Katherine Arden már A Medve és a Csalogánnyal belopta magát a szívembe, a trilógia az abszolút kedvenc fanasym lett.

Nagy várakozással és egyben félelemmel vettem kézbe ezt a kis kötetet, ami nagyon jó véleményeket kapott külföldön, az olvasók és a kritikusok egyaránt dicsérték. Én vártam, mert nagyon szerettem volna újra elmerülni az ardeni varázslatok világában, és féltem, hogy csalódni fogok, hiszen felnőtt fejjel mindig rizikósabb ifjúsági könyveket olvasni. Szerencsére az aggodalmam alaptalannak bizonyult, ismét egy remek élménnyel lettem gazdagabb, de nem akarok ennyire előre szaladni, mutatom a FÜLSZÖVEGet. 

Hátborzongató, rabul ejtő kísértettörténet.

A tizenegy éves Ollie egy tragikus veszteség után csak a könyvekben talál vigaszt. Így amikor a folyónál egy őrült nővel találkozik, aki egy könyvet akar a vízbe dobni, Ollie ellopja a könyvet, és elmenekül. A kötettel borzongató történetet ismer meg egy lányról és két fivérről, akik szerelmesek voltak belé – és egy „mosolygó férfival” kötött furcsa alkuról. A baljós kísértet valóra váltja az ember legkedvesebb vágyát, azonban a legmagasabb árat kéri érte.

A történet magával ragadja Ollie-t, egészen a másnapi osztálykirándulásig a Párás Völgy tanyára, a rémisztő történetű helyi gazdaságba. Ott a könyve szereplőinek sírjába botlik. Lehet, hogy a „mosolygó férfi” története igaz? Ollie-nak nincs túl sok ideje a válaszon gondolkodni. A hazafelé vezető úton lerobban az iskolabusz, a különös buszsofőr pedig dermesztő tanácsot ad a rábízott gyerekeknek: „Jobb, ha elindultok. Ha leszáll az este, értetek is eljönnek.” A sötét valóban gyorsan ereszkedik rájuk, amikor Ollie karórája riasztó visszaszámlálásba kezd, és ezt írja ki: FUSS.

Csak Ollie és két osztálytársa engedelmeskedik a buszvezető figyelmeztetésének. Ahogy a trió elindul az erdőbe, a körülötte álló madárijesztők mintha figyelnék őket… Ollie-nak pedig felrémlik a furcsa nő különös tanácsa: „Kerüld a tágas tereket. Maradj az apróknál!” És ezzel egy jólesően borzongató, hajmeresztő kaland kezdődik el.

A könyvet itt találod

Rögtön a megszokott útravalómmal kezdeném: ez egy ifjúsági regény 10+ besorolással, tehát egyértelmű volt számomra, hogy ennek megfelelően olvassam és értékeljem az olvasottakat. Ugyan a fülszöveg borzongató kísértetsztorit ígér, azért csínján vettem ezt a mondatot, hiszen ami egy tizenévesnek ijesztő, az egy felnőttnek nagy valószínűséggel kevésbé, vagy egyáltalán nem. Nem támasztottam irreális elvárásokat, de azt kell mondanom, hogy így harmincon túl is bizony itt-ott elfogott az a bizonyos nyomasztó borzongás. A szívszorító alaphelyzet és az arra épülő eseménysorozat egy igazán félelmetes kísértetekkel, madárijesztőkkel és alakváltókkal teli ködös világba vezetett, ahol sosem lehetett tudni mikor kell menekülni a ködből előbukkanó rémségekkel.

"Az olvasás azt jelentette Ollie-nak, hogy olyan helyre látogathat, ahol egyáltalán nem kell Olivia Adlernek lennie."

Olivia alias Ollie magának való 11 éves kislány, akinek a lehető legnyomósabb, legszomorúbb oka van a viselkedésére. Szeret egyedül lenni, egyedül a könyveivel ápol meghitt viszonyt, igyekszik a személyes kapcsolatait a lehető legkevesebbre minimalizálni. Az olvasáson kívül remekül sakkozik, és úgy általában kiválóan teljesít mindenben, amibe belevág. A gond az, hogy a családjukat ért tragédia óta egyáltalán nincs kedve semmihez, igyekszik teljesen elszigetelődni. Jobb így neki, nem akarja, hogy sajnálják, nem vágyik sem együttérző, sem szánakozó pillantásokra és beszélgetésekre. Édesapja próbálja oldani a kialakult helyzetet, de sajnos olyan falakba ütközik, amit csak a kislány tudna lebontani, neki azonban nincsenek ezen irányú tervei. Egy délután az egyedüllétre vágyó Ollie a folyópartra biciklizik, ahol egy furcsa nőre bukkan, aki éppen egy könyvet szándékozik a vízbe dobni. A baljós figyelmeztetés ellenére ő ezt nem engedi, megkaparintja a kis kötetet és hazaérve azonnal olvasni kezdi. Egy múltbéli mese rajzolódik ki a lapokon kísérteties, sötét és ködös eseményekkel, melyek középpontjában egy titokzatosan eltűnt testvérpár és egy félelmetes, mosolygó férfi áll. A letehetetlen sztori magával ragadja a kislányt, ráadásul a következő napi osztálykirándulás egy közeli farmra elülteti a bogarat a fülében, hogy ez az egész nem csupán kitaláció, megtörténhetett a valóságban is. A hazafelé vezető úton az iskolabusz váratlanul lerobban, leszáll a köd, s a buszsofőr ijesztő figyelmeztetése beigazolódik: valami borzalmas közeleg a homályban. Egyedül Ollie és két osztálytársa menekül el időben, s keresnek búvóhelyet a nem kevésbé félelmetes erdőben. A buszsofőr tanácsára hallgatva kerülik a tágas tereket, de még így is mindenhonnan madárijesztők figyelik őket.

"A madárijesztők meneteltek. Térd fel, térd le, úgy meneteltek, mint a bábok. (...) Görbe gereblyekezeikre akasztva, néma, botladozó sorban a Ben Withers Középiskola hatodik osztálya követte őket."

Ollie, miközben magát és társait is igyekszik megmenteni, szép lassan feltárja a könyv titkát, s a saját démonaival is szembenéz. Olyan bátorságról, leleményességről és igaz szívről tesz tanúbizonyságot, amit talán ő sem feltételezett magáról. Ebben az új, ködön túli világban semmi nem az, aminek látszik, a múlt kísértetei mindenhol fel - felbukkanak, s újra bizonyosságot nyer, hogy a gonosz bizony legtöbbször ott rejtőzik, ahol senki sem feltételezné.

A kötet annak ellenére, hogy gyerekeknek íródott, igencsak sokatmondó. Arden annyira szépen építette fel a karaktereket és az általuk bejárt világot, amit nehéz nem szeretni, legalábbis engem nagyon megérintett. Ollie családi háttere azt hiszem minden szeretetteljes családban élő gyermek rémálma, óriási trauma, ami egy életen át kísért. A gyászfeldolgozás felnőttként is embert próbáló feladat, gyerekként pedig azt gondolom, még nehezebb lehet. A főgonosz szintén egy alapos, remek koncepció eredménye: az emberek szívének mélyében lakozó leghőbb vágyakkal él vissza, azokra építi burjánzó hatalmát. Látszólag segítséget kínál, ám az ár, amit kér érte, csak jóval később derül ki pontosan és kamatos kamatot számol fel rá. Az emberek azonban gyarlók, főleg ha valamelyik szerettükről, vagy életük legnagyobb álmáról van szó, ezért a gonosz mosolygó férfi hosszú-hosszú idő óta ülhet a trónján, s csalhat kelepcébe újabb és újabb nagyreményű áldozatokat. Ollie és a kukoricalabirintus urának kettőse egy nagyon szép metaforája a veszteségek feldolgozásának, hiszen akiknek az életét tragédia árnyékolja be, azok valóban úgy érzik, mintha egy sötét homályban bolyongnának, s a megváltásért cserébe sok mindenre hajlandóak lennének.  A szeretet és a barátság azonban mindig fényt hoz a legnagyobb szürkeségbe is, segít rátalálni újra önmagunkra és a fényre. 

"Még a rossz dolgok is vezethetnek jó dolgokhoz. A szomorú időkben talán segít, ha erre gondolsz."

A borzongást ígérő fülszöveg nem hazudott, kaptam belőle bőven, tekintve hogy nem rajongok a madárijesztőkért. A kísértethistória rész is pipa, ám ez a rész is egészen pozitív megvilágításba került a végére. Adnám-e 10 éves gyerek kezébe? Ezt soha nem tudom eldönteni, bocsi. XD Számomra Arden egy szuper kis mesét hozott össze gyászfeldolgozásról, családról, barátokról és a bennünk lakó fény megtalálásáról. A világ gyakran ijesztő és félelmetes, az úton pedig sokszor nyújtogatják felénk a karjukat félelmetes rémségek, amiket csak a bennünk rejlő apró terekben lehet átvészelni.

A kötetért hálás köszönetem a Könyvmolyképző Kiadónak! <3