Az Athenaeum Kiadó idén indította útjára Karcsú Könyvek sorozatát, melyben Vámos Miklós rövidebb lélegzetvételű művei kerülnek évente két alkalommal kiadásra.

Nyitó történetként az Ötvenhét lépés debütált, melyet én személy szerint nagyon vártam, hiszen az író korábbi műveit is nagyon szerettem, példának okáért az Apák könyve a mai napig a szívem csücske. Nagy kedvenceim a több generáción átívelő elbeszélések, azt gondolom ez kicsit a jellegzetessége is Vámosnak, így érdeklődve vettem kézbe ezt a valóban karcsú kis könyvecskét. 

FÜLSZÖVEG: Négy nő és egy kastély sorsa, huszadik század


,,tudott mondani okosakat, amiből tanultam, nékem ugye szinte semmi iskolám nincs, szóval rám fért, és Gitta méltósága mondta azt is, hogy Iluska, kedves, sose feledje, hogy habár sokan fordítva hiszik, a férfiak fákká válnak lassankint, a nők viszont kövekké, és a fák néha ledőlnek vagy elkorhadnak, de nékünk nőknek mindent ki kell bírnunk"
Az Ötvenhét lépés Vámos Miklós legújabb kisregénye. Asszonyok életének végletes összegubancolódása, három nemzedéken át.

Ötvenhét lépés

A könyvet itt találod

Nem árulok zsákbamacskát, a röpke 170 oldal ellenére a tartalom igencsak tömény, melankólikus, sőt a leírások nagy részéből árad az erőszak és a generációkon át cipelt borzalmak emléke. Nem egy kedves, nosztalgikus visszaemlékezés a régi szép időkre, sokkal inkább olyan női sorsok három életöltős összefoglalása, akiktől mindig csak elvettek, a veszteségek és a boldogtalanság a mindennapjaik szerves része volt. Ötvenhét lépés. Csupán ennyi választotta el egymástól a szereplőket, akik közül három szegény sorban élt, míg egy úrinőként. Ötvenhét lépés, amik egy külön világ elválasztói voltak, az egyetlen közös bennük a szomorúság, a bánat és a be nem teljesült álmok.

" (...) mi nők általában hallgatunk, szűzanyám, hogy szakadna ránk az ég, egy az, hogy az úristen is hallgat, tűri, amit tesznek mivelünk, nem sújt le mennydörgéssel, villámcsapással."

Annak ellenére, hogy az író maga is férfi, roppant sötét, erőszakos képet fest a nem is olyan régmúltban élt társairól. A nők csupán „használati tárgyak” voltak, egy percre sem lehettek biztonságban, bárhol, bármikor kedvét tölthette rajtuk akár egy csapat orosz megszálló, valamelyik perverz falusi, vagy éppen az uradalom vezetője. A legszomorúbb, ami többször el is hangzott a karakterek szájából: ez a nők sorsa, tűrni kell. Senki sem emelt szót értük, s maguk is csendben elzárták magukban a történteket, nyugtázva, hogy a férfiember már csak ilyen. Szerelemről nem is álmodtak, nekik az csak egy nemlétező, távoli délibáb volt, amiben talán már nem is hittek maguk sem.

" (...) szerettem őket nagyon, csak amíg éltem, mégse bírtam kimutatni, se eztet, se mást, és hát, én a kimutatásba sose vótam jó, legalábbis beszédbe, mer a csinálás, az ment nékem (...)."

Mindig szegény nagymamám jut eszembe, aki nagyjából pont ezeket az eseményeket élte meg, bár ő még kislány volt, amikor jöttek az oroszok. Ő mondogatta régebben is nekem, amikor gyerekeim lettek, hogy bárcsak neki is lett volna alkalma ennyire nyíltan szeretni a sajátjait. Nem arról van szó, hogy ez nem így lett volna, de akkoriban a gyerekek leginkább egy újabb etetni való éhes száj voltak a családban. Sem idő nem volt arra, hogy tutujgassák őket, a kicsire bízták a még kisebbet, aztán mentek dolgozni a gazdaságba, erdőre, mezőre. Ahogy nőttek, befogták őket is a munkába, nem voltak nagy beszélgetések, se kimondva, se kimutatva nem volt az, hogy szeretik őket. A kisregény lapjain pont ugyanez köszönt vissza, az anya-lánya viszonyokból egyértelműen hiányzott a meghittség, a cinkos összekacsintás. Mindhárman cipelték a traumáikat, továbbadva azt vándorbotként az utódnak, akinek nem hogy könnyebb lett volna, egyre csak rakódtak rá az újabb emészthetetlen emlékek. Talán, ha meg tudtak volna nyílni egymásnak…Talán, ha ki merték volna mondani, ami bántotta őket…Talán, ha…Túl sok talán és túl sok ha. Szívszorító volt olvasni, hogy ezeknek a szerencsétlen sorsú nőknek mennyire nem volt merszük még a saját vérüket sem nyíltan szeretni és támogatni.

"(...) tudták mindannyian, hogy érettük senyvedtünk, egész életünkbe mindég a kastélybeliek helyett senyvedtünk, és dógoztunk rájuk, és verítékeztünk nékik, és fáradtunk érettük, ez a  mi sorsunk, de mér van így, haló poromba is csak töprenghetek rajt, és igazán lehetett vóna egyszer, legalább egyetlenegyszer fordítva (...)." 

Vámos Miklós

Vámos Miklós

A szegények és gazdagok közt húzódó szakadék igen világosan ki volt rajzolva a történetben, ahogy a jelen és a múlt között végbement változások is jól kivehetőek voltak. Szépen hullámzott az idő, héttérként magával a kastéllyal és a faluval, melyek idővel teljesen átalakultak, modernizálódtak. A narráció szinte végig népies stílusban zajlott, egyedül a grófnő lógott ki a sorból, számomra ez egyértelműen a származásbeli különbséget jelképezte. Nehéz annyi szomorúságra és bánatra azt írni, hogy tetszett, talán helyénvalóbb kifejezés a megérintett. Végig elszorult torokkal olvastam, annyira szerettem volna, ha végre megfordul a sors kereke és eljön a megváltás. Hogy így lett-e, azt nem árulom el, de őszintén azt gondolom, hogy Vámos Miklós számos nagymamánk korabeli nő helyett mondott ki olyan dolgokat, amiket akkoriban nem volt ildomos. Ismét a nagymamámmal jövök, tudom, de annyi minden volt, amiről ugyanezeket hallottam tőle korábban, felfoghatatlan, hogy alig pár évtizede, évszázada mennyire mások voltak az életkörülmények. Igazi időutazás volt a vidéki múltba, érzékeny lelkűek azonban zsepit készítsenek elő az olvasáshoz. 

A kötetért hálás köszönetem az Athenaeum Kiadónak! <3