Vannak történetek, amik egyszerűen az ember szívéig, lelkéig érnek. Ilyen volt nekem a Bíborszín. <3

Szívesen olvasok feminista felhangú regényeket, ebben a formában pedig most különösen megfogott, és még most, napokkal később sem ereszt, ott motoszkál a gondolataimban. Alice Walker nagysikerű elbeszélése olyan korba repített vissza, ahol a nők alárendeltek, a férfiak mindenhatók, a gyerekek pedig csupán pótolható mellékszereplők. Olvasás előtt valamiért azt hittem, hogy a rabszolgaság idején játszódik, de aztán kiderült, hogy jó száz évvel azután járunk. Ennek ellenére azonban még óriási szakadék van a fehérek és a feketék között, plusz a színesbőrűek maguk is komoly hierarchiát alakítottak ki. 

Főhősünk, Celie számos testvérével együtt nevelkedik egy szülői szeretet nélküli családban, ahol túl korán kell szembesülnie az élet sötét oldalával, a testi-lelki terrorral és kizsákmányolással. Saját terhei mellett anyjáét is magára kell vegye, aki azonban mindezek ellenére is csak ócsárolja, átkozza. Ez a rideg, érzelemmentes anya-lánya kapcsolat nagyon meghatározza Celie későbbi életét, önértékelésén és világnézetén abszolút érezhető, hogy nem volt igazi támasza, nem volt előtte példa, ami volt, az meg csak rosszat szült. Egyetlen dolgon azonban semmilyen trauma nem tudott változtatni: a lány őszinte, igazi, önfeláldozó szeretetén, amit a testvére, Nettie iránt érez. A kegyetlen sors elszakítja őket, mégsem adják fel soha a reményt, hogy újra találkoznak és együtt lehetnek. Celie magányában leveleket ír a Jóistenhez, nincs kivel mással megosztani érzéseit, gondolatait. A maga nemes egyszerűségében, a lényeget megragadva veti papírra élete történéseit, amik eleinte sokkolóak a velős rövidségük miatt. Semmi, de tényleg semmi jó nem történik vele, az első tíz oldalon már összetörik az olvasó szíve. A lány istenképe folyamatosan változik az eseményekkel, igazi érzelmi hullámvasút bontakozik ki, ami hol esdeklő, hol bizakodó, hol mérhetetlenül csalódott hangnemű. Annyi bizonyos, hogy az adott kor vallása egy bosszúálló, bűntető Isten képét sulykolja az emberekbe, főleg a nőkbe, ezzel fordítva maga javára a hasznot: mindenek felett engedelmeskedni az uraknak, jelen esetünkben a férjeknek.

"Egyszóval az Isten, akinek én ezidáig írtam, akihez imádkoztam, az egy férfi. És pont olyan mint az összes többi férfi, akikkel ezidáig találkoztam. Mihaszna, nemtörődöm, ocsmány."

Ebben a nézetben a férfiak rögtön Isten után következnek, szolgálni kell őket mindhalálig. Választás nincs, van helyette elrendezett házasság, amivel csupán mihamarabb megszabadulnak a leány gyermekektől. Az asszonyi lét nem áll másból, mint hogy a nő a férje minden céljának megfeleljen: vezesse a háztartást, nevelje a gyerekekt, igavonó állatként végezzen el minden háztáji munkát, miközben a jóember kényelmesen hintázgatva pipázik a teraszon. Természetesen a hálószobában is elvárt az engedelmesség, az odaadás, a kölcsönösség azonban fel sem merül. Celienek a gyermekkori traumák, és a férjével elszenvedett gépies aktusok nemkívánatossá teszik a nemi érintkezést, egyszerűen beletörődik, hogy a férfiaknak ez valami miatt szükséges. Meg sem fordul a fejében, hogy a szexuális együttlét neki is okozhatna örömöt, pusztán alárendeli magát a kötelességének. Számára a házasság nem más, mint egy újabb ketrec, ahol testét kizsákmányolják, lelkét pedig megnyomorítani igyekszenek.

"Csak nézd meg magad. Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy. Az istenbe, egy nagy nulla vagy."

Férjéről időközben kiderül, hogy nem minden érzelemtől mentes, ezeket azonban véletlenül sem felesége, hanem egy másik nő, Shug irányába mutatja ki. Furcsa módon ez azonban nem éket ver, hanem hidat nyit a két asszony között, igazi barátság, életre szóló szövetség bontakozik ki közöttük. Shug a totális ellentéte Celienek, igazi magabiztos, kemény nő, aki már gyermekkorában sem állt be a sorba. Önállóságát bármi áron megtartotta, soha nem hódolt be senkinek, kialakult képe van mind önmagáról, mind a világról. Hatására Celie elindul végre az önismeret útján, olyan kérdésekre kezdi el keresni és megtaláni a válaszokat, amik egész későbbi életére kihatnak. Milyen szép is ez a történeti szál: a nők felemelik, erősítik egymást. Hitet adnak, hogy ők is lehetnek függetlenek, nem csupán alárendeltek. Nem kell szégyellniük saját álmaikat, vágyaikat, sőt, az élet minden területén bátran kiállhatnak, és ki is kell állniuk ezek mellett. Ez a női öntudatra ébredés a regény minden egyes asszonyában végbemegy valamilyen formában, s nem utolsó sorban magában Celieben is, aki végre belátja, hogy az életet nem csupán túlélni lehet, hanem irányítani és élvezni is. Nagyon tetszett a történetben, ahogy a kezdeti határozott körvonalú férfi-női szerepek szép lassan elmosódnak, keverednek egymással. A kemény férfiak nőiesednek, lágyulnak, a gyenge, elnyomott nők erősödnek, férfiasodnak. Mindezt megkoronázza, hogy ennek kimondására Celie és korábban gyűlölt férje között kerül sor, akik végső soron öregségükre kalandos utakon, de barátokká váltak. A változás mindig lehetséges. A kérdés csupán az, akarjuk-e és van-e bátorságunk belevágni? Walker regénye időtálló, örökérvényű, mert bár modern korban élünk, ezek a problémák ma is mindennaposak, nem lehet szó nélkül elmenni mellettük. Csupán egy életünk van, a jelenben kell léteznünk, különben mindenről lemaradunk. Az emberi lét értelmét nem a túlvilágon, és az arra való alázatos felkészülésben kell keresni, hanem itt, és most! Abban a korban, amelyikben hőseink éltek, ennek a felismerésnek még nagyobb jelentősége volt, hiszen szinte lehetetlennek tűnt megvalósítani. 

"(...) ha eccer rájövünk hogy Isten szeret bennünket, attól fogva azzal próbálunk a kedvibe járni ami nekünk a legjobban teccik."

Nem számít ki, honnan jön! Nem számít, hogy milyen színű a bőre, a haja, vagy a szeme. Nem számít, hogy hetero, homo, vagy biszex beállítottságú. Nem számít, kogy katolikus, vagy református, vagy buddhista. Nem számít, hogy akar-e családot, vagy sem. Mindenkinek pontosan ugyanannyi joga van az élethez, mondjon bárki, bármit. Mert ez az igazi szabadság: úgy élni és létezni, ahogy nekünk jó, nem ahogyan mások szerint kellene! <3

"Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet hogy főzni se tudok, mongya egy hang mindenkinek, aki odahallgat. De itt vagyok."

Fantasztikus olvasmány volt, s bár sokszor torokszorító és szívfacsaró, mégis csodálatos az üzenete: SOHA NEM SZABAD FELADNI! A kötet végén a mű fordítójának, Karafiáth Orsolyának a gondolatait olvashatjuk, amik önmaagukban is csodálatosak, de így utószóként felteszik a koronát a történetre. <3

A könyv beszerezhető az Európa kiadó honlapján