Ádám és Éva óta benne ragadtak a nők abban a  szerepben, hogy gyerekeket szüljenek, kiszolgálják férjük kényét-kedvét, őrizzék a családi tűzhely melegét. 

Bár rengeteget javult a helyzet pozitív irányba, még most, a XXI. században is elég gyakori, hogy ferde szemmel néznek azon nőtársaimra, akiknek eszük ágában sincs férjhez menni, gyereket szülni, vagy esetleg mindkettőt mellőzni akarják. Jómagam mindig is vágytam gyerekre, szerencsésnek mondhatom magam, hogy két makkegészséges lurkót nevelgetek, ám ettől függetlenül abszolút el tudom fogadni, ha valaki máshogy érzi teljesnek az életét, más célok motiválják. Rácz Laura könyvének címében a TUDATOSAN szó keltette fel igazán az érdeklődésemet, hiszen teljes mértékben olyan riportok, beszélgetések gyűjteménye ez, ahol a megszólalók egytől-egyik önszántukból akarnak gyermektelenek maradni, nem egészségügyi oka van annak, hogy nem bővül a család. Őszintén azt gondolom, hogy hiánypótló kötet, mert erről a témáról nehéz úgy beszélni, hogy ne szembesüljön az ember indulatokkal, lenéző, megbélyegző véleményekkel. Él és virul az a nézet, hogy a gyerek az kell, egy kapcsolatnak igenis ez az egyik következő lépése, önző, aki nem vállalja, stb. Nem csoda hát, ha az érintettek inkább hallgatnak és nem osztják meg álláspontjukat még a közvetlen családtagjaikkal sem, hiszen sajnálatos módon, ahogy a riportokból is kiderül, gyakran a szülők, testvérek, barátok a legfőbb becsmérlők. 

FÜLSZÖVEG: Rácz Laura Rebecca kíméletlenül őszinte könyve nőkről, férfiakról és párokról szól, akik tudatosan gyermek nélkül szeretnék élni az életüket. Childfree - ahogyan Magyarországon még senki nem mert beszélni róla.
Melyek a tudatosan vállalt gyermektelen életforma valós okai? Milyen út vezet az életre szóló döntéshez? Milyen bántások érik - akár családon belül is - a tudatosan gyermekteleneket? Közel 900 visszajelzésből, 23 mélyinterjúból és szakértői megszólalásokból áll össze a kötet, amelyben az érintettek ,,nem mondhatták el senkinek, így hát elmondják most mindenkinek" életük legfontosabb döntését. Átfogó és nagyon őszinte képet kapunk a tudatosan vállalt gyermektelenség okairól, hátteréről, a családi viszonyokról, a döntés következményeiről és a nehézségekről, továbbá azokról az előítéletekről és diszkriminációról, amelyekben emiatt részük van a nőknek és férfiaknak - a stigmáról, amit a társadalom sokukra rásüt.
Ez az írás nem(csak) a gyerekvállalásról szól: rengeteg égető társadalmi kérdés, tabu, egyéni és szociális probléma, transzgenerációs elakadás, közéleti jelenség kerül benne felszínre, ami miatt több jelentésrétege is létezik. 

A könyvet itt találod

Egy ideális világban ennek a könyvnek nem is kellett volna megszületnie, mert ennyire intim döntéről senkit nem szabadna faggatni, és főleg nem elítélni azt, ha máshogy gondolkodik róla, mint amit a többség elvár. Semmi újat nem mondok azzal, hogy a gyermekvállalás óriási felelősség, egy életre szóló elköteleződés, és bizony minden szépsége ellenére nehéz. Sok lemondással, az élet teljes újraszervezésével jár, változnak a prioritások, rengeteg dolgot el kell engedni vagy teljesen újragondolni ha azt akarjuk, hogy működjön. Hozzáteszem, simán születhetne egy hasonló könyv az anyaságról is, mert bizony ebben a témában is hatalmas a széthúzás és az ítélkezés, elég beleolvasgatni egy-két ilyen fórumba az interneten. :) No de a témánál maradva, teljesen igazat adok azoknak, akik megkülönböztetve érzik magukat a gyermektelenségük miatt, egyértelmű, hogy a mi kis országunk politikailag és társadalmilag a "minél több gyerek" elvre van berendezkedve, ha csúnyán akarnám kifejezni magam azt mondanám, állambácsi annál többet fizet és juttat, minél többet szül valaki. 

"Ha valaki beismeri, hogy nem alkalmas a gyereknevelésre (...), az szerintem hatalmas dolog. Ez nem önzőség. Szerintem pont az az önzetlenség, hogy valaki ezt bevallja, és tudatosan nem akarja egy embernek az életét tönretenni. Rendelkezik annyi önismerettel, hogy nem vállal be csak azért gyereket, mert "nő vagyok, nekem ez a kötelességem". Óriási dolog, ha valaki ezt felismeri önmagában." 

Ezzel az egyetlen idézettel össze is foglalta egy riportalany az én személyes véleményemet: az önismeret a kulcsa az egésznek. Akár akar valaki gyereket, akár nem, ez az ő személyes döntése kell legyen, mind mellette, mind ellene a saját érveivel kell meghoznia azt. Egyetlen dolgot emelnék ki, amivel nem értettem egyet több esetben sem, az pedig az, hogy többen is azzal jöttek, azok magyarázzák meg miért akarták, akik vállalták. Véleményem szerint ez oda-vissza működik, sem egyik, sem a másik oldalnak nincsen joga bármilyen indokot, magyarázatot kérnie, ez mindkét irányba a legbelsőbb magánügy kell legyen. (Tekintsünk el most a szélsőségesebb lehetőségektől, mert a gyermekvállalás miértjeibe is millió módon lehet belemenni, de most ezt nagyon nem szeretném megtenni.) A riportok nagyon színesek, számos álláspontot ismerhet meg az olvasó. Mindenféle hátérrel, életúttal, gyerekkori hatásokkal megszólalnak emberek, s ami számomra meglepő volt, hogy nagy részüknek tényleg semmilyen különösebb negatív élménye nem volt, mégis úgy döntött, hogy belőle ez az ösztön hiányzik, enélkül is nagyon boldog. 

"Sosem a gyerek személyével van problémája szerintem egy nőnek, aki nem akar szülni, hanem azokkal a kondíciókkal, amiket a társadalom rád mér, meg azzal, hogy onnantól kezdve te megszűnsz létezni. Ha elméssz dolgozni, akkor szaranya vagy, ha nem szülsz többet, szaranya vagy, ha nem rajongsz a kölkökért, akkor meg egyenesen szarember vagy. Pedig annyira egyszerű lenne mindenkit békén hagyni úgy, ahogy van, de főleg abbahagyni azt a nyomasztást, hogy egy nőnek szülnie kell. Enélkül sokkal több boldog gyerek meg persze sokkal több boldogabb nő lenne a világban, már ha ugye ez a cél."

Na igen! Melyik a jobbik verzió? Ha valaki tudatosan nem vállal gyereket, mert tudja, hogy sem magának, sem a gyereknek nem lenne jó, vagy aki ilyen-olyan nyomásra bevállalja, aztán egy életen át bánja, megnyomorítva ezzel lelkileg önmagát és a gyereket is. Számomra egyértelműen az utóbbi a helyes, ezúton is tiszteletem mindenkinek, aki felvállalja azt, hogy ő bizony nem alkalmas szülőnek. A riportokból az is kiderült, hogy a megkérdezettek nagy részének amúgy nincsen különösebb baja a gyerekekkel - sokan velük kapcsolatos szakmát választottak -, egyszerűen ahogy ők fogalmaztak, hiányzik belőlük az ösztön. Persze szólaltak meg olyanok is, akik egy légtérben sem bírnak megmaradni gyerkőcökkel, sőt, ami számomra teljesen döbbenetes és új volt, bizonyos nézetek szerint azért nem akarnak "szaporodni", mert gyűlölik az embereket, akik megérdemlik a teljes kipusztulást. Nos bevallom számomra ez azért erős volt, de nyilván ehhez a véleményhez is vezetett valami. Számos egyéb indok is felmerült, s noha akadtak megerősítő történetek is, legtöbbször mégse gyerekkori traumák álltak a háttérben, szóval az az általános nézet is megdőlni látszik, mely szerint aki nem akar, azzal valami történt. Ennél jobban nem is szeretnék belefolyni a részletekbe, fedezzétek fel magatok is a különböző indokokat, akad szépszámmal. :) Külön köszönet magának az írónőnek, aki megosztotta a saját, személyes történetét, és ami fontos, olyan hangnemben és stílusban interjúvolta meg az alanyait, ami finoman, "hatásvadászat" nélkül kerekítette ki a témát. Rendkívül tanulságos volt számomra az is, hogy gyermektelenek is mennyire jól tudják szavakba önteni azt, amit egy anya is érezhet, pont ezért lenne jó, ha a "két oldal" nyitottabban állna egymáshoz. Egy szó mint száz: nekem nagyon tetszett, kifejezetten élveztem a végén az elemzéseket és a statisztikákat, sok meglepő eredmény született. Természetesen nincsenek illúzióim, tudom, hogy első körben nem azok fogják kézbe venni, akiknek a véleményén kellene formálni, ám már az is bizalomkeltő, hogy a kötet megszületett. Nagyon jó lenne, ha elindulna egy kommunikáció, beszélgetés a kérdésről, s noha továbbra is azt mondom, senkinek semmi köze hozzá, hogy ki akar és ki nem akar gyereket, fontos lenne megtanulni tisztelni a másik szuverenitását és véleményét. A megszólaló pszichológusok is az önismeret fontosságát hangsúlyozzák, ami egyértelműen mindkét oldalra érvényes, az a nem mindegy, hogy az eltérő nézőpontok nem jelentik azt, hogy valaki ettől több vagy kevesebb. Kommunikáció, empátia, tisztelet! 

A témában (és egyébként is!) jó szívvel ajánlom a Közelítő oldalt, ahol számos remek cikket találhattok még.

Rácz Laura Rebecca

Hálás köszönetem a Partvonal Kiadónak, hogy elolvashattam! <3