Évek óta gyűjtögettem a Tükörjáró- sorozat részeit, nemrég megjelent a befejezés is. Szerettem volna egyben tudni a polcon, hiszen akkora népszerűségnek örvend, gondoltam jó lesz folyamatosan olvasni, ha elkap a gépszíj. :)

Mindenképpen a téli szezonra tartogattam, az első rész címéből kiindulva olyan igazi, havas napokon való bekuckózós olvasmánynak gondoltam, és ez be is jött. A borítókat imádom, mindegyik csodaszép és beszédes, nem mellesleg, ha nagyon sekélyes akarok lenni, szuperül mutatnak egymás mellett. XD Összességében nem bánom, hogy elolvastam, de sajnos nekem nem lett kedvencem, visszásak az érzéseim. Ennyire azonban nem akarok előreszaladni, menjünk végig kicsit a köteteken.

A tél jegyesei

Abszolút megértem, hogy miért szeretik olyan sokan. Dabos egy nagyon kreatív, izgalmas, egészen új megközelítéssel nyúlt az ifjúsági fantasy műfajához, olyan világot alkotott, amihez foghatóval én személy szerint még nem találkoztam. A szilánkokra szakadt világ, az azokat vezető Családfők és a hozzájuk tartozó, különféle mágikus tulajdonságokkal felruházott nép tökéletes alapsztori, a lehetőségek határa a csillagos ég. 

Fülszöveg

Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül. Békés hétköznapjainak a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt? Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt...

Már az első fejezetek után arra gondoltam, hogy ez egy szuper kis fejlődéstörténet lesz, hiszen a főhősünk egy visszahúzódó, csendes személyiség, aki még az öltözködésével is elbújtatja magát a világ elől. Óriási sála, és szemüvege mögül szemlélődik, minden öröme imádott munkájában, a múzeum vezetésében van. Rajong a történelemért, s a tárgyakban való olvasás képességével könnyedén fel is térképezi azt. Kicsit esetlen, sete-suta fiatal lány, ami elromolhat, az nála el is romlik. (Mintha csak magamat láttam volna. XD) Népes családjában a vele pont ellentétes, karakán, már-már erőszakosan elnyomó édesanyja a főnök, aki olyan határozottsággal vezeti a famíliát, mint egy katonatiszt. Valahol talán ez is magyarázat a lány személyiségére: nem nagyon volt rákényszerülve,hogy döntéseket hozzon, hiszen ha kellett, ha nem, azokat meghozták helyette. Most is ez történik, ám feljebbről, a Matrónáktól jön az utasítás: férjhez kell mennie; nincs apelláta, nincs visszakozás, tekintve, hogy korábban már utasított el kérőket. A helyzetet tovább rontja a vőlegény érkezése, akit leginkább a lány rémálmaként lehetne jellemezni: óriási, robosztus termetű, ijesztő, goromba modorú, s minden porcikájáról lerí, hogy legalább annyira nem vágyik erre a frigyre, mint Ophélie. Egy pillanatra sem próbál jobb képet mutatni magáról, s ezzel mind a lányban, mind a családjában elülteti a gyanakvás magját: miért választott ilyen messziről menyasszonyt, ha ennyire ellenséges? A kérdés megválaszolatlan marad egy jó darabig, de ez nem szab gátat az utazásnak, elindulnak a Sarkra Ophélie nénikéjének társaságában. Megérkezésük után a kilátások tovább romlanak, kiderül, hogy Thorn igazi közellenség, pár ember kivételével szívesen látnák holtan. Ez a helyzet óriási veszélyeket rejt magában, így a lánynak megfelelő búvóhelyet és álcát  kell találni: Berenilde, Thorn nagynénje veszi a szárnyai alá, mint cselédjét. A későbbiekben azonban még ez is kevésnek bizonyul, így addigi szerepe mellé még férfibőrbe is bújik. Szép lassan bontakoznak ki a szálak, és  a családok közti ellentétek, megismerjük Thorne személyiségének és közutálatának miértjeit is. A Sarkon olyan mértékű hatalmi harcok zajlanak, amiből senki nem vonhatja ki magát, és könnyen ráfarag, aki nem jár legalább egy lépéssel a többiek előtt. Ophélinek ez roppant ingoványos terep, hiszen korábban a széltől is óvták, most pedig a csatározások kellős közepébe csöppent. A rejtőzködés remekül megy neki, egész addigi életében ezt csinálta, ám most egészen új kihívásokkal szembesül, ahol végre a sarkára kell állnia, ha életben akar maradni. Vőlegényével kapcsolatos ellenérzései nem csillapodnak, ám Berenildet nagyon megkedveli, és más barátokra is talál, igaz egészen kalandos körülmények között. :) Indításnak utólag azt mondom, szuper volt ez a rész. Olvasás közben sokszor gondoltam azt, hogy valami nekem hiányzik, nem sikerült teljesen elmerülnöm benne. A karakterek jók, a világ tetszik, az események is érdekesek, talán kicsit lassúak. Első kötetnél nem szoktam ezen nagyon fennakadni, hiszen az alapozásnak is meg kell lennie, még bármi lehet belőle. Várakozva kezdtem neki a folytatásnak, ugorjunk is át arra. :)

Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban 

Wow, wow és harmadszor is wow! Ez a rész úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nem tudtam letenni, teljesen magával ragadott a történet és a szereplők életének alakulása. Azt éreztem, hogy igen! Erre érdemes volt várni az első után, végre megérkeztünk. No, de nézzük a Fülszöveget!

A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derül fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, mint hogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényér, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

Toronymagasan a sorozat legerősebb, legjobb része volt ez számomra, utólag is azt mondom, ez tetszett a legjobban! Ophélie, nénikéje és Berenilde a nőcsábász nagykövet, Archibald (egyik legnagyobb kedvencem) birodalmába, a Holdvilágba költöznek. Végre sikerül nekik Faruk nagyúr, a családfő közelébe jutniuk, ám ez nagy kihívásnak bizonyul, és számos veszélyt rejt magában. Az állandó, éber készenlét jó kiképzőnek bizonyul, főhősünk egyre határozottabbá, magabiztosabbá válik, ám azt be kell látnia, hogy vőlegénye segítsége nélkül továbbra sem tud egyedül boldogulni. Kapcsolatuk nagy változásokon megy keresztül, mindketten megismerik a másik olyan oldalát, amit nem is feltételeztek róla. A rejtélyes eltűnések utáni nyomozásban új szövetségek köttetnek, sötét összefüggések kerülnek napvilágra, és bebizonyosodik, hogy a Sarkon valóban semmi nem az, aminek látszik.  Az udvari intrikák, és a Faruk támasztotta kihívások tengerén sodródva Ophélie állandóan kalamajkába keveredik, ám végre az is kiderül, hogy igenis bőven van benne tűz, ha rákényszerül, bármire képessé válik. A szereplők személyes sorsának alakulása ajtót nyit egy nagyobb kérdéskörre is: hogyan és miért szakadt Szilánkokra a világ, honnan jöttek a családfők, miért olyan hézagos a memóriájuk és a legfontosabb: ki Isten és mi köze van ehhez az egészhez? Jajj de nagyon jó volt! A családokon belüli trükközések, a világ alakulásának emlékei, kiegészülve a szereplők jellemeinek fejlődésével olyan csodás elegyet alkotnak, ami tényleg lenyűgöző. Egy bánatom van: sajnos nem ezen a vonalon mentünk tovább. :(

Bábel emlékezete

Óriási elvárásokkal kezdtem el olvasni, tekintve, hogy mennyire tetszett az előző rész. Ráadásul annak a befejezése is olyan "sokkolóan" hatott rám, hogy azonnal tudni akartam, mi lesz még itt. :) Sajnos a kötet felénél már tudtam: ez bizony nagyon nem az, amire számítottam.

Fülszöveg

Két év és három hónap telt el azóta, hogy Ophélie akarata ellenére visszatért Animára. Kényszerű magányában gondolkodni volt ideje elég, és szeretne végre utánajárni mindannak, amit Faruk Könyvéből kiolvasott és Istentől megtudott. Némi segítséggel eljut Bábelre, és hamis személyazonossággal igyekszik megtalálni a helyét. A beilleszkedés egyfelől nem nehéz, ugyanis a szilánkcsoport lakossága származását tekintve igen vegyes, a legmodernebb technikai vívmányokkal azonban meggyűlik az animista baja. Nyomozását leginkább az segíti, hogy felveteti magát a helyi virtuózneveldébe, ahol persze újabb ellenfelei és irigyei is akadnak. De vajon az olvasótehetsége elég lesz-e ahhoz, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz, és Thorn nyomára bukkanjon?

Miután Ophélie barátai segítségével megszökik Animáról, Bábelbe megy azt remélve, hogy megtalálja a férjét. Már az első nap barátra lel Ambrosius személyében, aki mindenben segíti, és szállást ad neki. A technikailag roppant modern Bábel sok mindenben bosszantóan elmaradottnak bizonyul: megszabják az öltözködést, kirekesztik a "másokat", és szinte teljes közönyösséget mutatnak a szegényekkel szemben, akik pont a technika fejlődése miatt szorultak a társadalom peremére. Egyértelműen minden jel arra utal, hogy a Világ és a családfők történetének titka itt van elrejtve, ám a közelükbe egyetlen úton lehet férni: be kell kerülni a virtuózok közé. Ennek az akadálynak a megugrása után Ophélie be is kerül az iskolába, viszont első ránézésre nagyjából semmi esélye sincs arra, hogy ő legyen a kiválasztott, aki végül belépést nyer a Secretáriumba, minden titkok őrzőjébe. Dolgát társai is megnehezítik, akik ellenfelet látva benne ott gáncsolják el és alázzák meg, ahol csak tudják. Őt azonban kemény fából faragták, nem hagyja magát megtörni, határozottan menetel a céljai felé. Ennél többet nem is írok, mert spoiler lenne, nem szeretném senki olvasási élményét elrontani. Ophélie jelleme kétségkívül óriási magasságokba emelkedik, bebizonyítja, hogy nem csupán okos és tehetséges, hanem kitartó és roppant céltudatos is. Mindezek ellenére nagyon nem szerettem ezt a kötetet, sokszor túlságosan száraznak, tudományosnak és unalmasnak éreztem. Fontos új szereplőkkel gazdagodott a történet, ám ez sem tudta tompítani bennem azt, hogy akkora fordulatot vettünk, ami nekem pont azt vette el, amit a leginkább szerettem benne. Nagyon keveset kaptam olyan szereplőkből, akiknek a sorsa nagyon érdekelt volna, és túl sokat a tudományos kitérőkből, amit személy szerint én abszolút nélkülözni tudtam volna. Hiába derült ki egyre több dolog Isten kilétéről, az ahhoz vezető kanyargós, néha túlontúl bonyolult utak során egyre inkább azt éreztem, hogy kezdünk olyan irányba menni, amerre én annyira nem szeretnék. XD A végkifejlet enyhített a véleményemen egy hangyányit, de sajnos ismét arra tendáltam, hogy ez annyira nem tetszett most. Ezek tükrében igencsak szkeptikusan vettem kézbe a befejezést, bár nagyon bíztam benne, hogy valamilyen óriási kanyarral visszatérünk a második rész világához.

Visszaverődések viharában

Hol is kezdjem?! Nem tértünk vissza a korábbi hangulathoz, sőt! Az előző kötet tudományossága még tovább fokozódott, és egy ponton már azt éreztem, hogy ezt már nem is tudom, és nem is akarom követni. :(

Fülszöveg

A népszerű fantasyregény- sorozat befejező részében Ophélie, Thorn és segítőik kétségbeesetten próbálják megvédeni világukat a pusztulástól. A szilánkok aprózódása ugyanis már nemcsak Bábelt, hanem a Sarkot és Animát is érinti. Ahhoz pedig, hogy megakadályozzák a végső összeomlást, meg kell találniuk a Másikat. A szilánkokon átívelő hajszában visszaverődések, múlt, jelen és jövő összejátszásai segítik őket a rejtvény megoldásában. Bár történetünk a képzelet világában játszódik, a könyvsorozat által felvetett problémák az összes létező világban és minden időben megoldásra várnak. A másság elfogadása, az egyéni felelősségvállalás és az általános nyitottság a változásra olyan szuperképességek, amelyek minden közösséget jobbá tesznek. 

Egyik oldalról nagyon fontos, jól összeszedett témák jelentek meg benne. Ahogy a fülszöveg is ígérte, több olyan társadalmi probléma, előítélet és sztereotípia került górcső alá, amik a való világban is megoldásra várnak. Ez nagyon szép, és nagyon jó, de ennyire töményen bezsúfolva a végére nekem eléggé mesterkélten hatott. Mivel már korábban is vetültek fel a történetben hasonló problémák, talán a kicsit szellősebb elosztás, hosszasabb felvezetések és megoldások jobban hatottak volna. (Nekem!) A mondanivaló fontossága egyértelmű, de valahogy nem akart belepasszolni ez a sok minden a kirakósba. Legnagyobb bánatomra maradt az előző rész száraz tárgyilagossága, sem a szereplőkben, sem az eseményekben nem leltem örömöm. A sorozat lezárásra várt, és meg is kapta azt egy olyan tömény, túlmisztifikált formában, aminek kb. a fele is bőven elég lett volna. Oké, legyen megmagyarázva hogy mi-miért alakult így, de ennyire bő lére eresztve.... miközben annyi minden csupán felületesen, egy-két mondatban el lett intézve. Engem ez azért zavart nagyon, mert akárhogy is nézem, az első két rész totálisan más alapokra lett felhúzva, pl. a családfők, kiváltképpen Faruk személye, aki végig egy nagyon izgalmas szál volt nekem, s gyakorlatilag két mondattal lett elvarrva. Berenilde és Victoire miatt kifejezetten mérges vagyok, mert az ő esetükben olyan magas labda lett feldobva, ami méltatlanul el lett tussolva, és oly módon lett megoldva, amit inkább nem is kommentálnék. De ugyanezt elmondhatnám Archibaldról, Rókáról és Gaelleről, akik ugyan óriási dolgokat vittek véghez, mégis csupán nyúlfarknyi figyelmet kaptak, sitty-sutty tovább is léptünk.

Ophélie viszontagságai borzasztóan hosszúra lettek nyújtva, ami önmagában lehet nem lett volna baj, ha ki is van töltve, de sajnos nem volt. Egy csomó felesleges kört futottunk, ami nekem csak az oldalak számát növelte, de a végkifejlethez szinte semmit nem tett hozzá. Isten és a Másik kilétének felfedése volt a másik nagy fejcsóválásom, no nem azért, ami a megoldás lett. Sokkal inkább azért, mert ezért a kimenetelért kár volt ennyire túlbonyolítani. Egy izgalmasabb, hosszabb kifutású, kevésbé "látványos" felvezetéssel nagyobbat szólt volna. Gyakorlatilag pillanatok alatt derült ki a tény: Ja, amúgy ő Isten. Oké! Legalább már ezt is tudjuk. Nagyon gonosz vagyok tudom, de tényleg annyira másra számítottam. Nem is releváns a véleményem, hiszen mindenkinek más az ízlése, másként hatnak ránk a történetek. Nem tudok azonban attól az érzéstől szabadulni, hogy a kevesebb több lett volna. Mintha a kezdetek után valami annyira óriási finálét szeretett volna az írónő, hogy útközben elfelejtette, hogy honnan is indult, és hova akart eljutni. A függő véggel soha nincsen bajom, olyankor én mindig tovább gondolom az egészet, és a lelki nyugalmamnak megfelelően teszek pontot a dolgok végére. :) Azt viszont hozzá kell tennem, hogy Thorn és Ophélie kapcsolata szintén méltatlanul rövid kifutást kapott itt a finishben, ami miatt nagyon szomorú vagyok. Az első két kötet fantasztikus világát tényleg nagyon szerettem, igyekszem azt az érzést megőrizni, amit azoknak az olvasása közben éltem át. Sajnálom, hogy ennyire tudományos-furmányos lezárást kapott végül a sorozat, nekem ez így, ebben a formában nagyon tömény és kevésbé érdekes volt. Tetszettek a keserédes szerelmi szálak, a barátságok és a szövetségek alakulásai, a karakterek, ám a végére ezek szinte teljesen elvesztek az események sodrában.

Christelle Dabos minden kétséget kizáróan remek író, a magyar fordítás pedig zseniális, nem véletlenül díjnyertes. Tényleg nem bánom, hogy elolvastam, ám félúton engem elveszített, nem lett kedvenc. Ettől függetlenül megértem a rajongást is, mert van potenciál benne, nem is akármekkora, főleg a kezdetekben. Nem vagyunk egyformák, kinek a pap, kinek a paplan. :) Egy szó mint száz: Isten veled Ophélie! Titkon azért bízom benne, hogy még találkozunk...

A bejegyzés a Prológus, "A következő részből kiderül" - projektjének a része. :)

Nagyon köszönöm a Kolibri Kiadónak, hogy elolvashattam! <3

A könyveket itt találod