A kötet, amelynek annyira találó a címe, hogy az már brilliáns.

Párkapcsolatokról, házasságról, szerelemről és anyaságról írni, beszélgetni, mindig darázsfészek, mert soha nem tudhatja az ember, hogy egy egyszerű kérdéssel, gondolattal mibe nyúl bele. A Facebook , az Instagram, és az egyéb social media felületek virágzásának korában bőven megtanultuk, hogy az egy dolog, amit kifelé akar mutatni az ember, az meg egy teljesen másik (tisztelet a kivételnek), ami igazából mögötte van. Az internet előtt sem volt ez másként, csak nem volt ennyire mások arcába tolva, hogy "Nézd csak! Mi milyen boldogok vagyunk!", miközben a valóságban igencsak máshogy zajlott az élet. Sarah Crossan pazarul összeválogatta a megosztó, legnagyobb véleménykülönbségeket szító élethelyzeteket, és összegyúrta egy kerek egésszé, ami egyik oldalról több szempontból is szívszorító, más szemszögből viszont el- és továbbgondolandó.

FÜLSZÖVEG

Mindenki a maga módján boldogtalan...

Ana és Connor három éve szeretők. Szűk hotelszobákban, zsúfolt kávézókban, rövid üzenetekben és lopott hétvégéken egy olyan világot építenek maguknak, amelyben kettejükön kívül nincsen másnak hely, és amelyből esténként más-más családhoz térnek haza.   

Vágyak - Valóság

Egy nap aztán megtörténik az elképzelhetetlen: Connort halálos baleset éri, és Ana egyedül találja magát a titkuk fogságában. Ráadásul a legrosszabb szerepben - hivatalból, hagyatéki ügyvédként pont neki kell vigaszt és megnyugvást nyújtania a gyászoló özvegynek.

Ébredés

Hogyan veszíthetünk el valakit, akiről a világ azt sem tudta, hogy a miénk? Hogyan gyászolhatunk meg valamit, ha a fájdalmunkat nem beszélhetjük ki? Sarah Crossan regénye két egymás árnyékában létező házasság élveboncolása, egy volt szerető érzelemteli, ám kegyetlenül őszinte vallomása szerelemről, veszteségről, az elengedés és a megbocsátás útvesztőiről.

dar

A könyvet itt találod

Snapseed 2

Anát villámcsapásként éri a hír, hogy szeretője, Connor balesetben elhunyt. Fájdalmasan hasít belé a felismerés: soha többé nem találkoznak, nem láthatja, nem érintheti meg, és azt az utolsó veszekedést sem teheti már jóvá..A temetésen a hátsó sorban megbújva figyeli a férfi feleségét, és gyermekeit, miközben elindul a visszaemlékezés útján, hogy hogyan is kezdődött kettejük története. Mondhatni teljesen hétköznapi sztori: a férfi besétál a nő irodájába, és már az első pillanatban tudják mindketten, hogy nekik még dolguk lesz egymással. "Véletlen" találkozások, apró célozgatások, forr a levegő kettejük közt. Connor kitárulkozóbb, Ana visszahúzódóbb, titokzatosabb. Nehéz eldönteni ki volt a kezdeményezőbb, de talán a férfi hintette el a lehetőség magvait, a válására tett utalásokkal. Megnevettetik egymást, egyszerűen élvezik egymás társaságát, a nő szép lassan szerelembe esik. Bár viszonylag hosszú idő telt el, eddig a pontig Anáról nem tudtuk meg, hogy családja van, egy elejtett mondatból derül csak ki. Itt jön be a képbe Paul, a férj, aki bevallom nekem az egész történet legszimpatikusabb szereplője volt, a befejezéssel pedig totálisan belopta magát a szívembe. No de ne szaladjunk ennyire előre. :)

Nem vagyok egy ítélkező típus, de most nem tudtam kivonni magam a rosszallás alól, haragudtam Anára, ráadásul több okból is. Először is azt éreztem, hogy nem önmagát adja, sokkal jobb színben akart feltűnni Connor előtt, mint amilyen valójában volt. Aztán belegondoltam, hogy emiatt semmi szín alatt nem kárhoztató, hiszen a kapcsolatok kezdetén mindenki ezt teszi. Nem hazugságokra gondolok, pusztán arra, hogy amikor valaki megtetszik, érdekelni kezd bennünket, akkor nyílván mi is azt az oldalunkat akarjuk megmutatni, ami vonzó, csinos, kedves, stb. Ez nem róható fel hibaként, emberek vagyunk, szeretnénk, ha szeretnének bennünket. Anával sem volt ez másként: szerelmes lett, és azt akarta, hogy viszont szeressék. Igen ám, de milyen áron? Ahogy elmélyülni látszott a kapcsolat, nekem (és ahogy érzékeltem Connornak is) egyre idegesítőbb lett a viselkedése: a kicsikarni vágyott "szeretlek" vallomás, az állandó kérdések a feleségről, titkon becsmérlő, leszóló válaszokra várva, és a folyamatos önigazolás keresése, hogy ő a jobb és szebb. Értem is, meg nem is. 

Snapseed 3

Ahogy egyre messzebbre nyúltunk vissza a múltba, kisült, hogy Ana viselkedése, és gondolkodása azért bőven otthonról hozott minta, hiszen szülei házassága nem volt kiegyensúlyozott, sőt. Apjának folyamatosan szeretői voltak, külön hálószobában aludt, és a lányaihoz is közömbösen viszonyult, sem fizikailag, sem érzelmileg nem tudta kimutatni a szeretetét, vagy talán nem is akarta. Azért ez súlyos nyomokat hagy a személyiségben és a viselkedésben, s bár ez nem menti fel Anát minden tette alól, azért sok mindenre magyarázatot ad, például az ő viszonyára a gyerekeivel. Na ez volt az a vonal, ami miatt iszonyúan haragudtam rá. Ha azt mondom, nem volt egy tipikus háziasszony, és anya, akkor azzal még csak a felszínt kapargatom, hiszen kinek mi a tipikus? Inkább úgy fogalmaznék, hogy számomra elfogadhatatlan volt a hozzáállása, és most nem arra gondolok, hogy karrierista volt. Ezt abszolút meg tudom érteni, s bár én nem így élem az életem, semmi bajom nincs azzal, ha valaki anyaként is sikeres, ambíciózus és keményen dolgozik a család érdekében. Az is nagyon szuper, ha egy férfi elfogadja a fordított felállást, és ő vállalja a háztartás és a gyereknevelés oroszlánrészét, ha ez így mindenkinek megfelel. Sajnos azonban náluk nem ez történt, Anának a munka inkább egyfajta kibúvó és menekülés volt, hogy ne kelljen otthon lenni. A férje mindent, de tényleg mindent megcsinált otthon, anyjuk helyett anyjuk is volt a gyerekeknek, mégis mindig ő volt a rossz. Egyrészről érthető, hogy Ana miután szerelmes lett valaki másba, rosszabb színben látta az addigi kapcsolatukat, no de a történetből az is kiderül, hogy a házasságba is csak úgy belekeveredett, inkább csak sodródott az árral, és az elvárásokkal. Le lehet így élni egy életet? Könnyen biztosan nem...

Kicsit sajnáltam, hogy az egész szeretői viszonyt csak Ana szemszögéből ismerhetjük meg, nagyon érdekelt volna, hogy Connor hogy látta ezt az egészet igazából. Egyértelműen tudta, hogy mibe megy bele, csak azzal nem számolt, hogy a másik fél idővel sokkal többet akar majd. Az nagyjából átjött, hogy ő nem akart ebből komolyabb dolgot, eszébe sem jutott elhagyni a családját. Igazából nem is csinált ebből titkot annak ellenére, hogy Ana minden erejével megpróbált belőle ilyen jellegű ígéretet kicsikarni. A többszöri szakítás is ezt igazolta, hiszen a férfi bár döntésképtelennek tűnt, valahogy mégis mindig a családja és a felesége mellett tette le a voksát. Ki is mondta, hogy neki ez a helyzet tökéletesen megfelel, ő csak élvezni akarja a pillanatot kérdések és elemezgetések nélkül.  Ana ezt nem tudta elviselni. Folyamatosan ellenőrizgette mindkettőjük Facebook adatlapját: miről posztoltak, mit írtak, boldogok-e? Már-már kényszeresen kereste a bizonyítékokat, hogy a másik nő gonosz, rossz, boldogtalanná teszi Connort. Azt akarja, hogy ő legyen a jobb, ő legyen a kiválasztott. Szó nélkül semmisnek tekintené az addigi életét, és továbblépne, boldog akar lenni a szeretett férfival. Jajj de nagyon haragudtam rá!! XD

Snapseed 4

Alapjáraton az alapötlet nagyon tetszett, érdekelt, hogy mire fog kifutni az egész. Nekem ott csúszott el az egész, hogy a főszereplő annyira unszimpatikus volt, egyszerűen nem tudtam magam kivonni a folyamatos rosszallás alól. Nem a szeretői viszony zavart (nincs új a nap alatt), hanem maga az a viselkedés, és életszemlélet, ahogy Ana kezelte ezt az egészet. Nem tudom eldönteni, hogy Crossan direkt alkotta-e ilyenné a főhősét, de nekem konkrétan a tipikus, sztereotíp szeretőt testesítette meg, aki folyamatosan csak az önigazolást keresi, és teljesen mindegy neki, hogy közben mennyire rossz színben tűnik fel, csak hajtja folyamatosan a saját igazát. Egy szeretői viszony mindig kétoldalú, nyílván megvannak a miértek. Én itt azt éreztem, hogy Connor egyszerűen egy testi kapcsolatra vágyott minden egyéb kötöttség nélkül, míg Ana az egész addigi életéből keresett kibúvót, már-már erőszakos módon. Sosem kedveltem azokat az embereket, akik mások szapulásától érzik többnek, jobbnak magukat, így ez igencsak rontotta nálam az összképet, hiszen Ana nem csupán a másik nőt, de a férjét is folyamatosan degradálta, aki ennek ellenére mindvégig próbálta helyrehozni a dolgokat. Hozzáteszem, nem voltam ilyen kapcsolatban, nem tudom reálisan megítélni, hogy mikor mi lett volna a helyes lépés, s azt hiszem nem is kell. Sajnos a végére bennem nem az csapódott le, hogy mennyire nehéz neki a gyász, hanem inkább az, hogy nem kapta meg azt az önigazolást, hogy a férfi elhagyja érte a feleségét, amire pedig mindennél jobban vágyott. Ahogy betolakodott az özvegy és a legjobb barát életébe, egyszerre volt dühítő és szánnivaló. Ezzel is csak azt bizonyította, hogy mindenképpen megerősítést akart arról, hogy valamilyen formában nyomott hagyott a férfi életén, ami kétélű fegyver: ha életében nem érezte azt, hogy fontos része volt (nem volt az), akkor a halála után mitől várta a bizonyosságot?Persze, értem: szerelem. De én nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez tényleg az volt...Talán inkább egy lelkileg sérült nő kísérlete arra, hogy ideiglenesen boldognak érezze magát? Lehet boldog egyáltalán valaki, aki saját magát nem szereti?

Crossan jól ír, fontos húrokat pendített meg, de összességében nekem sajnos ez egy nagyon általánosító kép volt egy szeretői viszonyról, amin nem igazán változtatott az, hogy a férfi időközben meghalt.  Ismétlem önmagam: kétpólusú történetként sokkal jobb lehetett volna, szívesen olvastam volna a másik oldal nézőpontját, vagy akár a megcsaltakét is, az vitt volna bele egy kis friss színt. Nő létemre sokkal jobban tudtam azonosulni Connorral és Paullal, nem tudom ez mit mond el rólam?! XD Egy szó mint száz: nagyon akartam szeretni, de nem teljesen sikerült. Ritkán szokott nálam ilyen előfordulni, de most tényleg annyira ellenszenves volt a főszereplő, hogy nem tudok tőle elvonatkoztatni. Nyílván nem a könyv hibája, hogy nem találtuk meg a közös hangot, úgyhogy ez senkit ne tartson vissza attól, hogy kézbe vegye! 

A gyönyörű borító mindenképpen külön dícséretet érdemel, a szöveg vers formájú tördelése pedig remek ötlet volt, igazán különlegessé teszi az olvasást.  

Hálás köszönetem a General Press Kiadónak, hogy elolvashattam! <3