kellenek. Nyomot hagyni másokban egy illattal, egy érintéssel, egy mosollyal, egy öleléssel...Mi más lehetne az élet értelme, mint összekapcsolódni a szeretteinkkel egy közös történetben? Henry és Adeline kapcsolata azt juttatta eszembe, hogy legyünk bármilyen mélyen, s érezzük magunkat bármennyire elátkozottnak, mindig van olyan ember, akinek mi vagyunk az "esernyője" és akkor is lát és emlékszik, amikor senki más nem! V. E. Schwab, találkozunk még! Ja, és Adeline! Örökké emlékezni fogok rád! <3

Hálás köszönetem az Agave Kiadónak, hogy elolvashattam!

pro