A könyv, amiben tökéletesen elegyedik a szomorú valóság a csodálatos mesékkel.

Amikor először olvasok egy írótól, mindig utánajárok picit az önéletrajzának, munkásságának, valahogy így könnyebben megy az azonosulás a történetekkel. Guzel Jahina tatár származású, orosz írónő, orvos és mérnök szülőkkel. A családban kizárólag tatár nyelven beszéltek, az óvodában kezdte csupán elsajátítani az oroszt. Pedagógia tanulmányokat folytatott, majd a Moszkvai Állami Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát forgatókönyvíró szakon. Kezdetben újságíróként, illetve a reklámszakmában dolgozott, ám a háttérben már elkezdte írni első könyvét. 2015- ben jelent meg a Zulejka kinyitja a szemét, ami a tatár nagymamájától hallott történetet dolgozza fel. A kötet elsöprő sikert aratott, 31 nyelvre fordították le, és több díjat is bezsebelt. A Volga gyermekeit szintén több díjjal jutalmazták, és azt kell mondjam, maximálisan megérdemelten. 

Élénken él bennem egy mondat, amit édesanyám mondogatott gyerekkorunkban, amikor kicsit csintalanabbak voltunk: "Következő életemben inkább fűzfa leszek a Volga partján." :) A részletekbe inkább nem mennék bele, az maradjon a családi archívum titka. :D Most azonban, mialatt ezt a történetet olvastam, számtalanszor eszembe jutott, és elmerengtem rajta, mert a főszereplő tökéletesen megtestesítette számomra ezt az egyetlen szófordulatot. 

Jakob Bach magányosan éldegélő tanító egy világ végi faluban, Gnadentalban, a Volga partján. Nincsenek barátai, nincsen családja, egyetlen szórakozása az olvasás, és a környezete hangjaiban való elmerülés. Nincsenek álmai, nincsenek vágyai, fásultan él egyik napról a másikra, a tanítás is csupán egy kipipálandó feladat a listáján, amit unottan végez. 

"(...) a hangja halk volt, a teste satnya, egész külseje annyira jellegtelen, hogy egyszerűen semmit nem lehetett róla mondani. Mint egyébként az egész életéről sem."

Kerüli az embereket, minden kommunikációját az iskolára, és annak ügyeire korlátozza, semmiféle társas kapcsolata nincsen és nem is törekszik rá. Egyetlen dolog érdekli igazán: a környező világ felfedezése, megfigyelése. Hosszú órákat tölt sétával, ahol a legapróbb részleteket is megjegyezi, elraktározza az agyában. Különösen vonzódik a viharokhoz, s míg mások menedéket keresnek előle, ő csuromvizesen, szinte extázisban álldogál a szakadó esőben, tomboló szélben, dörgés és villámlás közepette. Furcsa madár ez a Jakob. Az elején kicsit meg is ijedtem, hogy ebből az unalmas fráterből hogyan lett egy egész történet? Kettőt tippelhettek! :) Na jó, elárulom: jött egy lány! :) Azaz hogy nem is jött, inkább furcsa módon magához vonzotta Bachot. 

Egy nap, furcsa látogató érkezik a tanítóhoz titokzatos levéllel, amiben meghívják egy találkozóra. Hosszas vívódás után elindul a megbeszélt helyre, ami azonban csak az utazás kezdetének bizonyul, hiszen egy apró csónakban átviszik a Volga túlsó partjára. Igazi erdőbéli tanyára érkezik, ahol a gazda azt szeretné, hogy tanítsa egyetlen lányát, remélve, hogy akkor könnyebben kiházasítja.

"Tanítsd meg a lányomat szépen és értelmesen beszélni! De ha beszélni nem is, legalább érteni! Még jobb is, ha a feleség hallgat. Ha csak kapiskál is valamicskét, már elég."

Kedves gondolat ez egy apától ugye? Bach nagyon fel is háborodik, és első körben sértetten elrohan, nem akarja elvállani a feladatot. Az erdő azonban foglyul ejti, szó szerint nem ereszti addig, míg jobb belátásra nem tér. Itt hadd említsem meg, hogy a gazda és a lány családneve Grimm. Igen, helyes az asszociáció, nekem is azonnal a meseíró fivérek jutottak eszembe, s azt hiszem az írónő sem véletlenül választotta. No de vissza a történethez! A tanító elvállalja a feladatot, ám az első tanítási napon újabb furcsasággal szembesül: nem láthatja a lányt, csupán egy paraván mögül hallhatja a hangját, és a biztonság kedvéért gardedám is felügyeli őket. Vicces apuka ez a Grimm. :) Mit lehet tenni? Ebben a formában zajlik az oktatás, s a kiskapuk is szépen sorjában megnyílnak, bár szemtől szembe még nagyon sokáig nem állnak egymással. Ahogy az várható, Bach látatlanban is szerelemre lobban Clara iránt, saját adottságai miatt azonban a viszonzást még legmerészebb álmaiban sem reméli. Hosszú hónapok telnek el ebben a miliőben, azonban egyik pillanatról a másikra Grimm Németországba akarja telepíteni a családját, így a tanításnak vége szakad. Legalábbis ezt hitte Bach. Clara azonban másként dönt, és az indulás estéjén egyszer csak felbukkan a küszöbön üldögélve.

Végre! Végre! Végre! Megtörtént a nagy találkozás! :) Ettől kezdve indult be számomra igazán a történet, hiszen ezután annyi minden történt velük, hogy alig tudtam letenni a könyvet. Nem volt nagy lángú, lobogó szerelem, legalábbis Clara részéről nehéz volt eldönteni, hogy valóban ezt akarta-e, vagy inkább valami más helyett látta jobb megoldásnak? Miután a falu kiveti őket, csendben letelepednek az erdei tanyán, kemény kétkezi munkával próbálnak boldogulni. A nő egyetlen vágya egy gyermek, sajnos azonban az áldás nem akar megérkezni, egészen egy borzalmas napig. Ebbe nem is mennék bele jobban, nem szeretnék spoilerezni, lényeg, hogy a gyermek megszületik. Mire idáig jutunk a történetben, kitör a polgárháború, a borzalmas valós események alattomosan bekúsznak a tanya határain belülre is. Jakob egyedül neveli a gyermeket, ami addigi élete legnagyobb kihívása, fogalma sincsen róla mit kell tenni egy csecsemővel. A helyzetet tovább rontja, hogy megnémult, nem beszél, pénz híján pedig ennivalót, tejet sem tud szerezni. Ekkor botlik bele Hofmannba, a falu új vezetőjébe, akivel egy véletlen folytán furcsa egyezségre jut. Írni kezd, feljegyzi a falubeliek életének apró jellegzetességeit, történelmüket, szokásaikat, hiedelmeiket, gyógymódaikat, és úgy általában mindent, ami a falusi léthez köthető. Amikor ezekből kifogy, meséket kezd el írni, amik évek múlva csodálatos módon elkezdenek életre kelni. Igen ám! Ennyi idő távlatából ki emlékszik már rá, hogy milyenek voltak azok a mesék? Volt köztük boldog, bőséget hozó, de akadt halálos kimenetelű, szörnyű végű is. A következmények beláthatatlanok, s egyben megakadályozhatatlanok...

A Volga gyermekei Oroszország történelmének durván 20 évét dolgozza fel nagyvonalakban, kezdve az 1919- es polgárháborúval és bezárva a Sztálin korszakkal. Rengeteg tragédia, éhezés, erőszak, és kilátástalanság sejlik elő a könyv lapjain, mindezt azonban kicsit kiegyensúlyozza a másik oldal mesebeli jellege. Ettől függetlenül helyenként nagyon nyomasztó, szomorú olvasmány, főleg azért, mert ezek az események tényleg megtörténtek. Főhősünk feljegyzései szépen visszaadják ezeket az időszakokat, beszédes címeket ad nekik, mint például "a kifosztott házak esztendeje", "a halott gyermekek esztendeje", "a nagy harc esztendeje". 

Remek olvasmány volt, akármelyik szemszögből nézem, mindenhogyan passzol. A történelmi háttér jól kidolgozott, de nem száraz, nem unalmas. Annyira szépen, egyenletesen van "beledolgozva" a történetbe, hogy tökéletes keretként szinte fel sem tűnik az embernek. hogy a valóság mikor kúszik át a mesébe. A szereplőket nehéz nem szeretni, nekem legalábbis belopták magukat a szívembe. Vérzett a szívem értük, hogy egy olyan korszakban kellett boldogulniuk, amikor az szinte lehetetlennek tűnt. Hogyan sikerülhetett mégis? Az emberek a szeretteikért bármire hajlandóak, és arra is képesek, amit maguk sem hittek volna. Hiába érezzük azt, hogy nem megy tovább, elég rágondolni valakire, aki az életnél is többet jelent nekünk, és máris felállunk, megyünk tovább. Erről szól az élet: legyen az meseszerű, vagy szomorú, mindennek vége van egyszer. Minden és mindenki elmúlik, s talán az egyik legfontosabb lecke létünk során, hogy megtanuljuk, hol van az a pont, ahol tudni kell elengedni, és hagyni, hadd vigye a víz...

A kötetet nagyon szépen köszönöm a Helikon Kiadónak!

A könyvet itt tudod megrendelni