Az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmánya díjat nálam ez a könyv érdemelte ki.
Yoko Tawada tokiói születésű írónő, aki az egyetem elvégzése után Németországba költözött, jelenleg is ott él. Japánul és németül egyaránt jelentek meg könyvei, amiket számos elismeréssel jutalmaztak. Az Egy jegesmedve emlékiratai című művét a berlini állatkert egykori sztár macija, Knut ihlette, aki biztosan sokaknak ismerős. A kis bocsot anyja eltaszította magától, haláláig egy Thomas Dörflein nevű férfi gondozta. Tawada saját bevallása szerint is nagy rajongója az állatmeséknek, így született meg tollából ez a kissé groteszk, csodálatos történet, ami a címmel ellentétben nem egy, hanem három medve szemszögén át mutatja meg a 20. század második felének változásait.
Nagyanya, anya, fiú. Három generáció, három életfelfogás, három teljesen különböző sors. Ami közös bennük, hogy egyfajta családi átokként mindhármuk emberek között nevelkedik, nem a természetes élőhelyükön, hanem gondozóik által terelgetve szocializálódnak. Azzal mindenki tisztában van, hogy ez a való életben is teljesen felborítja az állatok ösztönös viselkedését, hiszen akarva/akaratlanul azt a mintát fogják majd követni, amit maguk körül tapasztalnak, látnak. A mai napig erre épülnek az állati szereplős cirkuszi produkciók, és minden egyéb látványosság, ahol tőlük távol álló dolgokra tanítják be (gyakran elképesztően durva módszerekkel) az állatokat. Haladjunk akkor szépen sorban, lássuk melyik maci, milyen tanulságokat vont le élete során.
Első körben a nagymama medve veti papírra gondolatait, amivel óriási sikert arat, ám idáig hosszú, kínkeserves út vezet. Párhuzamosan ismerjük meg jelenlegi életét és múltját, vele együtt boncolgatjuk az utat, amíg cirkuszi művészből íróvá vált. Viselkedése, és létezése annyira emberi, sokszor nem is igazán lehet eldönteni, hogy melyik is ő a kettő közül. Egy sérült lelkű, magányos jegesmedve, vagy egy elszigetelődött, kirekesztettként élő ember? Leghatározotabb gyermekkori emléke egy Iván nevű férfi, aki felnevelte. Kedves, szeretetteljes birkózások, finom falatok, ám közben kőkemény idomítás bukkan fel a lapokon, lépésről lépésre megismerjük a különböző produkciók létrehozásának mechanizmusát. Számomra nagyon szívszorító volt olvasni, ahogy a hóbortos, játékos kis bocsból, egy szoknyába öltöztetett, tricikliző kabaré lett.
"Haszontalanná váltam a cirkusz számára. Normális esetben lelőttek volna, de szerencsére alkalmaztak irodistaként."
Későbbi élete teljesen az írás köré épült, bár a kezdeti napló jelleg külső hatásokra már-már kényszerré vált. A kiadó becsapja, fogalma sincsa arról, hogy papírra vetett gondolatai megjelennek nyomtatásban, ráadásul az emberek rajonganak értük. Megmentőjének szerepében tetszelegve egy csoport Berlinbe költözteti, ám itt is csak kihasználják, csupán az írásait akarják. Ez a rész, nekem az egyik legmegindítóbb volt a kötetben. Innét már tényleg eszembe sem jutott, hogy akiről olvasok, az nem ember, mert az érzései, és ahogy szavakba öntötte őket, abszolút elfeledteték ezt velem. Magány. Talán ez a szó foglalja leginkább össze a nagymama életét Németországban. Tawada annyira élethűen ír az egyedüllétről, a kilátástalanságról, és arról, milyen érzés is lehet az, amikor valaki teljesen kilóg a környezetéből. A zugevésbe torkolló önsajnálat, a gondolatok, hogy ha olyanná válsz, mint a többiek, akkor befogadnak, mind azt bizonyítják, hogy bizony rengeteg ember van ma is a világon, aki jegesmedvének érzi magát társai között. Az események hátterében jól kirajzolódik a kor jellegzetessége, a jobb élet utáni vágyakozás, amikor világszerte emberek milliói disszidáltak más országokba, más kontinensekre az álmaikat kergetve. Nagymama medvénk is így tesz, Kanadában emigrál, ahol családot alapít, s végül Németországban telepszik le.
Következő szereplőnk Tosca, a szintén cirkuszi jegesmedve, aki eredetileg balerinának készült. Őt egy darabig anyja nevelte, ám amikor a siker reményében elindult világgá, útjaik szétváltak. Ebben a részben már nem medve a narrátor, hanem az idomár, bár kettejükben annyira sok a közös, hogy tulajdonképpen nem is tudnám eldönteni, hol kezdődtek az egyik, és hol a másik gondolatai. Igazi lelkitársak, minden titkukat megosztják egymással, míg végül olyan bizalom alakul ki köztük, ami egy világhírű produkcióhoz vezet. Tawada ebben a részben megmutatja a szocializmus korszakát, a munkáspártok működését, és azt, hogy nőként milyen nehéz volt érvényesülni a világban. Barbara, a mesélőnk beavat bennünket régóta nem működö házasságába, s abba, milyen érzés a leghőbb vágyainkat elfolytva élni.
"A cirkusz értelme abban áll, hogy megmutassa a szocializmus felsőbbrendűségét. (...) tökéletesen elegendő, ha olyan különböző élőlények, mint az ember és a medve, képesek közösen megbirkózni a hétköznapokkal, anélkül, hogy megölnék egymást."
Hosszú-hosszú évekig lépnek fel világszerte, sikert sikerre halmoznak, ám eljön az idő, hogy kiöregszenek a cirkusz világából. Tosca a berlini állatkertbe kerül, ahol megszüli Knutot, ám azonnal el is taszítja magától, minden idejét az írásnak akarja szentelni. Ezen a ponton már végképp összefolyt bennem az ember és az állat, visszamenőleg is sok dolog más értelmet nyert.
El is érkeztünk utolsó szereplőnkhöz, Knuthoz, aki születésétől fogva két emberhez tartozott, ők nevelték. (A valódi Knut szülőanyja is a Tosca nevet viselte.) Lebilincselő volt olvasni, hogy vajon miket is gondolna egy kis bocs, hogyan fedezné fel önmagát és a világban elfoglalt helyét egy mesterséges környezetben. Bevallom, ez volt a kedvenc részem, mintha egy embergyerek kis agyába pillantottam volna bele. Szívmelengető volt olvasni, ahogy napról napra tágult a kis tudata, egyre többet értett meg a környezetéből. Sajnos azonban a leválást ő sem úszhatta meg, felnőtté kellett válnia. Ahogy ezt megélte, tényleg mintha egy ember felcseperedését követtük volna nyomon. Örülök, hogy ez maradt a végére, mert csodálatosan megkoronázza az egész történetet. Roppant fontos gondolatok kötődésről, családról, nevelésről, és az állatok védelmének fontosságáról is.
A könyv három részre bontása egy fontos folyamat része volt számomra. Az elején még mindenki értette a medvét, bárkivel tudott kommunikálni. A második részben ez már egyetlen emberre szűkült, míg végül Knut már kizárólag más állatokkal tudott beszélgetni. Annyira szép, és egyben elkeserítő metaforája ez a emberek eltávolodásának a természettől. Miért kell az állatvilágot emberi uralom alá hajtani? Miért formáltunk jogot arra, hogy mi legyünk a felsőbbrendűek? Miért zártuk őket állatkertekbe, hogy aztán pénzért mutogassuk őket? A nagymamám szokta mondogatni mindig, hogy az ember az egyik leggyámoltalanabb lény a Földön. Az állatok többsége születése után pár órával már fut, eszik, iszik, önállóan létezik. Ezzel szemben az ember hosszú évekig gondozásra szorul, egyedül életképtelen. Mégis mi lettünk az uralkodó faj, minden mást magunk mögé utasítottunk. Meddig tarthat az uralmunk? Lehet már hanyatlóban van, hiszen nem vettük figyelembe azt, hogy miközben egyre feljebb törtünk, magunk mögött iszonyatos pusztítást hagytunk, és hagyunk a mai napig is.
Azt gondolom, Tawada sem véletlenül választott jegesmedvéket címszereplőknek, hiszen veszélyeztetett faj. A legújabb kutatások szerint ötven éven belül eltűnhet a kétharmaduk a globális felmelegedés miatt. Ez roppant elszomorító, és elgondolkodtató. A könyv szemszögéből nézve (nyílván fikció) nem különböznek olyan sokban tőlünk: megszületnek, próbálnak életben maradni, míg végül meghalnak. Közben éreznek-e? Gondolkodnak-e? Ki tudja ezt megmondani? Én biztosan nem, sajnos soha nem beszélgettem még jegesmedvével, pedig nagyon szeretnék. :)
Igazán érdekes olvasmány volt, rengeteg részt jelöltem meg, amiket azóta is előveszek és elolvasgatok. Az értelmezések lehetősége végtelen, de számomra ez a könyv sokkal inkább volt emberi, mint állati. Az elmúlt évtizedek felgyorsult eseményei, a technikai vívmányok, a társadalmi átalakulások egyre több embert tesznek hasonlóvá egy magányos jegesmedvéhez. Az élettér egyre kisebb, egyre kevesebben hallják a hangunk, egyre jobban eltávolodunk egymástól. Ne hagyjuk, hogy így legyen!