"Tükröm, tükröm mondd meg nékem! Ki a legszebb e vidéken?" 

Mennyivel könnyebb lenne szeretni önmagunkat, ha minden külső elvárástól mentesen néznénk a tükörbe. Nem lenne média, nem lennének a social felületek, a sok mesterséges szépségideál, stb. Senkin nem lenne nyomás, hogy éppen mi az aktuális trend, ki számít szépnek, ki csúnyának, divatos-e felvenni a tavalyi farmerkabátot. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy soha nem volt még annyira nehéz tükörbe nézni, mint napjainkban, amikor a csapból is az folyik, hogy tökéletes emberek, tökéletes külsővel élik tökéletes életüket, miközben mondjuk címlapon hozzák az újságok azt, ha valamelyik színésznőn nagyítóval fellelhető egy kis narancsbőr, apróbb ránc, vagy ne adj' Isten egy bombatestű álompasi színész eresztett egy kis pocakot a nyaralása alatt. Mit érezhet akkor a földi halandó, akire nap mint nap ez van rátolva, és hiába próbál valami kis minimális önbizalmat felszedni, rövid időn belül porrá zúzzák. Az a szomorú, hogy ez már gyerekkorban elkezdődik, aztán csak egyre nehezebb lesz minden. Vagy megtanul az ember együttélni a krutikákkal és a vélt elvárásokkal, vagy nagyon komoly lelki terheket vesz a vállára, amik az élet minden más területére is kihatással lesznek. Ideális esetben azt az egyedi és megismételhetetlen emert látnánk a tükörben, akik vagyunk, de sajnos az élet ritkán adja meg ezt a mértékű önbizalmat. Jóval gyakoribb, hogy az  bizonyos gonosz hang azt suttogja a tükörből, hogy valaki más sokkal szebb....

A gyerekek önképének, saját magukhoz és másokhoz való viszonyuknak elengedhetetlen része az, hogy a szülő jól szeresse őket. Ebbe nem is akarok jobban belemenni, mert mindenki máshogy gondolja és csinálja, de nálunk nem múlik el nap anélkül, hogy ne mondanám el a gyerekeimnek, hogy milyen szépek, okosak, ügyesek és megismételhetetlenek. Emellett azonban nagy hangsúlyt fektetek arra is, hogy másokat is dícsérjek, mások pozitív tulajdonságaira is rámutassak, hogy ne azt érezzék, hogy csakis ők a szépek és jók. Nyílván kicsik még, de őszintén hiszem, hogy ezzel azért hozzájárulok az önbizalmukhoz, noha tudom, hogy sokan, sokféleképpen fognak belegázolni a lelkükbe. Miért írkáltam le ezt a sok mindent? Azért, mert miután elolvastam a Ki a legszebb? című kis könyvet, azonnal ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem. A szemszög, amiből Serena Valentino megvilágítja a Gonosz Mostohát, egészen új, hiánypótló történet, a sok csodaszép és tökéletes hercegnő között igenis tudatosítani kell, hogy van bizony ennek egy másik oldala is, amikor a vágyott ideális kinézet végül az őrületbe kerget valakit...

FÜLSZÖVEG

A fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt.
Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem.
Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.

A könyvet itt találod

Gonosznak senki nem születik, maximum különböző okokból azzá válik. Az éremnek két oldala van, s bár sokszor nehezünkre esik a dolgok mögé nézni, mégis érdemes megtenni, hiszen érhetik az embert meglepetések. Hófehérke meséjét szinte biztosan állítom, hogy mindenki ismeri valamilyen verzióban. Én nagyon - nagyon szerettem gyerekkoromban, bár hozzáteszem, rettegtem azoktól a részektől, ahol felbukkant a banya. XD Nehéz elvonatkoztatni a Gonosz Mostoha karakterétől, róla nem feltételezne senki semmi jót, leginkább nem azt, hogy mennyire szerette eleinte Hófehérkét. Az írónő ezen a vonalon indult el, ami nálam tuti befutó volt, hiszen pont a szöges ellentettje annak, amit eddig gondoltam a kapcsolatuk dinamikájáról. Anélkül, hogy fontosabb részleteket elárulnék, nehéz bármit is írni a történetről, de azért próbálom nem lelőni a fontosabb fordulatokat.

A Gonosz Mostoha eredendően nem volt gonosz. Na tessék, lelőttem a "poént", bocsánat. XD Ugyanolyan átlagos kislány volt, mint bárki más. A gondok akkor kezdődtek, amikor édesanyja elhunyt, ő pedig magára maradt egy furcsa, hűvös, verbálisan bántalmazó apával. Mi is lehetne annál károsabb egy fejlődő női személyiségre, mint amikor az becsmérli állandóan, akinek a legcsodálatosabbnak kellene látni. Az apa - lánya kapcsolatokról méltatlanul kevés szó esik, mindig mindenért az anyukák vannak okolva, holott az apák szerepe és felelőssége (szinte) ugyanannyi. Az állandó negatív bírálatnak, és becsmérlésnek kitett lélek bizony torzul, és ha nem is azonnal, de megmutatkoznak a következményei. Így volt ez a Királynővel is, aki ezek miatt a dolgok miatt visszahúzódó, meghunyászkodó, de leginkább rettentően önbizalomhiányos fiatal nő lett. Minden megoldódni látszott, amikor megszabadult apja jelenlététől (legalábbis szegényke ezt hitte), és rátalált a szerelem, a jóképű özvegy király személyében. Sarkalatos pont: nem elég, hogy szegény semmire sem tartotta magát, most még egy halott királynő árnyéka is rávetült, aki köztudottan, és körülrajongottan gyönyörű volt. A szerelem gyógyír mindenre? El tudta hinni magáról, hogy igenis méltó a király szeretetére, és fel tud oldódni ebben a szerelemben? Nos, mindent megpróbált, becsületére szóljon, Hamupipőkével is csodálatosan bánt, anyja helyett anyja volt. Csak azok a fránya démonok ne kísértették volna...

"Mennyi ígéret rejlett benne – mennyi lehetőség, hogy jobbá tegye a világot.   Ám ehelyett hagyta, hogy a sötétség irányítsa, mígnem süketté és vakká vált minden más iránt."

Magáról a történetről nem is írnék többet, tényleg nem szeretném elspoilerezni a fontosabb eseményeket. Nekem nagyon tetszett, külön kiemelném az apró kis szójátékokat, amik az eredeti mesére utalnak. Érdekes, és egyben szomorú olvasmány volt, szerettem volna megmenti a Mostohát önmagától. Hiába tudtam, hogy mi lesz a vége, mégis drukkoltam, hogy talán még van egy pont, ahonnan vissza lehet fordulni. Nem volt, de ugye erre nem is számítottam igazából. :) Teljesen megváltozott a véleményem a karakteréről: olyan színezetet és mélységet kapott, ami roppant izgalmassá teszi, s bár nem menti fel a bűnei alól, sok mindenre magyarázatot ad a döntéseivel kapcsolatban. Szuper kezdeményezésnek találom a mesevilág leghíresebb gonoszainak előéletét is megmutatni, remélem érkeznek még ilyen lebilincselő lélektani olvasmányok ebben a szellemben.

Mindenképpen nagyobbacska korosztálynak ajánlom, mert helyenként azért akadnak benne kifejezetten horrorisztikus, ijesztő részletek. A téma miatt viszont kamaszoknak különösen jó kis olvasmánynak tartom, sok továbbgondolnivaló akad benne. 

Hálás köszönet a Manó Könyveknek, hogy elolvashattam! <3