Egy ideje kifejezetten kutatom a fantasy irodalom szimbólumait, ezekbe beleásva magam mindig egészen új perspektívákat kapok az adott történet értelmezéséhez, lehetséges jelentéséhez.

A madár motívum Piranesi óta különösen közel áll hozzám, így a Lélekmadár cím már önmagában kalandra hívott, tudtam, hogy ezt a könyvet nekem olvasnom kell.  Bár nem szokásom előre véleményeket olvasni, most beleszaladtam pár olyanba, amik kivétel nélkül csalódottságról, rossz élményekről számoltak be a történettel kapcsolatban. Én viszont mint ahogy már tudjátok, fordítva vagyok bekötve, szóval előre lelövöm a poént: tetszett. Ha nagyon akarnék, tudnék felhozni (számomra) hibákat, kissé ésszerűtlenebb történéseket, de nem akarok, mert összességében nagyon elégedetten fejeztem be, jó volt elmerülni ebben a különös, régimódi, veszélyekkel teli világban. Mutatom is a FÜLSZÖVEGet.

Minden világ beleremeg, amikor a varázslat szárnyra kap. Alice Wyndhamet gyermekkora óta képzeletbeli madarak keserítik… majd egy napon bekopogtat az ajtaján a rejtélyes Crowley, akitől megtudja, hogy különleges képességgel bír: a látomásaiban a lélekmadarakat, az emberek lelkét őrző mitikus lényeket látja. Megtudja ezen kívül a férfitól azt is, hogy üldözőbe vette egy titkos társaság, amely célja, hogy az ő különös képességét felhasználva kiirtson minden mágikus lényt a világból. Alice élete egyik pillanatról a másikra megváltozik, menekülni kényszerül. Megmentőjével átkel London mágikus oldalára, a finn mítoszok istenei által emelt Varjútanya városába. Itt idővel nem csak jobban megismeri varázslatos örökségét, de arra is rájön, hogy az őt körülvevő rejtélyek legnagyobbikát épp a saját lélekmadara őrzi. A brit Deborah Hewitt bemutatkozó regénye a klasszikus urban fantasy zsánere előtt tiszteleg, hangulatában és világépítésében ügyesen idézi fel Neil Gaiman és Ben Aaronovitch korai munkásságát.

A könyvet itt találod

A madár általában a felemelkedés, a szárnyalás, az elérhetetlen világ jelképe.  A magasban szárnyalva összeköti a világokat, közvetítőként szolgál. Számos vallásban magát a lelket szimbolizálja, a Koránban azonban a végzet szinonímájaként jelenik meg.  Történetünk szempontjából a fecske lesz most a legérdekesebb, melynek sokféle jelentése van. Jelképe a jónak, a boldogságnak, a hűségnek. Előhírnöke az újjászületésnek, a kedvező változásnak. Ők azok, akik az élet és a halál, az idegen föld és a hazai föld között közvetítenek. Egyszóval mindenképpen spirituális jellegzetességekkel van felruházva, jelentésének fő váza a felemelkedés, átvinni valamit, valahonnan, valahová. Meg is érkeztünk, mert ez a történet bizony pontosan erről szól.

"-Mondd Alice! Hiszel te a mágiában?"

Nem, Alice nem hitt a mágiában és úgy általánosságban semmiben sem, leginkább önmagában. Egészen kicsi korától kezdve látomások kínozták, mindenhol madarakat látott. Szülei és saját riadalmának csillapítására (egyértelműen bolond a gyerek ugye) pszichológus "kigyógyította" a képzelgésből, megtanult tudatosan nem látni. Sok év elteltével egy titokzatos idős hölgy, egy különleges színű toll és egy sármos idegen megrepesztik a tagadás burkát, s a madarak újra megjellenek, jól láthatóbban, mint valaha. Alice semmit nem ért, csupán az válik nyilvánvalóvá, hogy az élete veszélyben van, s ha nem akar meghalni, követnie kell az idegen jótevőt (?) a ködös, londoni kapun át egy másik világba. Nekem ez a kezdet eléggé bejött, tekintve hogy ezt megelőzően már a múltba is izgalmas bepillantást kaptunk, ami előre jelezte, hogy igencsak szövevényes események sorozatának lehetünk majd tanúi. A párhuzamos világ, a Varjútanya megalkotása szerintem kifejezetten jól sikerült, már maga a létrejöttének története jól kidolgozott, stabil alapokon nyugszik. Gondolom azt már sejtitek, hogy bizony mágikus világ ez, ahol a varézsképességek az elemek: tűz, víz, föld, levegő köré épülnek. Alice még a különlegesek között is kivételesnek számít, hiszen mint kiderül, ő egy madarász, vagyis látja az emberek lelkét őrző madarakat, konkrétan fecskéket. Na ez a szép metafora számomra már a tetszik-oldalra billentette a mérleget, hiszen mi is jelképezhetné csodálatosabban az emberi lélek egyediségét és megismételhetetlenségét, mint hogy mindenkiére egy teljesen más, egyedülálló kismadár vigyáz. Tök jó ötlet nem? Főleg, hogy ezzel a főhőst szinte isteni szintre emeli, hiszen a lány, azáltal, hogy látja a madarakat, kis gyakorlással bárkit feltérképezhet, mivel a madár viselkedése hűen tükrözi a hozzá tartozó ember érzelmeit. Ergo látja ha hazudnak, idegesek, titkolóznak, stb., mint egy élő hazugságvizsgáló. Ezek után egyértelmű, hogy Alice kapós lesz a varázsvilágban, bár az indokok mindenkinél más tőről fakadnak. 

"Az élet elég nehéz anélkül is, hogy olyasmivel vádolod magad, amiről nem tehetsz. "

Sok vélemény negatívan ítélte meg Alicet, idegesítőnek, agresszívnak, nyivákolósnak titulálták. Igen, az volt, de szerintem ez a teljesen tudatos karakterépítés része volt. Valaki, aki kislány kora óta minden áldott nap kételyek között vergődik, hogy bolond-e vagy sem, nem hiszem, hogy sokkal vidámabb, simulékonyabb személyiség lenne. Hozott rossz döntéseket? Naná, mint mindenki. Rosszul ítélt meg helyzeteket és embereket? Igen, mint mindannyian. Bosszantó volt az akaratossága? Anélkül lehet, hogy elég hamar vége lett volna a mesének. Arra szeretnék csupán ezekkel rámutatni, hogy az előzmények fényében nekem például sokkal hiteltelenebb lett volna egy bájos, cukimuki lány, míg így, ebben a formában számomra tökéletesen érthető volt, hogy miért ilyenek a reakciói éles helyzetekben. Egy szó, mint száz: csíptem Alicet, le a kalappal a lélekjelenlétéért, ami azért patt-helyzetekben igenis megcsillant. Percek alatt fordult fel a világa, s kellett szembesülnie azzal is, hogy valaki egész más, mint akinek addig hitte magát. Az már csak hab a tortán, hogy a jóképű Crowley tovább bonyolítja a dolgokat. :)

" – Bízonyítsd be… hogy itt minden valódi, és én ellenkezés nélkül   követlek.
A fiatalember szája sarkában alig észrevehető mosoly játszott.
– Az ígéret szép szó!"

Bizony, bizony! Mint minden valamire való fantasyben, itt is kapunk egy kis romantikus szálat. Nekem különösen tetszett, hogy nem ez volt a vezérmotívum (nem vagyok nagy romantika rajongó), csupán a két főszereplő kapcsolatához adott jelentős pluszt a kettejük közti feszültség. Sokkal nagyobb hangsúly volt a barátságokon, a szülőkhöz fűződő viszonyokon, és a függetlenné válás rögös folyamatán. Nem csupán a főbb karakterek, a mellékszereplők háterrei is egész jól meg lettek világítva, a végső katarzisban pedig mindezek értelmet is nyertek, hozzátettek a befejezéshez. Nagyon rébuszokban fogalmazok, tudom, de nem szeretnék spojlerezni, hiszen bízom benne, hogy sokan adtok egy esélyt ennek a könyvnek, ami kategóriájában egy igazán jól sikerült kis történet. Aláírom, az események intenzitása változó, hol az egekben van, hol a béka ülepe alatt, de a kettő valahogy mégis kiegyensúlyozza egymást. Számos jelenet kifejezetten durva, máshol szép, lírai és metaforikus, s ez a kettősség szuperül megadja azt az egyedi esszenciát, ami a Lélekmadarat leginkább jellemzi. Visszakacsintanék kicsit a madár motívum szimbolikájára, ami így már egyértelműen elnyerte értelmét: Alice felemelkedése, ahogy megtalálja igazi valóját és feladatát a világban, szívmelengetően igazolja a lélek és az azt őrző madár egyediségét, jelentőségét, és azt, hogy mi nem a körülményeink vagyunk. :) Én mindenesetre jószívvel ajánlom, számomra tökéletes kikapcsolódás volt, egyértelműen jó élményként könyveltem el. 

A kötetért hálás köszönetem az Agave Könyveknek! <3