Kutya nélkül élni lehet, csak nem érdemes! Biztosan mindannyian hallottátok már ezt a mondást, amivel én személy szerint maximálisan egyet is értek. 

Rajongok a kutyusokért, noha most éppen nincsen, mivel legutóbbi mopszlim (13,5 évesen!!!) három évvel ezelőtti halála a mai napig nagyon fáj és fog is mindig. :( Ritkán veszek kézbe állatokról szóló könyveket, mert a legtöbbjük sírós, keserédes, szívszorító. Ez alapjáraton nem baj, csak nem mindig vagyok ehhez megfelelő lelkiállapotban. Hogy jött akkor a képbe Beregi Tamás könyve? Kapaszkodjatok meg, mert nagyon sekélyes a válasz: beleszerettem a borítóba. XD Imádom az egyedi grafikákat, ráadásul az egész kötet ilyenekkel van illusztrálva. A non-plus ultra végül Féder Márta neve volt, aki a borító tervezője, és egyben az egyik legnagyobb kedvencem is, így már végképp nem volt kérdéses, hogy szeretném a kötetet a polcomon tudni. Rossz/nem rossz szokásom, hogy a képekkel tarkított köteteket azonnal végiglapozom, jelen esetben a beszédes rajzokhoz egy-egy mondat is ki volt emelve. Természetesen nem tudtam ellenállni, ezeket melegében el is olvastam, így nagy vonalakban tudtam, hogy mire számítsak, előre felkészítettem a lelkemet. Itt most gyorsan meg is ragadnám az alkalmat, hogy kiemeljem az illusztrátor, Kumi Obata gyönyörű munkáit, amik engem stílusukban a barlangrajzokra emlékeztettek és arra, hogy a kutyák eredendően mennyire szabad, bátor, életrevaló vadállatok voltak. Lényeg a lényeg, a gyors vizualizáció meggyőzött arról, hogy nem fogom sokáig olvasatlanul hagyni, bele is kezdtem. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet.

Bertram, a kallódó, kiábrándult fiatalember élete új értelmet nyer, amikor befogadja Lulut, a felemás szemű, bájos menhelyi kutyát. Lulunak köszönhetően Bertram újból meglátja a világban a szépet, és ihletet is nyer - régi tervét megvalósítva megírja végre nagy művét. Miközben az örök körforgásról, a halhatatlanságról szóló könyv óriási siker lesz, szembesül azzal, hogy kutyája élete nagyon is véges. De Lulu sosem halhat meg, és Bertram ezért hajlandó mindent megtenni...

Az egyszerre humoros és elégikus kutyatörténet, miközben a kutya-gazdi kapcsolatának apró örömeiről és nagy létkérdéseiről szól, ironikus körképet fest egy jól ismert városról és országról is. Az örök kereső Bertram kalandos távol-keleti útján, messzi északra vezető zarándoklatán, különös gyerekkori emlékein és a Luluval átélt sorsfordító élményén keresztül pedig a történet a felnőtté (nem) válás keserédes, szívszorító meséje lesz.

kutya

A könyvet itt találod

Azt mindjárt bevezetésként elmondanám, hogy engem ez a könyv megvett kilóra. Sokkal több, mint egy állatos köny, bár kétségtelenül ráaggatható (ha muszály) ez a címke is, hiszen tökéletesen hozza azt is. Az előszó többet mond nálam: "A történet valóság és részben a lépzelet szüleménye, csak Luluval történt minden szó szerint úgy, ahogy az le van írva." Nekem ez ígéretes indítás volt, s nem is kellett csalódnom. :)

Bertram elsőre nem egy szimpatikus figura, olyan se hús, se hal típus. Egy régi házakból álló környéken lakik a fővárosban, egyedül, magányosan. Még a macskája is továbbállt, a szomszédasszonyhoz társult, ami a férfi életmódjának tükrében nem is csoda. A hajnalig tartó részeg bulizások, majd az azt követő délig alvások nem mondhatóak ideális kisállat tartó hozzáállásnak. Bár már elmúlt harminc éves, írtózik a felelősségtől,a döntésektől és úgy általában mindentől, amivel a felnőtt lét jár. Szüleivel sem igazán harmonikus a kapcsolata, sok konfliktust szül Bertram életfelfogása. 

kutya

Annak ellenére, hogy mennyire ellene volt a változásoknak, azért azok szép csendben bekúsztak az életébe és orvul burjánzva, szinte észrevétlenül negatív irányba billentették a mérleget. Az állandó tivornyák, és a kiterjedt haveri kör ellenére a férfi igencsak magányos, megkeseredett és motiválatlan volt, az egykori kirobbanó alkotókedv is a múlt homályába veszett. Gyermekkori emlékein mélázva eszébe jut régi kutyájuk Samu, s ebbe kapaszkodva el is dönti, mogy megvan a megoldás: befogad egy gazdátlan kutyát. A menhelyek oldalait böngészve bukkan rá Lulura, aki különleges felemás színű szemeivel azonnal rabul ejti. Hosszas ismerkedés és többszöri találkozás után végre megcsörren a telefon, Bertram hazaviheti Lulut. Persze mint ahogy korábban is a döntéseit követően, azonnal kétség kezdi gyötörni, retteg, hogy talán mégsem akarja ezt az egészet. Mi lesz a bulikkal és kocsmázásokkal? Hogyan fog így délig aludni? Le kell mondania az utazásokról? Végül felülkerekedve dilemmáin, hazaviszi a kutyust, s elég egyszer a felemás szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, az egész élete megváltozott. Közös útjuk rengeteg szeretettel, mókával, s természetesen összecsiszolódással, alkalmazkodással van tele, melyek számos vidám, szomorú, és tanulságos történet alapjai. Lulu megtanítja Bertramot nyitott szemmel nézni a világra, lelkesedni az apró szépségekért és visszavezeti elfeledett álmához, hogy könyvet írjon. 

kutya2

Voltak hullámvölgyek, rengeteg magasságot és mélységet éltek meg együtt és egymástól távol is. Bertramnak kőkemény tanulási folyamat volt szembenéznie olyan dolgokkal, amiknek addig a létezéséről sem akart tudomást venni. Beleásta magát az élet körforgásának csodájába, ami azért is meglepő az ő esetbén, mivel ennek szerves része az elmúlás, amivel soha nem akart/nem tudott szembenézni. Valahol talán pont emiatt nem tudott kötődni sem igazán, előre félt a veszteségektől? Gondolhatnánk, hogy akkor nem igazán volt ideális választás társul egy kutya, hiszen az élettartamuk jóval rövidebb az emberekénél. Ezt a tényt mondjuk Bertram kínkeservesen fogadta el, Lulu azonban annyira jó tanára volt, változásokat indított el a férfiben. Résnyire nyitott a szívében olyan ajtókat, amik aztán részben bezáródtak, de ott maradt a remény, hogy egyszer, valamikor talán teljesen kitárulnak. A kutyák (és úgy összességében az állatok) őszinte, hűséges szeretete annyira megkapóan szövi át az egész könyvet. Nekik nincs szükségük másra, mint szeretetre és odafigyelésre. Nem számít nekik, hogy márkás-e a ruhánk, menő-e a telefonunk, hány milliót ér a lakás, amiben élünk. Ami igazán számít, az az idő, és a törődés, amit rájuk szánunk. Talán néha mindenkinek jót tenne, ha kutyaként tekintene a világra: beszívni az illatokat, élvezni a szelet, elveszni a környezetünk apró csodáiban, és leginkább tiszta szívvel, odaadással szeretni. 

A kötet végére nagyon megszerettem Bertramot is, vele együtt sírtam, nevettem, kerestem az élet értelmét, és az igazi szeretet mibenlétét. Az út, amit bejárt - a hangulatos romkocsmáktól kezdve, északon és a távol-keleten át-, s melynek folyományaként megszületett a nagy műve, teljesen magával ragadott, s noha néha haragudtam rá, bezártam a szívembe. Szívszorító felismerés volt számomra is, hogy bármennyire igyekszünk néha, vannak olyan berögződéseink és szokásaink, amiken senki és semmi nem változtat. Pont ettől vagyunk egyediek és megismételhetetlenek. Van akiből árad a szeretet a világra, és vannak olyanok, akiknek például egy kutya kell ahhoz, hogy megnyíljon. Az élet körforgásában alap összetevő az elmúlás, s bár ezzel szerintem senki sem örömmel néz szembe, félni tőle sokkal károsabb. Ha mindig előre attól rettegnénk, hogy kit, mikor veszítünk el, vagy nekünk magunknak mikor van itt a vég, lemaradnánk magáról az életről...

beregi

Beregi Tamás egy humoros, néhol kicsit szatírikus, ám éleslátó és fontos kérdéseket körbejáró történetet alkotott,  amiben ott van maga az élet. A szüleinkkel való kapcsolatunk, az önállósodásunk, a felnőtté (nem) válás, majd végül az elmúlás. Mennyire tudunk, és akarunk egyáltalán társas lények lenni? Kinek ki, vagy mi az ideális társ? Talán tényleg vannak olyan emberek, akik hosszútávon csak valamilyen kis házikedvenc mellé tudják lekötni magukat? Biztosan, és jól is van ez így! Vannak, akik kergetik az álmaikat, vannak, akik hagyják őket elporladni. Vannak, akik a megszokott dolgokat szeretik, vannak, akik mindig újra vágynak. Sokan, sokfélék vagyunk, ettől csodás az élet. A kutyák ösztönösen tudják ezt, nekik aztán teljesen mindegy milyen a gazdi, amig szereti őket, ők viszont szeretik. <3

Imádtam olvasni a városi leírásokat a házakról, utcákról, a rajtuk kutyát sétáltató emberekről. Néhány szereplőben felfedezni véltem valós személyeket, és történéseket is. :) Az utazások vittek engem is Bertrammal, drukkoltam, hogy sikerüljön elérnie az álmait úgy, hogy közben Lulu is középpontban maradhasson. Sokat nevettem, néha pityeregtem, de legtöbbször elméláztam egy-egy mondaton, és a könyvbe ragasztott cetlik száma is azt mutatja, hogy rengeteg számomra betaláló gondolattal lettem gazdagabb. Az életben sokszor kell rangsorolnunk, s ebben az a szomorú, hogy az ember mindig csak utólag tudja eldönteni, hogy mennyire volt helyes az a sorrend. De egy dolgot soha ne felejtsetek el: a saját döntéseitekkel nektek kell együtt élnetek! <3

A kötetért hálás köszönetem a Helikon Kiadónak! <3

 

A bejegyzésben szereplő képek Kumi Obata szellemi tulajdonai.