Mindig nagy örömmel veszek kézbe apákról szóló könyveket, hosszú ideje tartom a véleményem, mely szerint méltatlanul kevés szó esik az ő fontosságukról, szerepükről.

A saját kis családunkban is tapasztalom, hogy mennyire sokat számít a kicsiknek az az idő, amit az apukájukkal töltenek, számos olyan nap van, amikor mindent csak vele akarnak csinálni, ő a sztár. „Apa vigyen az oviba, apa jöjjön értem, apa, apa, apa..!” Az én szívem ilyenkor persze repes, és nem csupán azért, mert egy röpke időre láthatatlanná válhatok, hanem azért is, mert tudom, hogy a későbbi életükben ezek milyen meghatározó és emlékezetes pillanatok lesznek. Ugyanezt gondoltam Haász János könyvének olvasása közben is: ezek a kis novellák meghatározó emlékek, pillanattöredékek köré épült történetek, melyeket a valóság és a közösen megélt dolgok ihlettek. Csodálatos időutazás volt, millió szállal tudtam hozzá kapcsolódni. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet.

Haász János egybefüggő történetté összeálló novellákkal jelentkezik. Megindító kötete időutazás a folyton velünk lévő múltba, keserédes időkapszula a kopottas, más szempontból életteli, mobilok és internet nélküli ’80-as évek rakétamászókás, télifagyi ízű világából. Rozsdás hidak és futballpályák, matchboxok és gombfocik, balatoni vágyálmok, ismerkedés Edda-koncerten, kisvárosi és budapesti kalandok – és mindennek középpontjában egy apa, akit hőssé nagyít a gyermeki emlékezet. Felnövéstörténet, amelynek fő tétje nem az, milyen felnőtté válunk, hanem hogy miként maradhatunk meg közben gyereknek. A Telex.hu-ról jól ismert tárcaszerző szövegei különleges gyűjteményt alkotnak: mint egy régóta vágyott gombfoci-válogatott tagjai.

„...megőrzöm magamban a város látványát, a körutat, ahonnan eltűntek a sarki kifőzdék, a Blahát, a Deákot, a földalattit, a városligetet, viszem magammal azt a megöregedett, összetöpörödött várost, mint régi fotókat, amiket elhalványítanak az évek, és mindegyik fotón, ahogy a város mindegyik pontján, csak egyetlen kis részlet marad éles, mintha az a kis részlet abban a pillanatban készült volna, mintha az élet minden pillanata az a pillanat lenne a város minden pontján, egy ballonkabátos férfi, aki egy kisfiú kezét fogja.”

A könyvet itt találod

Bár a könyv novellák szövevénye, olyan szépen kapcsolódnak egymásba, hogy a végére egy kerek egészet adnak, pont mintha regényt olvasott volna az ember. Nincs hiányérzet, nincsenek elvarratlan szálak, a dolgok a helyükre kerünek. Az elbeszélés nagyon impresszív, egy pillanat alatt csöppentem bele a 80-as évek elejébe (remélem jól tipeltem), melynek jellegzetességei jól felismerhetően köszönnek vissza a lapokon. Nincs internet, nincsenek okostelefonok, van helyette gombfoci, játszótér, Edda koncert és hétvégi focimeccsek, amik igazi ünnepnapnak számítottak. 

"A nap sugarai most teljesen körberagyogják, elvakít, ha ránézel. Örökre így marad a szemedben."

Milyen szerencsés az, akinek az édesapja a hőse. Sajnos én ezt nem mondhatom el magamról, mert bár az apám a maga módján megtette értünk, ami tőle telt, ám érzelmileg soha nem tudott hozzám és a tesómhoz közel kerülni. Ennek a kis könyvnek a főszereplője csodálja az apukáját, felnéz rá, issza a szavait, a mozdulatait. Bele is ivódnak ezek az apró momentumok a személyiségébe, egész életét végigkísérik a fel-felvillanó emlékképek. Mennyi mindent tovább viszünk, és mennyi mindent igyekszünk lerakni… Tudatosan vagy éppen tudat alatt az énünk legnagyobb része az otthonról hozott minta, amiben felnőttünk, amit láttunk. Valahol legbelül mindig is az a kicsiny gyermek maradunk, aki vágyunk a szüleink figyelmére, szeretetére, és boldogan fürdőzünk bennük, amikor megkapjuk. Tragikus pillanat az, amikor ezt már nem tehetjük meg, mert elveszítettük őket. Nagyon tetszett és meghatott olvasás közben, ahogy a múltbéli boldog pillanatok összefonódtak a jövőben bekövetkező veszteségek érzésével. Az utolsók, amiről nem tudta, hogy azok lesznek az utolsók, hiszen soha senki nem tudhatja. Érdekes és egyben roppant gyarló emberi tulajdonság, hogy legnagyobb részt akkor tudjuk értékelni a boldog dolgokat, amikor már elmúltak. Mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket, amivel én személy szerint teljesen egyet is értek, de azt is hozzáteszem, hogy azok az emlékek, amik jó érzéssel töltenek el bennünket, sokkal mélyebben égnek bele az agyunkba és a szívünkbe.

" (...) van az a keserűség, ami nem tud túlcsordulni, amit nem lehet kiköpni, hiába gyűjti az ember a nyálát, mert van az a keserűség, amit nem old a nyál, csak a könny."

Egy igazi szép felnövéstörténet ez, hiszen ahogy haladunk előre a novellákban, főhősünk szép lassan gyermekből felnőtté válik. Első igazi barátságok, öntudatra ébredések, első szerelem, első csalódások. Mennyi mindenen megy keresztül egy ember, mire felnő. A sok esemény kavalkádjában a biztos pont a család, akikhez mindig haza lehet menni, ahonnan biztosan lehet számítani a segítségre és a támogatásra. Barátságok, szerelmek jönnek - mennek, nyomot hagynak az életünkön, alakítanak valamennyit rajtunk, ki többet, ki kevesebbet. Van amin egész hátralévő életünkben rágódni fogunk, van, ami soha többé eszünkbe sem jut. Mit tanulhatunk belőlük? Talán leginkább elfogadni azt a tényt, hogy egyetlen dolog állandó, mégpedig a változás. Soha semmi nem marad örökké ugyanaz, s talán az életünk során pont ez jelenti a legnagyobb kihívást: alkalmazkodni a változásokhoz. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a főhős is küzdött ezzel, hiszen a tőle telhető legjobb döntéseket igyekezett meghozni mindig, minden körülmények között. Volt, ami balul sült el? Naná! Kinek nem? Volt, amit utólag másként csinált volna? Persze, nekem is van számtalan ilyen, ahogy mindenkinek. 

"Mi az a szerelem? (...) amikor vannak ketten, akik azt érzik, hogy csak akkor önmaguk, amikor a másikkal vannak, hogy attól a másiktól érzik teljesnek az életüket, és hogy amikor nincsenek együtt, akkor folyton a másikra gondolnak, és mindig azt a pillanatot várják a napnak, amikor újra együtt lesznek."

Haász János

A kötet időrendje nagyjából lineáris, szépen építkező, a kis előre-hátraugrások csak izgalmasabbá, érzelmesebbé teszik, jól áll a történetvezetésnek. Fura lehet, hogy novellás kötetnél ilyeneket emlegetek, de higgyétek el, ez tényleg egy szinte teljesen egybefolyó elbeszélés rövidebb etapokra bontva. A fejezetenként felbukkanó főbb támákból mindannyian ráismerhetünk saját életünk mérföldköveire és meghatározó élményeire, bár talán a mai fiataloknak ezek már teljesen más emlékekkel töltődnek meg. A stílus és a szöveg egyszerű, hétköznapi, én ezt személy szerint kifejezetten kedvelem, és az ilyen legnagyobb részt gyerek szemszögű elbeszélésnél valóságosabbnak is érzem. Nagyon nosztalgikus volt, számtalanszor mintha csak a saját emlékeim köszöntek volna vissza rám kacsintva. :) Haász János megidézte a gyerekkort, a felnőttéválás nehézségeit, s mindazt a biztonságot, amit az élet viharában egy stabil szülő - gyerek kapcsolat nyújt.

A kötetért hálás köszönetem a 21. Század Kiadónak! <3