A Manó Könyvek Sorsfordító sorozata az elmúlt években óriási népszerűségre tett szert, melyben nem csupán a szépségesen színes élfestett kötetek lehetnek vonzóak, hanem az ismert Disney hősök életének egy-egy teljesen új oldalról történő megvilágítása is.
Bár az események végkifejlete ugyanaz, mint az eredeti mesében, minden alkalommal kicsit más köntösbe bújtatva jutunk el odáig, árnyaltabb, más nézőpontú elbeszélésekben kapunk bepillantást hőseink sorsának alakulásába. Mi lett volna,ha…? – kérdéssel indulhatunk neki az új kalandoknak, melyek ugyan elsősorban az ifjabb korosztályt célozzák meg, de remek kikapcsolódást nyújthatnak a magamfajta „régebb óta ifjú” olvasóknak is. :) Az ünnepek tájékán vágytam valami könnyedebb, szórakoztató élményre, kíváncsian vettem hát kézbe a sorozat legutóbb megjelent részét, melyben Hófehérke és a Gonosz Királynő szegődtek társamul.
FÜLSZÖVEG: Mi lett volna, ha a Gonosz Királynő a herceget mérgezi meg?
Hófehérke királysága szeretett édesanyja halálát követően a nép által csak „a Gonosz Királynőként” emlegetett mostohaanyjához kerül. A fiatal hercegnő igyekszik észrevétlen maradni a kastélyban, hogy ne okozzon kellemetlenséget az új királynőnek.
Amikor azonban a megöletésére kiötlött terv félresikerül, Hófehérke élete gyökeresen megváltozik. Egy csapat, eleinte bizalmatlan törpe, egy kedves, de szinte ismeretlen herceg, és egy titokzatos múltbeli ismerős segítségével merész küldetésre indul, hogy megállítsa a Gonosz Királynőt, és visszaszerezze a királyságát. Vajon képes legyőzni egy ellenséget, aki minden lépéséről tud, és eltökélte, hogy – akár Hófehérke és szerettei életének árán is – megtartja nehezen megszerzett hatalmát?
Gyerekkoromban egyáltalán nem kedveltem Hófehérke meséjét, az eredeti Disney adaptációban pedig a hideg kirázott a mostohától, szó szerint beparáztam tőle. Magával a történettel később sem igazán sikerült megbékélnem, mert bár szántam szegény lányt a sok veszteség és gonoszság miatt, mindig is jobban kedveltem azokat a hercegnőket, akik mertek szemben úszni az árral. Az eredeti történetben számomra Hófehérke csupán passzívan sodródott az árral, szépségén és kedvességén kívül egy csepp kurázsi sem szorult belé. Nem szeretném azonban kifigurázni az alapkoncepciót, értem én hogy akkoriban ez volt a divat: szegény senyvedő lánykákat megmentette a hős lovagjuk. Mennyivel jobban kedveltem volna már akkor is a történetet, ha csupán a negyede meglett volna benne annak, amit most Jen Colonita álmodott meg a szereplőknek. Az ő Hófehérkéje bizony nem várta ölbe tett kézzel, majd üvegkoporsóban a megváltást, keményen a sarkára állt, és megharcolt a boldogságáért és a birodalmáért.
"Egyetlen hang is lehet nagyon erős, ha kimagaslik a többi közül."
Kifejezetten kedvemre való volt a könyv felépítése, mely egészen új fókuszból világította meg az utat. Nem csupán az ismert alapokkal indultunk, hanem ugrottunk egy nagyot az időben és visszarepültünk Hófehérke édesanyjának, Katalinnak a gyerekkorába, aki nővérével, Ingriddel hamar árvaságra jutott. Szeretett anyjuk halála után apjuk zsarnoki, bántalmazó árnyéka elől menekülve egy gazdálkodó házaspárnál találtak menedékre, szerény körülmények között, ám biztonságban élhettek. Kifejezetten jó húzás volt az írónő részéről az almafák és a Katalin által létrehozott különleges almafajta bevonása, hiszen nem titok, hogy a gyümölcs óriási szerepet játszott eredetileg is. A két lány akár tűz és víz, de ekkor még összefűzte őket a szeretet, Ingrid személyiségében még csak villanásnyira mutatkoztak meg a leendő gonoszságának vonásai. Óvta, féltette kishugát, de vele ellentétben neki nem sikerült megtalálni a helyét és a békéjét, míg nem egy nap titokzatos tanítómester ajánlotta fel neki szolgálatait. Szép lassan kúszott be a mágia a képbe, s lebbentette fel a fátylat a sötét kis bolt hátuljában elrejtett mágikus tükörről.
"Mindenki imádta a királyság új hercegnőjét… egyvalakit kivéve."
A két lány közötti legnagyobb különbség mindenképpen a világhoz való viszonyuk volt. Katalin tiszta szívvel, sorsa iránti elfogadással élte mindennapjait, s ez a kiegyensúlyozottság visszatükröződött a külsején is. Szépsége, kedvessége olyannyira szerethetővé tette, hogy akivel csak találkozott, mindenki a szívébe zárta, szinte körberajongták. Ingrid ezzel szemben örökké elégedetlen volt, többre és jobbra vágyott, ám szemellenzőssége miatt nem vette észre, hogy az állandó irigysége, kicsinyessége pont az ellenkező irányba tereli. Kapóra jött ez a tükörben lapuló, sunyi sötét hatalomnak, mely kihasználva a lány gyenge jellemét, könnyedén az irányítása alá vonta. Nem kellett mást tennie, mint elültetni szívében a keserű féltékenység magjait, s napról napra táplálni azt a hatalom iránti mérhetetlen vágyának szításával. Ingrid mindenben a „leg” akart lenni: a legszebb, a leggazdagabb, a legnagyobb. Ugyan céljait egyre könnyedébben elérhetőnek találta, nem vette észre azt, hogy teljesen elveszíti azt a részt a lelkéből, aki valaha óvta, szerette testvérét. A végső lökés a gonosz karjaiba az a pillanat volt, amikor Katalin kezét maga a király kérte meg, a birodalom élére emelve ezzel egy imádott királynőt. Hiába próbált Katalin minden tőle telhetőt megtenni, hogy testvére megtalálja mellette a helyét, igyekezete nem járt sikerrel, Ingrid mindenben csak a rosszat látta, egyre inkább átadta magát a tükör irányításának. Bár első ránézésre az irigység dominált, a sorok között felfedezni véltem azt a veszteséget is, ami Hófehérke születésével beteljesült: Ingrid úgy érezte teljesen kiszorult Katalin szeretetéből.
Forrás: Thomas Kinkade
"Mindig emlékezz a múltadra, Hófehérke, és engedd, hogy segítsen, amikor a jövődről kell döntened."
Az eredeti történet kiegészítéseként bepillantást kaptam Hófehérke és az édesanyja megható kapcsolatába, ami nagyon fontos eleme lett aztán a végkifejletnek. Itt világosan láthattam azt, hogy a csöpp kislány hogyan szívta magába Katalin jóságát, empátiáját és örök optimizmusát. Több helyen jött szembe velem a sorok között, hogy a virágzó, békés birodalom egyensúlyát a királynő személyisége tartotta meg stabilan, aki soha nem felejtette el azt, hogy honnan jött. Egy pillanatra sem emelte magát mások fölé, minden alkalmat megragadott arra, hogy segítsen, akár csak egy kedves szóval is. Ennek az időszaknak a képe szöges ellentétben áll a későbbi képekkel, melyekben már az időközben gonosszá vált Ingrid ült a trónon, szegénységbe és komorságba taszítva a népet. Érdekes, egyben szomorú folyamat volt, ahogy a szeretetéhes, figyelemre vágyó nővér végül visszafordíthatatlanul testvére és annak gyermeke ellen fordult, elérve ezzel a hőn áhított hatalmat.
"(...) nem kellene félned attól, hogy átengedd magad a szépségnek, akkor sem ,ha tüskék keresztezik az utadat. Ha igazán vágysz valamire, néha kockáztatnod kell. És amikor megteszed (...), a jutalmad nem marad el."
Hófehérke és Ingrid kapcsolata mindig is üres volt, utóbbi csupán gyűlöletével töltötte meg, melynek betetőzése az ominózus „Hófehérke százszor szebb nálad” mondat volt. Mivel ekkorra a kislány már teljesen egyedül maradt -apja különös módon eltűnt-, nem volt, aki megvédhette volna a nagynénjétől. A kastélyt el sem hagyhatta, a személyzetnek pedig tilos volt szóba állnia vele. Ugyan akadt pár jótét lélek, aki titokban a pártfogásába vette időnként, nyíltan senki sem mert mellé állni. Az állandó magány elől a házimunkába menekült, napjai nagy részét takarítással, szép időben kertészkedéssel töltötte ki. Jen ezzel a vonással kicsit talán oldani próbálta azt az állandó felvetést, hogy miért is volt az az első dolga a törpék házában, hogy kitakarított. Számára azt hiszem a munka egyfajta terápia volt, ami aztán annyira a részévé vált, hogy ha lehetősége adódott rá – márpedig a törpéknél jó nagy kupi lehetett -, akkor ösztönösen ezzel vezette le a feszültséget. Az, hogy hogyan került Hófehérke a kis erdei kunyhóba, azt hiszem mindenki előtt ismert, jelen esetben annyi a változás, hogy a szép herceggel már a kastélyban megismerkedett, így a véletlen találkozás a rengetegben már kedves ismerősként esett meg.
"Tudom, hogy cserbenhagytalak titeket, de ennek vége. Nem tudod, min mentem keresztül. Csupán azért, mert féltem. (...)Többé már nem félek."
Jen Colonita (Forrás: Az írónő weboldala)
Annak ellenére, hogy Hófehérke és a Gonosz Királynő kapcsolata milyen volt, a lány mégsem volt tisztában nagynénje mérhetetlen rosszindulatával és sötétségével addig, míg a szemébe nem mondták, hogy bizony ő akarta megöletni. A törpék házában aztán szép lassan összeállt a kép, hogy nem csupán őrá irányult elnyomó akarata, hanem az egész birodalmat nyomorba és félelembe taszította. Ez a tudat aztán elhozta a fordulópontot: Hófehérkének minden erejét összeszedve vissza kell szereznie az őt megillető helyet, és újrateremteni a rég letűnt jólétet és boldogságot az embereknek is. Kalandok sora vette kezdetét, melyben szívmelengető fordulatok és izgalmas akadályok szegélyezték az utat vissza a kastélyba, legyőzni a gonoszt. Folyamatosan váltakoztak a nézőpontok a Királynő és Hófehérke között, remekül kirajzolódott az a feszült ellentét, ami kettejüket jellemezte. Az egyik oldalon az évekig tűrő, elnyomott lány talált rá a benne rejlő erőre, míg a másikon a nagyhatalmú varázslónő gyengült folyamatosan a kudarcba fulladó próbálkozásai által. Túl sokat nem is szeretnék erről elárulni, hiszen a végét ismeritek, de annyit azért elárulok, hogy pár kisebb-nagyobb csavarnak köszönhetően sokkal élvezetesebben jutunk el idáig, és egy kis ráncfelvarró változtatást is kapott a sztori a befejezésben. Varázslók, „szellemek”, törpék, herceg, bátor kétkezi munkások szegődnek segítségül a harcban, s mutatják meg azt, hogy az összefogásnak, a hitnek és a szeretetnek még a legnagyobb gonoszság felett is hatalma van.
Nagyon köszönöm a Manó Könyveknek, hogy elolvashattam! <3