Tapodi Brigi neve számomra garancia egy jó történetre, immáron három regény és a novellái ismeretében ki merem jelenteni, hogy a rajongója vagyok.

Az a finomság, líraiság és egyedi mesélés amivel alkot, minden alkalommal elvarázsol, magába szippant, és ad valami olyat, ami örökre belém ivódik. Regényeiben megidéz egy-egy letűnt kort, melyet mesterien kapcsol össze a jelennel, hiszen pont ilyen az életünk: mindenki hordozza magában elei sorsát is. Generációról generációra hat ránk a közvetlen és a tágabb környezetünk, a kultúránk, a családi szokások, s mindez nem múlik el nyomtalanul, még ha néha nem is tűnik fel az a sok-sok kisebb és nagyobb lenyomat, amit ezek hagytak a lelkünkön, a személyiségünkön, az életünk alakulásán. Nem titok, sokszor leírtam már, hogy rajongok a történelmi regényekért, illetve a transzgenerációs családtörténetekért, nem csoda hát, hogy Brigi könyvei mindig megérintenek: pont ezt a kettőt elegyíti mesterien, igazi értéket képviselve. Azt hiszem nem lövök mellé nagyon, ha azt mondom, talán számára is az Amit örökül kapsz az eddigi legszemélyesebb elbeszélése, bennem legalábbis végig ez motoszkált, s ezáltal még intimebb, még szívhez szólóbb volt olvasni. Ezúton is nagyon köszönöm Brigi, hogy megtiszteltél a bizalmaddal és lehetőséget kaptam megismerni Réka és a családja meséjét. 

FÜLSZÖVEG: Emlékezz! Gyógyulj! Vajon a tárgyak által megismerhető egy ember életútja? Vajon az emlékek felidézése képes begyógyítani a régi sebeket? Megoldást jelent-e a menekülés, ha közben utolér a múlt?

Sófalvi Réka gyógytornász a festői szépségű Dunakanyarban él a családjával. Hosszas vívódás után rászánja magát, hogy elhozza demenciában szenvedő édesapját a szülőföldjéről, Erdélyből. A döntését követően egymásra kölcsönösen kiható események sora veszi kezdetét. Kristóf, a fiatal versenysportoló motorcsónak-balesetet szenved és Réka végzi a rehabilitációját. Közben az édesapja múltjából felbukkan egy kulcsfontosságú tárgyi emlék, melynek rejtekéből újabbak látnak napvilágot.

Ahogy megelevenedik és szárnyat bont a múlt, úgy kel életre a család feldolgozandó, egyéni történelme…

A könyvet itt találod

Idejét sem tudom, mikor találtam meg saját magamat ennyire egy könyvben, számtalanszor éreztem azt, hogy hősünkben, Rékában ott vagyok én is. Visszaköszöntek élethelyzetek, választások, plusz összekötött bennünket a hivatásunk – gyógytornász -, a természet iránti mérhetetlen rajongásunk, és a családunk rendíthetetlen szeretete. A sok szép és jó érzéssel eltöltő momentum mellett azonban a mélységeket is megjártuk együtt a „feszült” apa-lánya viszonyban, ami ugyan más okból, de fájó pont mindkettőnknek.

"Életünk lenyomatai látszanak a testünk porcikáin. Az idő előrehaladtával egyre több és több nyomot hagynak rajtunk. Változunk, és ez a változás rétegenként rakódik ránk, ahogy lassú léptekkel sétálunk át az idők átjáróján egyik évtizedből a másikba."

Réka és családja élete igazán idilli, olyan csodás szimbiózisban élik mindennapjaikat, ami stabil hátteret nyújt mindannyiuknak. Szeretik, támogatják és ami a legfontosabb, tisztelik egymást a kisebb, teljesen átlagos súrlódások és összezörrenések ellenére is. A gyerekek, Emese és Áron korukhoz mérten szabad teret kapnak, szüleik óvó szeretete mellett bontogatják szárnyaikat. Bevallom nagyon meghatottak ezek a családi jelenetek, mert bár az én két kis csimotám jóval kisebb, de Emese és Réka kapcsolatában láttam előrevetítve azt a pillanatot, amikor el kell majd fogadnom azt, hogy a kislányom felnőtt, útjára kell engednem. Egyetlen dologban bízom, hogy annyira remekül tudom majd ezt kezelni, ahogy a könyvben Réka tette.

"Mondják, a tiszta gyermeki öröm olyan, mint az áradó fény, átragad azokra, akik nyitott szívvel fogadják."

Az életben az egyik legnagyobb szerencsének tartom, ha az ember megtalálja a hivatását, azt a szakmát, foglalkozást, amiben kiteljesedik, és egy pillanatra sem érzi tehernek, vagy nyomasztónak, mert teljes szívéből szereti csinálni. Mindig azt gondoltam, hogy az egészségügyben csakis így szabadna jelen lenni, hiszen emberekkel foglalkozni óriási felelősség és egyben csodálatos hivatás. Nem tudom Briginek volt-e valamilyen személyes tapasztalata ezügyben, de olyan mélységes tisztelettel és éleslátással írt mind a gyógytornászok, mind az ápolók munkájáról, amitől nagyokat dobbant a szívem. Azért pedig külön tisztelet, amiért megmutatta azt is, hogy milyen érzés, amikor az ember egyszer csak a másik oldalon találja magát, s bár néha szeretne ő irányítani, el kell fogadnia azt, hogy ez bizony nem az ő felségterülete, iránymutatásra van szüksége. Betegekkel, idősekkel foglalkozni elhivatottságot igényel, a regényben ez szépségesen, példamutatóan jelenik meg. 

"Neki akartam jót, mégis rosszat cselekedtem vele. Most már megértem őt. Ő sosem vágyott el. Mikor kitéptem gyökeréből a már koros, de még szilaj fát, hiába ültettem át új földjébe, nem vetette meg a lábát."

Úgy tartja a mondás, légy hálás, míg van hova hazamenned. Előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a szüleink elmennek, s nekünk nélkülük kell tovább haladnunk az úton. Réka is ebbe a helyzetbe került; édesanyját már elvesztette, édesapja pedig folyamatosan romló demenciájának következményeit nyögi, ami mindannyiukra hatással van. Mivel kapcsolatuk hosszú évek óta személyes sértettséggel és ki nem mondott traumákkal terhes, a találkozások fájdalmasak, s legtöbbször szomorúan végződnek. Egy nap azonban Réka kisfia, Áron megnyit egy kaput, amin át mind apa, mind lánya megtalálhatja végre az egymáshoz vezető utat. Egy csodálatosan hímzett kendő, apró emléktárgyak, és a múlt eseményeinek újraélése feltépi a sebeket, de egyben gyógyírt is hoz magával. Végre felszínre kerülnek azok a törések és traumák, amik a családot sújtották, s bevallom ezeket a részeket megkönnyeztem. Mennyire kit tud siklani egy szülő gyerek kapcsolat azáltal, hogy a felek hallgatnak. Nem merik, nem tudják vagy nem akarják kimondani azt, amit igazán éreznek, s ez megmételyezi a bizalmat, gyengíti a kötődést. Mennyire elbizonytalaníthatja az embert, amikor a saját útjának keresését a család cserbenhagyásnak, sértésnek veszi, s később a fejéhez vágja. Nagyon sajnáltam és egyben hihetetlenül tiszteltem Rékát, hogy merte megvalósítani magát, s annak ellenére, hogy édesapjával való kapcsolata egyáltalán nem volt felhőtlen, át tudta érezni a másik oldal nézőpontját és igazát. A párhuzamos idősíkú események visszarepítettek Erdély sötétséggel teli korszakába: az értelmetlen brutalitás és vérengzések, az otthonukat önként vagy kényszerből elhagyó emberek...Sírtam...Menni vagy maradni? Mi a helyes döntés? A szülőknek akkor, Rékának később kellett választania, ám az őt erre sarkalló események sem voltak kevésbé szívszorítóak. 

"Minél erősebb a szél, annál jobban kapaszkodik a fa."

Tapodi Brigitta (Forrás: Brigi honlapja)

Az egész történet fantasztikusan autentikus: a szavak, a hagyományos ételek, a szokások és úgy egészében az erdélyi mentalitás annyira él a karakterekben, hogy az csuda. A szófordulatok, a gyerekeknek mesélt történetek mind ezer szállal kapcsolódnak ahhoz a vadregényes, hegyes-dombos tájhoz, ahonnan Réka apja magával hozta a kis emlékeit. Felemelő volt végigmenni velük azon a hosszú évtizedeket felölelő úton, mely bizony tele volt rögökkel és kátyúkkal, de az egymás - és a szülőföld iránti szeretet végül elvezetett oda, ahol mindenki meglelte a békéjét. A természetleírások, a helyszínek, a karakterek beleégtek a szívembe, s rámutattak arra, hogy mennyire fontosak a gyökereink. Szeretteink azáltal nyerik el az öröklétet, hogy továbbadjuk a történeteiket, ahogy majd talán a miénkről is megemlékeznek az utánunk jövők. Az időnk véges, s bár néha roppant fájdalmas visszanézni, enélkül nem lehet igazán, önfeledten előre haladni. Én is, te is, mindenki egy életen át hordozza magában azt, ami néha óriási tehernek tűnik, de az emlékezés egyben fel is szabadít. Csak rajtunk múlik mihez kezdünk azzal, amit örökül kaptunk.

Hálásan köszönöm Brigi, hogy olvashattam! <3