Könyvek terén egyetlen fogadalmat tettem magamnak az idei évre: többet olvasok önismeret témában.
Csupán az elmúlt években kezdett el igazán foglalkoztatni ez a zsáner, s kezdetben volt pár mellényúlásom, amik nem igazán hozták meg a kedvem a további próbálkozáshoz. Legtöbbször olyan olvasmányokba szaladtam bele, amik számomra túlságosan általánosak voltak, nem volt szempont bennük az emberek egyedisége, sokkal inkább apelláltak elcsépelt frázisokra. Az utóbbi időben azonban csupa pozitív élményem volt e téren, Czecz Fruzsina könyve pedig már a borítójával és a címével – hogy stílusos legyek – megfőzött. :)
FÜLSZÖVEG: Miért idéz fel ennyi emléket egy-egy íz? Mit árul el a főzési stílusunk és a konyhánk rólunk és a családunkról? Mit együnk, hogy csökkentsük a depresszió esélyét? Létezik-e hatékony fogyókúra? Czecz Fruzsina tanácsadó szakpszichológus, gasztropszichológiával foglalkozó ételrajongó szerző tudományos eredményekkel, esetbemutatásokkal és számos érdekességgel illusztrálva mutatja be a gasztronómia és a mentális egészségünk közötti összefüggéseket. Megtudhatjuk, milyen üzenetet hordozhatnak az ételek, mit jeleznek a gyerekek, amikor nem hajlandók enni, vagy hogy miért kérdezik folyton a nagymamák, ízlik-e a főztjük. A szellemes és úttörő kötetből az is kiderül, milyen hozadéka lehet az ételintoleranciának, és miként válhat a konyha meditációs térré. A számos gyakorlat segítségével pedig a pszichológia és a gasztronómia iránt érdeklődők részesei lehetnek egy jóízű önismereti utazásnak is.
Imádok olvasni, imádok enni és imádok főzni. Gyorsan levontam a megfelelő konklúziót, mely szerint ez igazán az én könyvem lesz, és nem is kellett csalódnom. Bevallom előzőleg elképzelésem sem volt arról, mit takarhat a gasztropszichológia kifejezés, vagyis ha őszinte akarok lenni, leginkább az étkezési zavarokra asszociáltam, ha meghallottam. Az evés az egyik létfenntartó tevékenységünk, enélkül nem élhetünk, nem véletlen, hogy annyi betegség származik abból, ha helytelenül, egészségtelenül, vagy éppen végletekben gondolkodva tesszük. Már az anyaméhben megkezdődik az interakció, hiszen ma már tudományos vizsgálatok milliói bizonyítják azt a tényt, hogy egyáltalán nem mindegy milyen tápanyagok vagy akár káros anyagok jutnak be a köldökzsinóron keresztül. A megszületésünk után aztán ez még nagyobb szerepet kap, nem ismerek olyan szülőt, aki ne agyalt vagy agyalna éppen most is azon, hogy mit egyen a gyerek, jól eszik-e, eszik-e „rendesen” egyáltalán. A mit után a másik fontos kérdés a hogy? Erőltetnek bizonyos ételeket, vagy hagyják, hogy a gyerkőc maga döntse el melyik ételt kedveli, s melyiket nem? A szülők és a környezet milyen példát mutatnak? Együtt esznek az asztal körül, vagy csak sietve, gyorsan-gyorsan menet közben? Házikoszton cseperedünk, vagy éppen a boltban vásárolt kész ételeken? Egyáltalán vannak olyan hagyományok a családban, amikhez hozzátartozik a közös evés, és egy-egy fogás? Ezekkel a kérdésekkel csupán az étkezés és az ételek gyakorlati, kézzel fogható oldalára mutattam rá, most jön a java. :)
"[…] az asztalnál csak látszólag beszélünk az ételről. Valójában nem arra kérdeznek rá az édesanyák és nagymamák, hogy ízlik-e a főztjük. dicséretre és elismerésre vágynak, amit lehet, hogy a hétköznapok sodrásában nem kapnak meg."
Czecz Fruzsina (Forrás: Schumy Csaba)
Az, hogy milyen a viszonyunk az evéssel és bizonyos ételekkel, egyértelműen nem csak fizikai, hanem pszichés hatások következménye is. Elég csak arra gondolni, hogy mennyivel szeretőbb, védettebb családi hátteret sejtet, ahol szeretteinkkel együtt, beszélgetve tudunk falatozni kedvenc ételeinkből, mert a készítőik ismernek bennünket, a kedvünkben járnak, gondoskodnak rólunk. A „családi tűzhely” kifejezés igazán beszédes, s bár ahány ház, annyi szokás, mégis egyfajta összetartozást sugall. És akkor el is érkeztünk a ponthoz, ahol a gasztronómia és a pszichológia összekapcsolódik: rengeteg mindent árul el rólunk az, hogy milyen az evéshez való viszonyunk, illetve számos betegség vezethető vissza az étkezési szokásokra.
"Amikor egy-egy finomságot készítünk, sosem egyedül főzünk. Ott van velünk az előző generáció (vagy akár több is), fülünkben cseng a szüleink, nagyszüleink hangja. A tanácsok, megjegyzések, kritikák és dícséretek. Mintha ott ülnének a vállunkon, és figyelnék a munkát. Nemcsak ízek, hanem maga a konyhai munka is beindíthat egy olyan emlékfolyamatot, ami blokkolja, hogy elkészítsünk valamilyen ételt."
A könyv szerkesztése kiváló: egy csipetnyi történelem, egy jó nagy adag önismeret, két marék transzgenerációs boncolgatás, megspékelve a szociális hatások erjével. Minden nagyobb rész végén szuper kis feladatok vannak, melyeket érdemes megcsinálni, számomra nagyon izgalmasak voltak. Rájöttem például, hogy én magam is mennyi mindent hoztam magammal, s akarva-akaratlanul adok át most a saját gyerekeimnek. Bár anno a hozzátáplálást viszonylag könnyen megugrottuk, valamint most is jó és nagyjából mindenevőnek számítanak a porontyaim, azért én is elcsattintok pár bevésődött frázist, amit annak idején gyakrabban hallottam. :)
"Ha saját magunknak készítünk ételt, azzal azt is közvetítjük, hogy fontosak vagyunk. Gondoskodunk magunkról, nem csak abban az értelemben, hogy táplálékkal látjuk el a szervezetünket. A lelkünket is feltöltjük, ha megadjuk a módját az ételkészítésnek. (...) Még nagyobb élmény, ha másokat is meg tudunk kínálni. A főzés, tehát valaki más táplálása, bizalmi kapcsolatot hoz létre és közösséget épít. Aki főz, az biztosan fontos része a társaságnak, mint összetartó erő. Ő őrzi a tüzet – szó szerint és szimbolikusan egyaránt."
Kifejezetten élveztem a főzéssel kapcsolatos részt, főleg ezen az új nézőponton át. Szeretek főzni, de bevallom a rohanós napokon inkább érzem tehernek, mint egyfajta meditatív tevékenységnek. Amikor azonban van rá idő, imádok pepecselni, új ételeket kitalálni, kísérletezni. Kifejezetten kihívásként élem meg, amikor kb. a semmi nincs itthon- ból kell valami ehetőt varázsolni az asztalra. Persze hazudni sem akarok, mi is eszünk kész ételeket, de igyekszem gyakran saját készítésű ételekkel kifejezni a szeretteimnek, hogy fontosak nekem. Nagyon tudok azonosulni az egyik kedvenc mesénk mottójával: főzni bárki tud. Természetesen nem kell mindenkinek konyhatündérnek lennie, de már önmagában a tény, hogy képesek vagyunk egyszerűbb vagy akár bonyolultabb ételek elkészítésére, egyfajta szabadság. Arról nem is beszélve, hogy tényleg terápiás folyamat, hiszen megannyi szín, illat, állag csiklandozza az ingereinket, miközben munkálkodunk. Nekem eléggé erős az illatmemóriám, hosszú éveken át például rosszul voltam a piruló hagyma illatától, mert annak idején, amikor epekövem volt, többször is rosszul lettem tőle. Ugyanígy tudnak érzelmek is illatokhoz, vagy éppen konkrét ételekhez kapcsolódva berögzülni. Egy kedves ismerősömmel anno az oviban megetették a tökfőzeléket, amit utált, azóta már a gondolatától is rosszul van. Ugyan azóta soha nem próbálkozott vele újra, ez azonban érthető is a történtek fényében.
"Az új szakirodalom […] arról számol be, hogy bélrendszerünk szerepe a testi-lelki jóllétünk vonatkozásában sokkal nagyobb és összetettebb, mint hittük. A bélflóra például képes hatni az alapérzelmeinkre, a fájdalomérzetünkre, a társas kapcsolatainkra, dönréseinkre – és nem csak az ételekkel kapcsolatosakra!
A belekben található a szervezet szerotoninkészletének 95 százaléka. Ez a neurotranszmitter, vagyis ingerületátvivő, amely – amellett, hhogy a belek összehúzódásában és a táplálék feldolgozásában vesz részt – kulcsfontosságú szerepet játszik az alvás, az étvágy, a fájdalomérzet, a hangulat és az általános közérzet alakulásában. A szerotonin alacsony szintje a depresszió kialakulásában is közrejátszik."
A könyv a lélektan mellett a betegségek és a táplálkozás összefüggéseivel is foglalkozik, s annak ellenére, hogy bátran lehetne, mégsem szájbarágós. Nem akar kizárólagos igazságokat leszögezni, helyette rámutat ok-okozati összefüggésekre, illetve olyan apróbb változtatásokra és megoldásokra, amikkel áthidalhatóak, vagy orvosolhatóak bizonyos problémák. "Ételed az életed." - tartja a mondás, ám ez egy roppant bonyolult, soktényezős egyenlet, melyben mindenkinél változnak a befolyásoló tényezők. A gond ott kezdődik, amikor az étel és az evés már nem az igazi funkcióját tölti be az életben, hanem akár a kizárása, vagy éppen a túlzásba vitele hívja fel a figyelmet arra, hogy baj van.
"Az otthonunkban jellemző ízek az identitásunk fontos részét képezik. A családunkra jellemző receptek, megkülönböztetnek másoktól, életre szóló büszkeséget, támpontot és követendő mintát adhatnak."
Garantálom, hogy a könyvben mindenki megtalálja önmagát, izgalmasan, érdekesen és szórakoztatóan mutat rá olyan kisebb-nagyobb igazságokra, amik mind-mind az életünk, önmagunk, és az evési szokásaink részei. Legyen szó folyton degeszre tömő nagyikról, az iskolai tízórai csere-beréről, vagy akár őrült fogyókúrákról, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak az evéshez és az ételekhez kapcsolódó jó vagy éppen rossz élményei, emlékei. Az a jó, hogy változtatni, új szokásokat kialakítani mindig lehet, a megfelelő információk birtokában pedig még könnyebb is. Czecz Fruzsina remek mesélö, tudományról, történelemről és pszichológiáról is közérthetően, érdekesen írt, egyszerűen jó volt olvasni. Kifejezetten érdekes volt ebből a nézőpontból megvizsgálni önmagam, és a felmenőimet, pár felismeréssel gazdagabb lettem. Jószívvel ajánlom olvasásra mindenkinek, hiánypótló! :) Bővebb információkért a témában pedig látogassatok el Fruszi weboldalára! GASZTROPSZICHOLÓGIA
A kötetért hálás köszönetem a HVG Könyveknek! <3