Mindig is kedveltem az ifjúsági irodalmat, számos remek történetre bukkantam köztük. Amióta vannak gyerekeim, tudatosan, havi szinten igyekszem olvasni párat felkészülésként. :)

Ugyan ők még kicsik ezekhez a könyvekhez, ám nem árt képben lennem, hogy mire odaérünk, tudjak mit adni a kezükbe. Örök dilemmám viszont az életkor szerinti ajánlás. Annyira mások a gyerekek mind érdeklődésben, mind érettségben, hogy nehéz megmondani, melyik olvasmány kinek való. Susanna Bailey története elég nehéz témát dolgoz fel, s bár az ajánlás 8+, nem igazán tudom eldönteni, hogy egy ennyi idős gyermek mennyire értené meg a lényeget. Nyílván nem is az én dolgom eldönteni mások esetében, hiszen mindenkinek magának kell ezt tudni, mindenesetre én kicsit idősebb korukra fogom tartogatni. (Persze simán lehet, hogy mégsem, majd meglátjuk!:))

Egy ideális világban minden család szerető, támogató közeg kellene legyen, egy biztos pont, ahova mindig visszatérhetünk. Sajnos azonban a realitás nagyon más arcát mutatja, rengeteg a diszfunkcionálisan működő, "problémás" család. Világszerte gyerekek milliói szenvednek minden áldott nap olyan gondok terhe alatt, mint az alkoholizmus, drog, bántalmazás, és sajnos még hosszasan sorolhatnám. Szívszorító! Belegondolni is rossz, milyen lehet úgy felnőni, hogy pont azokra nem számíthatsz, akikre a leginkább kellene. A Hópehely pont egy ilyen kislány történetét meséli el, s ad bepillantást kicsit magába a rendszerbe is, ahol ezek a gyerkőcök kallódnak.

Fülszöveg

A tizenegy éves Amber egy vidéki farmra kerül nevelőszülőkhöz, de hiába körülötte a sok szépség, ő csakis egyetlen dologra vágyik: hogy újra az édesanyjával lehessen. Búskomorságát a nagy hó alól kimentett kiscsikó enyhíti, ám akárhogy dédelgetik az istállóban, a póni nem hajlandó enni. Amber átérzi a csikó szomorúságát, és kitartó szeretetével, gondoskodásával végül sikerül megmentenie őt. De vajon mi lesz a kiscsikó jövője? Visszakerülhet-e édesanyja közelébe, amire nála jobban már csak Amber vágyik?

Nagyon mást kaptam, mint amire számítottam, de jó értelemben. Első körben azt gondoltam, hogy ez egy kedves kis mese lesz gyerek és állat egymásra találásáról, hiszen az mindig tuti befutó. Összességében megvolt ez is, de a forma, amibe az írónő öntötte, mindenképpen dícséretre és tiszteletre méltó. Kicsit utánaolvastam (Ismertek!:)), és kiderült, hogy Susanne maga is dolgozott családsegítőként, így közvetlen közelből tapasztalta meg a folyamatot, amit egy gyermek problémás környezetből való kiemelése jelent. Borzasztó nehéz lehet egy ilyet végigasszisztálni, hát még átélni. Egyértelmű, hogy a gyereknek ideális esetben a családjában van a helye, de mi van akkor, ha ez a lehetőség valamilyen okból szertefoszlik?

Főhősünk Amber, akit anyukája egyedül nevelt, az apáról nem is derült ki semmi. Már nem igazán kisgyerek, inkább kiskamasz, de maga előtt is tagadja a tagadhatatlant: édesanyja a függősége miatt nem képes gondoskodni róla. Napokig csak alszik, nem főz, nem vezet háztartást, nem dolgozik, és úgy általánosságban már tudomást sem vesz arról, hogy nem egyedül van a lakásban. Ez azonban nem volt mindig így, s a kislány abba az álomvilágba menekül, amiben korábban éltek. Próbálja fenntartani a látszatát annak, hogy minden rendben van, de minden igyekezete ellenére eljön az a pont, amikor már nincs választása: nevelőszülőkhöz kerül. Minden dühe a szociális gondozóra irányul, úgy érzi gonoszságból szakítja el édesanyjától, hiszen ők nagyon jól megvannak így. Kétségtelen, hogy Amber nem hajlandó szembenézni a tényekkel, de hogyan is tudná ezt megtenni, amikor csak egy gyerek, aki mindennek ellenére imádja az anyukáját. A múltban akar élni, amikor még minden rendben volt, nem cserélődtek fel a szerepek.

A városon kívül, egy varázslatos kis farmra kerül, ahol nem ő az egyetlen gyerek, rajta kívül még hárman vannak a családnál. Elképesztő megértéssel és szeretettel fogadják, ám ő dacos marad, semmi mást nem akar, mint hazamenni. Azt hiszem ez teljesen érthető, mindenki más is ezt akarná a helyében. Napokig csak álldogál az udvaron, hátha érte jön a gondozó, és visszaviszi, ez azonban nyílván nem történik meg. Lassan megismeri a többi gyerek történetét is, akik még nála is sokkal rosszabb helyzetből jöttek, ám ő maga nem akar megnyílni, makacsul ellenáll a szeretetnek, amivel közelítenek felé. Egy napon egy magányos kis póni kerül elő a hó alól, aki mintha csak a sorstársa lenne, egyedül Amberrel hajlandó kapcsolatot kialakítani. Miközben barátságuk egyre szorosabb lesz, a lány kénytelen szembenézni saját magával, és édesanyja hibáival is. 

"A rendszer. - Bekerülni a rendszerbe. - Kikerülni a rendszerből." - Milyen személytelen kifejezések, és mondatok ezek, pedig emberek vannak mögöttük. A családsegítök, a szociális gondozók, a felügyelő bizottságok, és úgy összességében mindenki, akinek adott esetben döntenie kell arról, hogy az a gyerek már nincs biztonságban a családban, ki kell emelni onnan. Hogyan tovább? Árvaház? Nevelőszülők? Örökbefogadók? Mennyi-mennyi kérdés. Azt gondolom, hogy az embereknek a saját gyerekük nevelése is elég nagy kihívás, hát még ha másét, mondjuk egy "készen kapott" nagyobb gyereket kell a gondjaikba venni. Minden tiszteletem a JÓ nevelőszülőké, óriási felelősségük van, s időnként biztosan nagyon nehéz ennek megfelelni. A regényben nyílván egy idealizált eset van: tökéletes környezet, végtelen türelmű, szeretetteljes család, akik maximális odaadással fogadják a hozzájuk kerülő, sérült lelkű gyerkőcöket. Azért ez nem kis feladat, hiszen az odakerülők haragjának elsődleges célpontjai ők lesznek, bennük testesül meg a kiszakítottság végső érzete. Nehéz dolgok ezek, és a kívülállók nem is igazán tudják elképzelni, hogyan zajlik egy-egy ilyen folyamat. Hozzáteszem: bárcsak soha senkinek ne is kelleme megtudnia!

Visszatérve a könyvhöz, kiemelném a történet sokrétűségét, hiszen Amber társain keresztül más fontos kérdések is boncolgatva vannak, mint például: örökbefogadás, azonos nemű szülők, iskolai cikizések, stb. Nem megy bele mélységekben, de azért felölel pár témát, amik aztán további gondolatokra ösztökélnek, leginkább arra, hogy sajnálatos módon ezek nem egyedi esetek, de mindig van megoldás, és segítség! Különösen tetszett, hogy a könyv hátuljában fel is van sorolva számos lehetőség, akikhez fordulni lehet. Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy jómagam idősebb gyerekeknek javasolnám, de ebben tényleg nem vagyok kompetens. A gyerek-állat barátság vonala nagyon megható, de egyben tanulságos is: gyakran hisszük azt, hogy tudjuk, mi lenne jó a másiknak, holott ez nem így van. Borzasztó érzés belegondolni, hogy ezek a sérült lelkű gyerekek milyen nehezen tudnak újra megnyílni, bízni nem csupán másokban, hanem saját magukban is. A nevelőszülők felé tanúsított ellenállás abszolút érthető, hiszen elsőre olyannak tűnik a dolog, mintha miattuk kerültek volna ki a megszokott környezetükből. A regény szereplői annyira szerethetőek, bárcsak a világon mindenhol ilyen emberek próbálnák meg visszaadni ezeknek a gyerekeknek a reményt! Van egy régi mondás: "Annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre, akit a legnehezebb szeretni!" Mennyire igaz... 

Nagyon szép kis történet, a végére megérkezik a happy end is, bár egy ifjúsági regénynél azért ez talán nem annyira meglepő. :) Fontos téma, kell róla olvasni és beszélni gyerekeknek is, s ehhez tökéletes társ lehet a Hópehely.Nagyon köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadónak, hogy elolvashattam!

A könyvet itt találod